Németh László: II. JÓZSEF Történeti dráma 1954 MÁSODIK FELVONÁS `(A laxenburgi kastély kertje. Akkor még inkább francia stílusban. A szín előterében utacska, amely balról, a kastély felől jobbra a tóhoz vezet. Jobbról kissé a háttérből egy másik utacska torkoll bele, amely a kastély majorságához visz -- a fák közül itt-ott elővillan az emelete, A két út találkozásánál kis térség, azon nagy, magányos vadgesztenyefa. Balra gyep, amelyet hátrafelé fák zárnak le. A gesztenyefa alatt azoknak a hevenyészett padoknak egyike, amelyeket a beteg császár számára tákoltak oda hogy sétáin megpihenhessen. A pad eLőtt tábori asztal -- körülötte székek. Mindkét asztalon tintatartó, lúdtollak, íráskötegek. Jobbra egy különálló tönk. A császár a padon ül; mellette oldalt az egyik titkár. A tisztáson levő asztalnál három máslk titkár dolgozik. A tönkön a titkosrendőrség tisztviselője. A császár a mellette levő titkárnak diktál. Szép júliusi délelőtt.)` CSÁSZÁR `(a titkárnak)`. "... húgom, a királyné állapota a legjogosabb és legélénkebb nyugtalanságomra szolgál... A bekövetkezett események, az esztelenség, amely felidézte őket... a kormány viselkedése, a..." SPIELMANN TANÁCSOS `(a kastély felől)`. CSÁSZÁR `(félbeszakítja a diktálást)`. Á, kedves Spielmann, kinézett a mi szép Laxenburgunkba. Gondolom, nemcsak a levegőt szívni... Amint látja: itt dolgozom a titkáraimmal... Foglaljon helyet... Csak egy levelet diktálok le a párizsi követünknek... Aztán majd az ön követségét is meghallgatom. Az öreg herceg jól van? SPIELMANN. Hatalmas szervezet! De most nagyon aggódik, hogy felséged túldolgozza magát. CSÁSZÁR. A dolgomat, sajnos, nem az egészségem, hanem az állam ügyei szabják meg. De már jobban vagyok. Sajnos, nem faragtak abból a fából, amiből Kaunitz herceget. `(Titkár felé.)` Nos tehát... TITKÁR. A kormány viselkedése... CSÁSZÁR `(diktál)`. ".... az egész francia nemzet őrjöngése... a módszerek, melyekkel a nemzet fejét, a királyt az egész világ szemében megalázzák -- elképzelhetetlenek lesznek száz év múlva." `(Spielmannhoz.)` Szép kis dolgok... Tudja mit ír Mercy, hogy június 23 és 27 közt az országot egyszerre fenyegette az éhség, a csőd és a polgárháború?... "A vidéki zavargások s a belőle következő bajok ijesztő példa a szomszédok -- főként az én belga tartományaim számára, amelyeknek lakói évtizedek óta űzik azt a mesterséget, hogy a franciák majmai Iegyenek." `(A másik asztal felé fordul, a belga ügyek titkárához.)` Az utasítás Trautmansdorf helytartónak elkészült? BELGA TITKÁR. Igen, felség... CSÁSZÁR `(Spielmannhoz)`. A június l7. ediktumunknak egyelőre nincs semmi visszhangja... Kénytelenek belenyugodni, hogy középkori alkotmányuk ellenére, amelyben minden haladás elől elzárkóznak, megint azzá a gazdag kereskedő nemzetté tegyük őket, amilyenek valaha voltak... Az öreg Kaunitz, tudom -- ezért is elégedetlenkedik. Nem tudja megbocsátani, hogy két éve -- Oroszországból jövet -- az engedékenységre intő levelét -- bevallom, helytelen volt -- összetéptem... Az események akkor engem igazoltak. A brabanti hazafiság, amelyet az érsek s a többi megnyirbált jövedelmű pap szított -- megnyugodott... S most is így kell lenni... `(Köhög.)