RIMAY JÁNOS versei (Boldog, aki gonoszt kerül...) .............................. Boldog aki gonoszt kerül, Trágárokkal rendet nem ül, Hozzájok az szíve nem fűl, S tőlök nem is éktelenül. Nem követi tanácsokot, S nem falkodja kalácsokot, Keresvén magának okot, Mint múlja el asztalokot. Távoztat szemtelenséget, Gyűlöl szemérmetlenséget, Erkölcsbeli feslettséget, Vicga [1] sok éktelenséget. Honn él száraz kenyerével, Nem nyalkák nyalánk levével, Elégszik Isten kedvével, Töltvén szívét félelmével. Ez jókhoz szoktatott társát Szemérmével mellette lát, Nézvén, mint üli guzsalyát, Fonván len- s kenderfonalát. Társaság nem gyarapodik, Az jó erkölcs hol fogy s kopik, Szemtelenség bátorkodik, Kivel szép hír mocskolódik. Jó természet s jó akarat Egymást egymással nem marat, Aki jól kever ugarat, Búzát is jó kedvvel arat. Az jó erkölcs tanulódik, Jó dologhoz hajol, szokik, Jó tőgyből jó tejet szopik, S jó erkölcsből ki nem kopik. Legyünk azért jók s jámborok, S így lehetünk is boldogok, Rovásunkon az metszés sok, Több metszésre ne gyűljön ok. -o0o- (Örülhetne szívem...) ..................... Örülhetne szívem, Látván, mely nagy szépen Erdő, hegy, völgy zöldellik; Bokor hangossággal, Kútvíz új forrással Rakódik, bővelkedik; Az napnak világa, Égnek új harmatja Mindenen terjed, fénylik. Egy csak, de az nagy ok, Hogy ritkán mosolyog Szám szívem örömével; Hogy az távol vagyon, Ki ezeket nagyon Szépíthetné képével, S ki mint képében szép, Kedvem is vele ép Lenne jelenlétével. Réten, völgyön, hegyen Mert ő hol elmegyen, Duplált szépség követi, Vidámb minden virág, Azhová lépik, s hág, Vagy szeme fényét veti, Mindeneket vidít, Ébreszt, éleszt, indít Szépségének termeti. Hogy nincs azért kedvem, Azhol ő nincs velem, Az nem csoda dolog; Az madár is kínt vall, Ha társa elvész, hal, Nincs öröme, csak bolyog, Zöldség közt aszú fát Keres, száll, azhol lát, Holtig bút visel s vonyog. Én hát, ki szépségben, Emberi termetben Leltem ily nagy hatalmat, Hogy még füveknek is, Kikben indulat nincs, Érzékenységet adhat, Nem csoda, hogy elmém Kiáltatván nevén, Velem gyakran hívattat. Szíve szerint hiszem, Hogy ő is hí engem Titkos szava hangjával, Tudván, hogy még élek, Éjjel-nappal égek Szerelminek langjával, Szent Isten, adj látnom, Orvosoljon bátron Szája édes csókjával! -o0o- (Ó, ki későn futok...) ...................... Ó, ki későn futok lelkem orvosához, Ki bizonyos íret nyújt az gyógyításához, Sok esküvéssel is köti magát ahhoz, Hogy minden órában kész orvoslásához. Szemem fényében tött kis szálkát avagy port Kicsiny ideig is nem szenvedhetem ott, Lelkemen peniglen rút fekély fakadott, S arra nem fűl elmém, jóban oly akadott. Életem istentől eltávozott s hódult, Bolygó, rühes juhkínt, ki pusztára szorult; Mint havi vér ruha, igazságom oly rút, Érdememnek rólam az gyapja is elhullt. Nagy restségem mégis tunyasággal terhel, Noha szegény lelkem csak meg nem hal éhhel, Rút kárhozatnak is maradott bennem hel, Csak az isten keze szakaszthat tőle el. Jézus, igaz pásztor, Istennek szent fia, Juhod seregének te tudod, hány híja, Kilencvenkilencnek vajon századikja, Nemde én vagyok-é mentül rosszabikja? Egyedül csak te vagy, ki engem, szegényt, szánsz, Romlott mivoltomban kedvedtől el sem hánysz, Sebeimmel, mint hű szamaritánus, bánsz, Üdvözültnek lenni kegyelmedből kívánsz. Engedj bűneimből igaz kifordulást, S azoknak rútságán szívemben pirulást, Hogy mikor elérem ez világi válást, Nyerhesse el lelkem az szép boldogulást! -o0o- (Kerekded ez világ...) ...................... Kerekded ez világ, gömbölyű, mint labda, Ritkán vált, ki őtet kezével jól kapta, S véle keblét rakta, És kedvelt javait vidám szívvel lakta. Minthogy állhatatlan, nem szűnik forgása, Fénylik, setétlik is napja változása, Nincs