Radnóti Miklós: A' la recherche... ================================== Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek! Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból? Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje. Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek, s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban. Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak, dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön, s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, - s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben. S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások? szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek, és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér- léptü leányok a háboru hallgatag évei közben. Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását, művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán. Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. - Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak. -oOo- . Radnóti Miklós: Első ecloga ============================ Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies; ... Vergilius PÁSZTOR Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre? KÖLTŐ Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már! PÁSZTOR Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát, most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, - már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok. Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre? KÖLTŐ Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak. PÁSZTOR Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt, s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan; asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa. Azt hiszem ismerted Federícót, elmenekült, mondd? KÖLTŐ Nem menekült. Két éve megölték már Granadában. PÁSZTOR Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még! Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő így tünik el! hát nem gyászolja meg őt Európa? KÖLTŐ Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának. Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből. PÁSZTOR Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Atilla se, csak `nemet` intett folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult? Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban? KÖLTŐ Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé, mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad. Áldjon az ég, öreg este szakadt rám, míg hazaérek, alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét. Radnóti Miklós: Erőltetett menet ================================= Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek! Bor, 1944. szeptember 15 . Radnóti Miklós: Harmadik ecloga ================================ Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak hajnali munka után a halas ladikok sikos alján. Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken, hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen, most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények... s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak! Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről. Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty, ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifju régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített. Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját, hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás, ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj, hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen! Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már, karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban, mindig, ujra csak új! elpusztulok itt hamar én is. Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik, falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom. Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők... csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat, sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi, de egy-két versünk hogyha marad... szerelemről írhatok én még? Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát! 1941. junius 12 . Radnóti Miklós Hetedik ecloga Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? 's van', mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a 'Lager' őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt,- jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július -oOo- . Radnóti Miklós Himnusz a békéről Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptü béke! Szólnék most ujra, merre vagy? hová tüntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen,- ellened! A szőllőszemben alszik így a bor ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kísért a dalló száju boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még? Ó, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap: leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háboruk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrü illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényü, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészektől sötét eresz! Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. Ó, tarts ki addig lélek, védekezz! 1938 . Radnóti Miklós Levél a hitveshez A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány. Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,- csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csójainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek,- s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hulll rám. Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember . Radnóti Miklós: Második ecloga =============================== REPÜLŐ Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa ... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta? KÖLTŐ Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürit kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak ujra mind! Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - a többi ... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett? REPÜLŐ Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam? KÖLTŐ Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek. 1941. aprilis 27 . Radnóti Miklós: Negyedik ecloga ================================ KÖLTŐ Kérdeztél volna csak magzat koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba! tompán csap rám a sötét és vág engem a fény! És megmaradtam. A fejem rég kemény. S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. A HANG S a vörhegy és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó. Mit gondolsz, mért vett mégis karjára az idő? S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág nem nyílik még husodban tán a rák. KÖLTŐ Születtem. tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kisértek végig az uton. A HANG Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát; láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet, s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár... KÖLTŐ Rabságból ezt se látni már. Hegy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Segíts szabadság, ó hadd leljem meg végre honnomat! A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat, a lélek szélben égő szárnyait! És megszületni ujra új világra, mikor arany gőzök közül vakít s új hajnalokra kél a nap világa. Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyü szél sodorja, száll. A fák között már fuvall a halál. És már tudom, halálra érek én is, emelt s leejt a hullámzó idő, rab voltam és magányom lassan növekszik, mint a hold karéja nő. Szabad leszek, a föld feloldoz, s az összetört világ a föld felett lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. Szállj fel, te súlyos szárnyú képzelet! A HANG Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden össztört! 1943. marcius 15 . Radnóti Miklós: Nem tudhatom ... ================================= Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 1944. januar 17 . Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga ================================= KÖLTŐ Üdvözlégy, jól bírod e vad hegyi úton a járást szép öregember, szárny emel-é, avagy üldöz az ellen? Szárny emel, indulat űz s a szemedből lobban a villám, üdvözlégy, agg férfiu, látom már, hogy a régi nagyharagú próféták egyike vagy, de melyik, mondd? PRÓFÉTA Hogy melyik-é? Náhum vagyok, Elkós városa szült és zengtem a szót asszír Ninivé buja városa ellen, zengtem az isteni szót, a harag teli zsákja valék én! KÖLTŐ Ismerem ős dühödet, mert fennmaradott, amit írtál. PRÓFÉT Fennmaradott. De a bűn szaporább, mint annak előtte, s hogy mi a célja az Úrnak, senkise tudja ma sem még. Mert megmondta az Úr, hogy a bő folyamok kiapadnak, hogy megroggyan a Kármel, a Básán és a Libánon dísze lehervad, a hegy megrendül, a tűz elemészt majd mindent. S úgy is lőn. KÖLTŐ Gyors nemzetek öldösik egymást, s mint Ninivé úgy meztelenül le az emberi lélek. Mit használnak a szózatok és a falánk fene sáskák zöld felhője mit ér? hisz az ember az állatok alja! Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty csecsemőket, fáklya a templom tornya, kemence a ház, a lakója megsűl benne, a gyártelepek fölszállnak a füstben. Égő néppel az utca rohan, majd búgva elájul, s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen a súlyos ereszték s mint legelőkön a marhalepény, úgy megzsugorodva szertehevernek a holtak a város térein, ismét úgy lőn minden, ahogy te megírtad. Az ősi gomolyból mondd, mi hozott most mégis e földre? PRÓFÉTA A düh. Hogy az ember ujra s azóta is árva az emberforma pogányok hadseregében. - S látni szeretném ujra a bűnös várak elestét s mint tanu szólni a kései kornak. KÖLTŐ Már szóltál. S megmondta az Úr régen szavaidban, hogy jaj a prédával teli várnak, ahol tetemekből épül a bástya, de mondd, évezredek óta lehet, hogy így él benned a düh? ilyen égi, konok lobogással? PRÓFÉTA Hajdan az én torz számat is érintette, akárcsak bölcs Izaiásét, szénnel az Úr, lebegő parazsával úgy vallatta a szívem; a szén izzó, eleven volt, angyal fogta fogóval s: "nézd, imhol vagyok én, hívj engem is el hirdetni igédet", - szóltam utána. És akit egyszer az Úr elküldött, nincs kora annak, s nincs nyugodalma, a szén, az az angyali, égeti ajkát. S mennyi az Úrnak, mondd, ezer év? csak pille idő az! KÖLTŐ Mily fiatal vagy atyám irigyellek. Az én kis időmet mérném szörnyü korodhoz? akár vadsodru patakban gömbölyödő kavicsot, már koptat e röpke idő is. PRÓFÉTA Csak hiszed. Ismerem ujabb verseid. Éltet a méreg. Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány, rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat. Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az óra, már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, - kérdém? lásd az az ország. Útrakelünk, gyere, gyüjtsük össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már. Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott, az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös. Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben. 1944. augusztus 23 . Radnóti Miklós: Razglednicák ============================= 1. Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár. 2. Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. . 3. Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál. 4. Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint a húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der spring noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. . Radnóti Miklós: Száll a tavasz ... =================================== Előhang az Eclogákhoz Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is, olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol. Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán, tárnák mélyein és a vakondok túrta lyukakban, fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld. S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék lánggal lobban az ég. Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben a sárga sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan, nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred. Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére. Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még, lent nem pattan a jég. Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya! ébredj már aluvó! 1942. április 11. . Radnóti Miklós: Töredék ======================== Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrü méregoldat. ....................................... Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -- a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. ................................. 1944. majus 19 .