` Nem engedhetem meg a tisztelt rendeknek, hogy középkori gúzsokba kössék Európa legvirágzóbb földjét... Tudja, hány hajót találtam én Antwerpenben, ahol valaha ezer hajó horgonyzott? Húsz vitorlást. S Gent városának, amely hadseregeket állított ki, tudja, mennyi lakója van? -- Mint egy nagyobb magyarországi falunak, Debrecennek például. Énnekem az ilyen jogokkal s szabadságokkal szemben nincs jogom és szabadságom engedékenynek lenni... `(A rendőrtisztviselőhöz.)` Mit csinál a mi van Noot barátunk? `(Spielmannhoz.)` Ez a kis fiskális a mi papi patrióta pártunk londoni követe... RENDŐRTISZTVISELŐ. Már átment Hollandiába... CSÁSZÁR. S onnét nyilván öreg barátunkhoz -- a porosz királyhoz... `(Diktál.)` "Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ütik össze a franciák az ő új alkotmányukat." `(Spielmannhoz.)` Alkotmány, alkotmány... Meg vannak bolondulva az emberek attól az alkotmány szótól... A magyar nemesek, akik az adózástól való féltükben magyar ruhában kezdenek járni, azok is azt hiszik, hogy az alkotmányt védik. A deres, az adó-nem-fizetés, az is alkotmány... S ha Franciaországban a felizgatott tömeg mészárlásba kezd, az is alkotmányvédelem lesz... Csak én, aki életem minden óráját arra szentelem, hogy népeimet a józan ész és a civilizáció előnyeiben részesítsem: én vagyok despota... SPIELMANN. Az angolok adtak némi varázst a szónak. CSÁSZÁR. Igen, mert az angoloknak van annyi eszük, hogy úgy demokraták, hogy az arisztokráciájukkal kormányoztatják magukat... De az én elmaradt, tarkanyelvű országaimban... Na -- de sosem leszünk készen ezzel a levéllel. `(Diktál.)` "A királynőnek azt ajánlom, ajándékozza meg bizalmával a visszavett minisztert. Mr. Necker igen ügyes lesz, ha az udvar és a miniszterek abszolút hatalmát csökkentve, több pénzt szed ki az emberekből, s a többséget kielégíti valamennyire." `(Spielmannhoz.)` Tudja, hogy elvette az isten azoknak az embereknek az eszét... Artois gróf, a király fivére, miután elcsapatta, még le is akarta tartóztatni Neckert... Az egyetlen embert, aki meg tudja menteni őket, aki a nép s filozófusok körében is népszerű, `(Diktál )` "Isten vele, grófom, mellékelek egy levelet Maria Antoinette királynénak..." `(Spielmannhoz.)` Szegény nővérem, tudja, mivet vádolták, az ottani röpiratírók? Hogy egymillió frankot csempészett ki nekem. S hogy én hadat gyűjtök a forradalom eltaposására.... `(Köhög,)` Örülnék, ha a magam török háborújából kihúzhatnám a bennszorult lábamat... Mindjárt kész vagyok... `(Diktál.)` "Az egészségi állapotom sokkal jobb, tizennyolc napja nincs se lázam, se vesefájásom... Erőben gyarapodok, de a köhögés, soványság fennáll." `(Spielmannhoz.)` Ez az egészségügyi jelentés persze külügyi használatra készült. De ahhoz, ahogy áprilisban voltam, amikor az utolsó kenetet fölvettem... Csak ez a köhögés teszi rendkivül nehézzé a diktálást... Nem tud valami más módot, mint a beszéd, amivel a titkáraim tollukra vehetnék a gondolataimat?... SPIELMANN. Talán Mesmer -- a magnetizmusával... CSÁSZÁR `(köhögve, a másik asztalnál ülő titkárhoz)`. Kérem, fejezze be a szokott módon. `(A titkár szedi a tollát, kalamárisát, és átmegy a másik asztalhoz.)` HÁBOR?S ÜGYEK TITKÁRA `(két levelet hoz)`. A Cobenzl-levél, a béketárgyalások ügyében... `(József átfutja, aláírja.)