állapodása, Gyakran szélzúgásban tetszik is morgása. Ily magas erkölcsű s természetű népek, Istentelenségben kik hevernek s élnek, S vétkekben nem félnek, Véle jól alusznak, s benne gyönyörködnek. Lévén édes anyja minden latorságnak, Mostohán ád kedvet s helyt az jámborságnak, Örvend gonoszságnak, Szaporít okokat sok háborúságnak. Légy bár oly jámbor mint Curius [2] s Cato, Tudományban oly nagy, mint Homérosz s Platón, Ki volt mindenlátó, Ha pénzed nincs, lehetsz ehhez csak bőrgyártó. Légy, mint Diagorasz [3], olyan istentelen, Claudius- s Néróhoz hasonló kegyetlen, Vakmerő szemtelen, Csak légyen sok pénzed, ülhetsz az fő helyen. Pénz tiszteltet, éltet, magasztal, dicsírtet, Nem hagyhat egyedül, sokakkal kisírtet, S csaknem szentnek hitet, Fejedelmi nevet ő szerez s készíttet. Pénzen jár ez világ, pénz ő talyigája, Fösvény embereknek szerelmes igája, Mert szívüket rágja, Ha erszényük száját kezük gyakran vájja. Ez világ bémerült az pénzszeretetben, Kevesen örvendnek az igaz életben, Jó cselekedetben S az isteni csendes lelkiisméretben. Ez volna peniglen az állandó, szép kincs, De rajta nem kapunk, mert becsülete nincs, Akárhová tekints, Pénzhez úgy ragaszkodunk, mint az ebhez killincs [4]. Ki-ki inkább szeret pénzzel gazdagulni, Hogynem életében naponként jobbulni, S elmében gyógyulni, Maga ezzel szokott ember boldogulni. Elmarad ez világ s minden pénzgyűjtemény, Hát ne torkoskodjunk, mint vízi hüvelvény [5], Lelkem, ne légy kemény, Szolgáld Istenedet, nem nyel el mély örvény! -o0o- Az ötvenegyedik zsoltár magyarázata ................................... Könyörülj énrajtam, Úristen, s irgalmazz, Lelkem mert megrútult, s körülnőtte bűn s gaz, Majd az kárhozat is rajtam elhatalmaz, Sokságú irgalmad ha meg nem oltalmaz. Lelki fekély ellen csak te vagy jó orvos, Ki tüze füstitűl én lelkem is kormos, Bűnömnek szennyéből azért engem kimoss, Tisztíts vétkeimtől, ne legyek ily piszmos. Érzem és ismérem, hogy nagy álnokságom, Előttem áll bűnöm és tött gonoszságom, Ki miatt elveszett kedvem s vigaszságom. Ételre, italra sincsen kívánságom. Nem csak az bőrömre vétkem enyve ragadt, Belől bélemre is de rút mérge fakadt, Nincsen oly rész bennem, kire rüh nem akadt, S ezmiatt való búm éjjel-nappal faggat. Bűn fészkébe pedig még akkor akadtam, Mikor én anyámnak méhébe fogantam, Első téjjel együtt az bűnt szoptam, nyaltam, Onnan való magból bűnre így ágaztam. Te bölcsességednek útjain viseltél, És titkaid között oktattál, neveltél, De kitévelyedtnek, ím, azokból leltél, És az ítéletben engemet meggyőztél. Tenéked vétkeztem, ellened tők gonoszt, Ki most szentségemben és érdememben foszt, Jutalmul bőrömben ördög hév poklot oszt, Fejemrűl, istenem, vond le azt az rút koszt! Ne kéméld éntőlem irgalmadnak írját, Szívasd ki lelkemnek azzal gennyedt rühét, Hallhassák mások is használható hírét, Kire pokol és bűn vonta nyilas íját. Izsóppal hints engem, s tisztulást úgy veszek, Belől lelkeddel moss, s hónál fejérb leszek, Előzz meg kedveddel, míglen el nem veszek, Kiről örömömben néked áldást teszek. Te bölcsességednek útjára emelél, És titkaid között oktatál, nevelél, De kitévelyedtnek, ím, azokból lelél, És az ítéletben engemet meggyőzél. Mint ne győzhetne is igaz ítéleted, Hol semmi mentséget nem lelek ellened, Könyörgök, inkábblan előzzen meg kedved, Mert bő irgalmaddal híres köztünk neved. Adj én hallásomnak víg örömet azért, Hadd, romlott tagjaim vegyenek már új vért, Elfordítsd orcádot vétkimtől Fiadért, S nyomd el álnokságom, lelkem mert hozzád tért. Fertelmetlen, tiszta szívet teremts bennem, Igaz és szent Lélek hogy lakhassék velem, Bűn s ördög hatalmat ne végyen ellenem, Adj győzedelmesnek ezek ellen lennem. Az te színed elől el ne vess engemet, S ne foszd szent Lelkedtől meg is én