` Ez meg őfenségéhez, Ferenc főherceghez, a táborba. `(Ezt elolvasás nélkül írja alá. A titkár visszamegy a másik asztalhoz; a belga titkár tovább dolgozik, a másik kettő diszkrét beszélgetést tettet.)` CSÁSZÁR `(Spielmannhoz)`. Nos, kedves Spielmann -- üljön hát ide... S közölje -- milyen tanácsot, vagy helytelenítést hoz az államminiszter úrtól? Még szerencse, hogy amíg így lötyög a csontom a frakkban, személyes látogatására nem számithatok. A herceg iszonyodik a betegektől. S így a fejmosást az ön bátortalan kezei végzik el... SPIELMANN. A herceg a magyarországi helyzetre óhajtja felséged figyelmét felhívni. CSÁSZÁR. Ebben -- úgy tudom -- idáig egyetértettünk. SPIELMANN. De Kaunitz herceg most úgy látja, hogy ha a nemzetet a háborúra s általában az államügyekben való fokozott részvételre akarjuk bírni, akkor meg kell adni neki a módot, hogy részt vegyen bennük. CSÁSZÁR. Vagyis az országgyűlés, amelynek a gondolatát az államtanács egyszer már elvetette... SPIELMANN. Ez, s általában némi engedmény a sajátságos magyar lelkületnek... CSÁSZÁR. ... amely lelkület abban áll, hogy a jobbágynyúzást és a terheknek a gyengébbre hárítását bizonyos lovagias gondolatokkal palástolják el... A pozsonyi várat papnöveldévé alakítottam, hogy a szegény népnek műveltebb s jobblelkű gondviselői legyenek, s az ott levő ócskaságokat, köztük a koronát, amelyet a régi magyar királyok jónak láttak trónraléptükkor a fejükre tenni -- más helyre kellett átvitetni.... Én tehát áthozattam, ahol már sok ilyen ócska lom van, a bécsi Schatzkammerbe. A lovagias magyar lélek azt, hogy ez a holmi az ország területén kívül van, nem bírja elviselni; -- azt ellenben, hogy Magyarország és Erdély nyolc millió polgára a polgárnak attól a jogától is meg legyen fosztva, hogy máshova szegődjék, s ne az ítélkezzék fölötte, aki ellen panasza van... azt kibírja a lovagias nemesi lelkület... Amikor Erdélyben jártam, egy nap vagy ezer kérvényt adtak át uraik ellen az oláh parasztok... Ezt a lovagias magyar urak nem szégyellték, s azt sem, hogy miután ezek az emberek fegyvert fogtak s vadságukban és műveletlenségükben úgy szereztek elégtételt, ahogy ők az igazságot elképzelték, a lovagias magyar urak, akik büszkék rá, hogy Ovidiust kívülről tudják, Déván egy nap hetven szétfutott oláh parasztnak csapták le a fejét -- minden törvényes ítélet nélkül. SPIELMANN. Úgy látszik, főként a német hivatalos nyelv kérdése az, amely izgalomban tartja a jobbakat is. A magyar kancellária is nehezen tudja ezt az intézkedést védelmezni... CSÁSZÁR. A magyar kancellária általában igen nehezen tudja az én intézkedéseimet védelmezni. A latin nyelv -- a tizennyolcadik században -- akadálya annak, hogy egy ország népe, amelynek számbavehető tudományos irodalma nincs, korszerű műveltségre tegyen szert. Cserélje föl a magyarral? Eltekintve attól, hogy ez a nyelv még annyira sem bizonyította be, hogy az élet igényeinek megfelel, mint a mi német nyelvünk, mindazokat a nemzetiségeket, amelyek nem magyarul beszélnek -- s ezek a többség -- sokkal több joggal sérti, mint a német hivatalos nyelv -- amihez papjaik mégiscsak konyítanak... Tudom, mit akar mondani... Az elnémetesítés veszélye?... De ha ilyen veszély egyáltalán volna - tudniillik, hogy a törvényszékeken át néhány ezer magyar ember egy nemzetet elnémetesíthet --, nem adtam-e ellenszerül épp én a sajtószabadságot a kezükbe... Mikor jelent meg Árpád vezér óta annyi magyar könyv, mint az én időmben? Hogy milyenek, arról nem beszélek, bizonyosan olyasfélék lesznek, mint a krajcáros szerzők, akiket a mi Wuchererünk nyomat ki... De írhatnak, művelhetik a nyelvüket, ahogy kifejezni szokás... Én nem tagadom, okosabbnak tartanám, az ő érdekükben, ha egy nagy világnyelvre térnének át... De hát amióta a mi német filozófusaink elkezdték, hogy nekik nem kell a francia, ám legyen -- csináljanak akár Montenegro hegyei közt is nemzeti irodalmat, én nem veszem el tőle a kedvüket. -- No, de térjünk vissza a hercegre. SPIELMANN. A hercegnek az a véleménye, hogy a magyar ügyből kezd belga ügy lenni... CSÁSZÁR. S a belga ügy szerinte -- az én brutális intézkedéseim folytán -- igen rossz stádiumban van... SPIELMANN. A magyar urak és a porosz király közti kapcsolatok... CSÁSZÁR `(a rendőrtisztviselőhöz)`. Mondja el a tanácsos úrnak, mit tudott meg a mi titkos agensünk arról a Pásztoryról? Aki a magyar koronát, amelyet én nem óhajtottam a fejemre tenni, elment s Frigyes Vilmosnak ajánlotta föl. RENDŐRTISZTVISELŐ. A weimari herceg, akihez utasították, kitért a megtiszteltetés elől s békeközvetítőként ajánlkozott -- Poroszország és Ausztria között. CSÁSZÁR. Sokkal okosabb ember, semhogy e megtiszteltetésre, hogy magyar király legyen, igényt tartott volna. De abban igazat adok a hercegnek, hogy egy poroszoktól bujtogatott Magyarország, az ő rebellis hagyományával --, most, amikor porosz-lengyel háború fenyeget bennünket, nem a legkívánatosabb hátvéd a Szávánál álló seregünk hátában. De erről még beszélünk négyszemközt is... Menjen fel, kedves Spielmann a kastélyba s nyittasson szobát magának. Délután ismét hívatni fogom. SPIELMANN. Igenis, felség... `(Meghajol, s el.)` CSÁSZÁR. `(a rendőrtanácsoshoz)`. Üljön közelebb, rendőrtanácsos úr. `(Odaülteti maga mellé a padra. A titkárokra néz, akik tapintatosan odébb húzódnak.)` Az a tönk túlságosan spártai ülésmódra kényszeríti, amitől a császári ház tisztviselői, sajnos, elszoktak már.... Nos, van a közölteken kívűl még valami jelenteni valója? RENDŐRTISZTVISELŐ. A szabadkőmüves páholyban megvitatták az általános adókötelezettség kérdését, Sonnenfels úr mellette, Dietrichstein ellene beszélt. CSÁSZÁR. Ah, nem ezekre a bagatell dolgokra vagyok kíváncsi... Vélekedjenek, ahogy jólesik -- én megcsinálom... A szabadkőműveseink az ő hókuszpókuszaikkal... A toscanai nagyherceg körül levő agenseink mit jelentenek? RENDŐRTISZTVISELŐ. Őfensége nagyon óvatos politikai nyilatkozatok dolgában. CSÁSZÁR. Igen, tudom, öcsém és trónom örököse fél a despotától... A rendőrség agensei biztos olyan rikítón viselik megbízatásukat, hogy az okos olaszok krétával írják a hátukra a bécsi spiont... Bocsánat, nem akarom megsérteni a foglalkozását. Egy kormány érzékszerveinek tökéletesen kell működniük, s önök az a bizonyos láthatatlan érzék, amelyről a metafizikusok beszélnek, Mit tud Lipót nagyherceg a belga helytartó, s a húgom levelezéséről? RENDŐRTISZTVISELŐ `(kiveszi a tárcáját)`. Itt vannak a másolatok. De csupa jelentéktelen, családi természetű kérdés... CSÁSZÁR. Igen, a nagyhercegnek elég nagy családja van -- megtölt egy levelet. RENDŐRTISZTVISELŐ. Aggodalom