mellyemet, Idvözítésedben tartsad örömömet, S Lelked erejével töltsd meg is keblemet. Lelkemnek te Lelked légyen fejedelme, Azmint az parancsol, ahhoz légyen kedve, Semmi rossz vétkeknek ne legyen engedve, Hogy kikért előtted lehetne megvetve. Így téríthetek meg utadra sokakot, Kik mégis követik ő álnokságokot, Megmutatom nékik az ő romlásokot, S intem, hogy elhagyják ő gonoszságokot. Vérontás terhétől mentsed meg fejemet, S azzal szép áldásra oldd meg is nyelvemet, Térítsed meg épen örvendezésemet, Érezhessem bennem kész idvösségemet. Az én ajakimot nyisd fel jó szélesen, Hadd mondjon szám néked hálákot kedvesen, Minden népek között én nyelvem hirdessen, Hogy az te nevedben minden szent hihessen. Ha áldozatokban kedved gyönyörködnék, Bakvért tűzre bőven oltáron öntenék, S nagy láng között kövér tulkokot égetnék, S füstöt így azokból égben eresztenék. De az az áldozat előtted nem kedves, Hanem bús s tört lélek, ki bűntől félelmes, És megepedt szű, bánattal keserves, Ebbe gyönyörködöl, s ehhez vagy figyelmes. Szemeid Simonon megkönyörüljenek, Jeruzsálem fali hogy megépüljenek, Az benne valók is békével éljenek, Borjúkkal oltáraid hogy megbővüljenek. Dicsőség tenéked légyen az egekben, Úgy most is mind mindvégig, mint volt eredetben, Akadályt ne leljen semmi dolog ebben, S teelőtted bálvány ne álljon meg helyben! -o0o- Vénusz, a szemérmetlenség anyja, feleit szerelemre inti (Venus impudicitiae mater suas ad libidinem hortatur) ..................................................... Vajon s de mi haszon, Ha mely ékes asszony Szépségét úgy kémélli? Hogy minden ő hasznát, Kit szép termete ád, Csak egy dög férje éli? Minden az a kedves, Azki ha tételes, Javát mással is közli. Rózsa miért kedves? Mert illata bűves, Szaggal sokakot táplál, Így az a jó kegyes, Azkinek sok nemes Ifjú legény udvart áll. Mit árt azok közül, Ha ki melléje dűl, Neki kedvére szolgál? Mint meggyúlt gyertyának, Ragyagó lángjának Nem fogy azzal világa, Ha több gyertyát gerjeszt, S mindenekben ébreszt Szép fént ő égő lángja, Így nem fogy kegyes is, Ha sokakra kel is Szépséginek virágja. Vasérc megváslódik, Ruha szakad, kopik, Mihent viselésre jut, Föld hasad, repedez, Közel vagyon melyhez Járó, nagy országos út, Kegyes megáll épen, Fogyhatatlanképpen, Mert kimeríthetetlen kút. Bár hát minden eszes, Szépen termett kegyes Önmagát megkémélje, Ifjak barátságát, Éltük nyájasságát Szabadságosan élje, Sok csók szép szók között, Kit ezekkel közlött, Megfogyását ne vélje. Vénusz együtt járván, Fiával sétálván Ez tanácsot végezé, Felei közt hinte, Szerelmihez inte, S melyekben beszegezé, Mint ezt ő könyvében Versi közt bővebben Ovidius feljegyzé. -o0o- (Az idő ósága...) ................. Az idő ósága nevel magas fákot, Mint tél után nyár hoz kórókra virágot, Így koporsó terjeszt hírnek, névnek magot, Halál sötétjéből hozván rá világot. Ne várd hát éltedben, bár nagy érdemű légy, Hogy itt holtod előtt nagy böcsületet végy, Híredet, nevedet tapodja sok irégy, Mindazáltal jó légy, s mással is sok jót tégy. Bízd az jövendőkre érdemed jutalmát, Ha szolgáltad időd vékony alafát [6] ád, Te az célra vigyázz, s az centrumot találd, Ne várd halandóktól, s az Úristen megáld. -o0o- ----------------------------------------------------------------------- Jegyzetek: [1] vicga: ledér, könnyelmű [2] Curius: Marcus Curius Dentatus, egyszerűségéről és megvesztegethetetlenségéről híres római konzul az i.e. I. században [3] Diagorasz: ókori görög filozófus, aki tagadta az istenek létét [4] killincs: kullancs [5] vízi hüvelvény: a régi magyar nyelvben egyszer előforduló szó (hapax legomenon), majd csak Babits említ hasonlót; jelentését így csak találgatni lehet, föltehetően a tengeri szivacsot takarja [6] alafa: zsold (török-arab szó) .