felséged egészségéért. CSÁSZÁR. S még inkább gyanakvásom miatt. Holott meg fogja tanulni ő is, hogy a gyanakvás az uralkodó első kötelessége. Még ha olyan jó testvér is, mint én. Nem engedhetem, hogy amíg én vagyok felelős a történtekért, rokoni aggodalomból keresztezzék a számításaimat. A toscanai agens gondolt arra, hogy citromlével is lehet írni? Az öcsém elég rég van lenn Olaszországban, hogy ezekben a rafinériákban járatos legyen. RENDŐRTISZTVISELŐ. ErrőI nincs tudomásom, felség... CSÁSZÁR. Még a rendőröket is nekem kell tanítanom -- nem elég a tábornokok, pénzügyi tisztviselők, püspökök, tanfelügyelők... Húgom és férje, a helytartók -- amennyire parancsaim lehetővé teszik -- az enyémmel ellentétes politikát folytatnak. Mért, kinek az ösztönzésére? S önök nem tudnak semmit... RENDŐRTISZTVISELŐ. Őfenségéék maguk is... `(Elakad.)` CSÁSZÁR. Azt gondolja -- nekik is van judiciumuk. Igen -- ítélőképessége mindenkinek van... Az a legolcsóbb és legbővebb jószág tartományaimban... Éppen csak kötelességtudás van kevesekben. JÓZSEF SZEMÉLYI KOMORNYIKJA `(a majorság felől)`. Felség -- a villásreggeli... CSÁSZÁR. Itt, a majorságban? A titkár uraknak is?... Na, ez derék... Remélem, valami jót készítettek a fiatal uraknak -- hajnali öt óra óta dolgoztatom őket... `(A titkárokhoz.)` Uraim -- ha úgy gondolják -- menjünk át oda, ahol a gyomrunk révén: önök a fejedelmek, és én az én kecsketejemmel még titkár se vagyok... `(A rendőrtisztviselő felé.)` Köszönöm, rendőrtanácsos úr... Biztos siet vissza Bécsbe ... Ha csak megbízása nincs a császártól, hogy titkáraimat reggelizés közben megfigyelje. `(Inasa karját elhárítva, a titkárokkal el a a majorság felé.)` `(A kastély felől Eleonora, Ferencné, Clary kercegné, Rosenberg lassan, sétálva jönnek. Eleonora gyászban.)` ROSENBERG. Igazán kedves, hogy átjöttek a mi elhagyott Laxenburgunkba... FERENCNÉ. Clary hercegné ötlete volt... Mi már két hete itt vagyunk a sógornőmmel egy bérelt kertiházban... Eleonorának most kedvére van ez a meghitt, egyszerű élet... Úgy élünk, mint két özvegy polgárasszony... A mi Lascynk jön át néha Waldeggből, a botanikus kertjéből. CLARYNÉ. De én nem hagyom ám, hogy egészen ráadják a bibliai életre magukat. Én is özvegy vagyok -- de mondhatom, alig veszem észre... Itt vagyunk -- mondom -- Laxenburg mellett. Az lehetetlen, hogy meg ne nézzük a császárt. Ha még szenteskedőbbek akarunk lenni, mint voltunk, kezdjük rajta az irgalmat, a kereszténységet... ROSENBERG. Rászorul, és megérdemli, hercegnő... ELEONORA. Ah, nekem elég volt... akkor áprilisban... a vérhányása után... Amikor az egész udvar felvonult a szentséggel az udvari kápolnából... az utolsó kenetre. Én csak egy pillantást vetettem rá, s visszahúztam a lányomat... Boldogult uram jutott az eszembe... "Ő is elmegy oda -- mondtam neki --, ahova szegény apádat a kínzásaival átgyötörte." FERENCNÉ. De Lóri, mit ígértél? ROSENBERG. Akkor csakugyan azt hittük, hogy meghal... De az a tudat, hogy a birodalomnak szüksége van rá... ELEONORA. Hogy csak ő tud mindent rendbehozni, megmenteni... Ez volt szegénynek mindig a rögeszméje... CLARYNÉ. Ez a szép benne... Tehetségesebb uralkodók élhettek a földön, kötelességtudóbbak aligha. ELEONORA. És szerencsétlenebb kezűek sem... `(Rosenberghez.)` S csakugyan jobban van? ROSENBERG. Nehéz megmondani, mennyi a javulás, mennyi az akaraterő... Már nyeregben is ült néhányszor... CLARYNÉ. Inkább, hogy lovon lássák, mínt hogy örömet találna benne... `(Rámutat a padra.)` Ez a pad itt volt régen is? ROSENBERG. Nem, ezt neki rakták ide... A sétaútjára mindenfelé barkácsoltak egy padot -- hogy legyen hol leülnie. CLARYNÉ. Azért mondom: a harmadik pad, amelyik nincs ott a fejemben... ROSENBERG. Így emlékezetében tartja hercegnő a kedves Laxenburgot? CLARYNÉ. Igen -- én szerettem itt... Azok a szép napok a császárnő idejében... S az övében, a császáréban is. , Bizonyára gondol rá... FERENCNÉ. S az asztal ott a fűben? Azt is neki hozták ki? ROSENBERG. Bizonyára itt dolgozott a titkáraival. Már reggel ötkor munkánál ül. FERENCNÉ. Mit nem mond gróf -- ilyen betegen? ELEONORA. A sztoicizmus! Ez az, amiból egy mázsa -- sosem pótol egy font vallásosságot. `(Nevetés hallatszik.)` ROSENBERG `(suttogóra fogja)`. Úgy látszik, itt vannak a majorságban... Munka után itt szokott villásreggelizni -- a titkáraival... `(Kissé bemegy a majorság felé vivő útra.)` ELEONORA `(Clarynéhoz)`. Én már épp huszonhárom éve nem szeretem ezt a Laxenburgot... Mindig untam itt magam, s visszavágytam a mi Eisgrubenünkbe. CLARYNÉ. Ah hálátlan vagy az ifjúságunkhoz. Milyen kellemes, otthonias volt itt az élet... Az ember úgy élt, ahogy jólesett neki... Három órakor a Gastenhausba gyűltünk össze -- az asztalnál mindenki oda ült, ahova jólesett... Most negyedéve... mi is van most... 1786-ban is milyen kedvesen voltunk. Ha esett az eső, lottót játszottunk... Este a színház. Emlékszel a Molnár lányára? ELEONORA. Igen -- Thun grófnő egyre azt mondta mellettem: Ah, charmant! Ah, delicieux! Én meg azt éreztem, hogy szellem, érzés, képzelet, tiltott áru Laxenburgban. ROSENBERG `(visszajön)`. Úgy látom, csakugyan a császár van itt. ELEONORA. Akkor gyerünk, ne zavarjuk. ROSENBERG. Reggelizik a fiatalokkal -- azok virslit, vagy kolbászt esznek mustárral --, ő kecsketejet iszik. ELEONORA. A szegény ember... S nincs itt kinn egy asszony, aki egy kicsit utánanézne, mi kell a szegény betegnek... Ezek a férfiak... ROSENBERG. Chanclos grófné -- az Erzsébet hercegasszony udvarhölgye -- igen erélyesen viszi a kormányt... Magát a császárt is megdorgálja, ha nem tartja be a doktor rendelését. ELEONORA `(több érdeklődéssel)`. Eszerint a főhercegasszony állandóan itt van? ROSENBERG. Igen -- úgy élnek, mint atya meg leánya... Ebéd után néha még muzsikálásra is sor kerül... FERENCNÉ. Igaz lenne, amit a városban mondanak, hogy az ifjú főherceg jól hasznalta ki a fegyverszünetet és az itthonlétet. ROSENBERG. Az én agglegény-szemem még nem vesz észre semmit... De a grófné és a császár nagyon vigyáznak, hogy rosszul ne lépjen. CLARYNÉ `(aki előrement, a tó felé)`. Nem jöttök? Én már kíváncsi vagyok a hattyúimra... `(Mind a négyen el a tó felé... Egy percnyi csönd; -- közben nevetés a major felől. József jön a majorból, mögötte Krack, a személyi komornyik, hóna alatt egy irattartó tok, s kezében -- kissé úgy, hogy a háta mögé dugja -- egy párna.)` CSÁSZÁR `(lassan jön, s a padra telepszik, vissza-visszaszól a komornyikjának)`. Csak egyenek-igyanak a fiatalok... Megdolgoztak... Sör van elég idelenn? KOMORNYIK. Van, felség, behűtöttem. CSÁSZÁR. Nálatok, otthon Csehországban tartotok kecskét a hegyeitek közt? KOMORNYIK. A szegényebbje, felség -- akinek túl nagy gazdagság egy tehén. CSÁSZÁR. S mit tudsz -- tovább élnek azok, akik kecskét tartanak? KOMORNYIK. Nem hiszem, felség, minthogy többet éheznek. CSÁSZÁR. Vagy, hogy kevesebbet köhögnének?... KOMORNYIK. Az igazat megvallva, nem figyeltem meg... CSÁSZÁR. S most ezek az orvosok -- akiknek sosem volt kecskéjük, s meg sem innák a tejét, mert szaga van -- azt sütötték ki, hogy a tüdőbetegeknek kecsketejet kell inniuk. KOMORNYIK. Biztos megvan rá az okuk. CSÁSZÁR. A gidák őszerintük olyasvalamit kapnak az anyjuk vörös tőgyiből -- amitől a római császár, magyar és cseh király vagy tíz évvel tovább viheti alattvalói bosszúságára, az ő belga és török ügyeit... KOMORNYIK. Kell benne lenni valaminek... CSÁSZÁR. Én éppúgy nem hiszem, mint te... De mint ötven millió emberért felelős uralkodónak, mindent meg kell tennem, amit a mai -- igen bizonytalan -- orvostudomány testem, erőm fenntartására javasolni tud. KOMORNYIK. A pihenést kivéve... `(Ijedten szájára üt kezével.)` CSÁSZÁR. Kivéve a személyemhez kötött ügyek elhanyagolását. `(Az inas kezére néz.)` Minek hozod azt a párnát? KOMORNYIK. Ha már felséged nem hajlandó csak ezeken a rossz padokon ülni... A hátának... `(Oda akarja tenni a leülő József mögé.)` , CSÁSZÁR. Vidd azt a pólyát... Laxenburgban mindig járnak vendégek. Bevinnék Bécsbe a hírt... Ah, a szegény József, már esak libatoll közt tud ülni... Táncolhatunk a feje búbján... `(Segur gróf a kastély felől.)` SEGUR `(ösztövér francia, akin az elegancia némi garabonciássággal elegyül. Bizonytalanul nézelődve jön, mint aki rég nem járt itt s nem találja, amit keres. Amikor Józsefet meglátja)`. Bocsánat, uram, nem tudja, merre van a császár? A kastélyban azt mondták, itt dolgozik valahol a titkárával... CSÁSZÁR. Mit óhajt Segur gróf a császártól? SEGUR `(nevét hallva megzavarodik)`. CSÁSZÁR. Meg sem ismer... utoljára a tatár pusztában sétálgattunk -- holdfénynél, karonfogva... SEGUR `(ieljesen megzavarodva)`. Ah -- fel... Falkenstein gróf! CSÁSZÁR `(nevet)`. Furcsa ember ön. Amikor a cárnő vendége voltam, mindig Sire-nek szólított; most meg, amikor sajnos császár vagyok, az akkori álnevemen, Falkenstein grófnak... SEGUR. Bocsánat, megváltozott egy kicsit azóta a gró... felség... Akkor egy kicsit teltebb volt az arca. CSÁSZÁR. Mint a legtöbb csontváznak is. Na, üljön azért csak ide mellém ,... Egy kicsit vidámabb idők voltak azok. Pedig hát akkor kotyvasztottuk a bajt. Ezt a török háborút... amit nem tudok befejezni... Milyen kár, hogy ön Franciaország pétervári s nem konstantinápolyi követe. Az ön kartársa, az a Choiseul -- teljesen tehetetlennék bizonyult mint békeközvetítő... A poroszok s angolok mindenütt megmattolták... SEGUR. S most... a történtek után, félek még inkább, felség. CSÁSZÁR. Ah -- persze... a szerencsétlen francia események... Ön hazatart Franciaországba? SEGUR. Ez volt a szándékom... De az utolsó hírek gondolkozóba ejtenek... Épp ezért is jöttem, hogy felséged felfogását megismerjem. CSÁSZÁR. Nagyon helyes, hogy azonnal kijött. Lesz megbízásom. Az én felfogásom az, hogy ezek az emberek -- a király és környezete -- elvesztették az eszüket. A májusi esőből -- amelyet vetni véltek -- vihar kelt ki. Mercy gróf azt írja, hogy június huszonhárom és huszonhetedike közt az ország a polgárháború szélén állt. SEGUR. Huszonharmadika és huszonhetedike közt! Felség nem értesült még a júliusi eseményekről? CSÁSZÁR. Az utolsó futár négy napja jött Párizsból... SEGUR. S a Bastille... Ismeri felség a Bastille-t? CSÁSZÁR. Ki nem ismeri -- a jó öreg Bastille-t. Aki csak egy hetet töltött is Párizsban... A francia miniszterek és kegyencek végső gyógyszerét az olyan emberek ellen, akik nálam szabadon írják a brosúráikat. `(Megdöbbenve.)` Csak nem csukták oda Neckert? Artois grófnak volt egy ilyen őrült gondolata... SEGUR. Már nem csukhatják oda, felség. A Bastille nincs többé... A párizsi nép megostromolta s lerombolta. CSÁSZÁR. Hol álmodta ön ezt? SEGUR. A Rotschild-bankház fejétől hallottam... CSÁSZÁR. Ah, ezek a bankárok, ezek mindent előbb tudnak. Az üzleti árfolyam gyorsabb lovat ad a hírek alá, mint a hivatalnoki kötelesség. S a katonaság? SEGUR. Állítólag tétlenül nézte a dolgot. A hírek szerint Lafayette a helyzet ura... CSÁSZÁR. Az, aki az amerikai polgárháborúban részt vett? Ez szörnyű. `(A komornyikhoz, aki hátrahúzódva dolgozott.)` Menj, s mondd meg a titkár uraknak, mehetnek a szobáikba, délig már nem dolgozunk. (KOMORNYIK `el.`) CSÁSZÁR `(halkan, szorongva)`. S a húgom, a királyné... Tudja, mennyire gyűlölik miattam is... SEGUR. Részletesebb híreim nincsenek. A város állítólag megint nyugodt. A király valami engedményt tett. CSÁSZÁR. Húsz éve mondom, hogy elvesztették azok az emberek a fejüket... Egy kis ész a király s egy kis áldozatkészség a nemesség részéről... okos pénzügyi reformok. De mindez hiányzott. Nem mondhatok mást, mint hogy megérdemelték. S mégis a húgom. S az a gyönyörű ország! `(A három hölgy és Rosenberg a tó felől.)` FERENCNÉ `(ábrándozva)`. Szóval a hattyúk megvannak még? CLARYNÉ. Sajnos, azok sem a mi hattyúink már. FERENCNÉ. Mért, a hattyúk, azt mondják, nagyon soká élnek... `(Rosenberghez.)`, De hova lettek a gondolák? ROSENBERG. Benn lesznek a szigeten, a csónakházban. FERENCNÉ. Emlékeztek a tűzijátékra a tó fölött -- a szigetről eresztették föl... CLARYNÉ. A csillag-ernyő egyszerre nyílt ki az égen és a tóban... A boldogult császárné is... `(Ferencné megrántja a ruhaujját.)` Ah, Felség... CSÁSZÁR `(egy ideig némán ül, előbbi felindulísát gyűri le a házigazda kedvessége mögé)`. Ferencné, Clary... `(Meglátja az utolsónak jövő gyászoló Eleonórát.)` Leonora... Lichtenstein hercegnő... Meglátogatták az öreg Laxenburgot? `(Fölkel, a padra mutat. Rosenbergnek int, hogy széket hozzon.)` FERENCNÉ. Badenben töltjük a forró időt... S örömmel hallottuk, hogy felséged megint jobban van... CLARYNÉ. Azt gondoltuk, bennünket is elvisel tán egy-két percre -- amíg a jó hírek igazságáról meggyőződünk. CSÁSZÁR `(Eleonórára pillant)`. Nagyon kedves... és Kaunitz grófné? ELEONORA. A birtokán van... FERENCNÉ. De felséged összehasonlíthatatlanul jobban van, mint áprilisban... CSÁSZÁR `(nevet)`. Amikor az utolsó kenetet fölvettem... Na igen, a kecsketej... Az orvos azt rendelt. De lehet hogy nemcsak a kecsketejben, hanem az emberi lélekben is van valami varázserő, titkos tartalék, amit csak az húzhat elő, akinek élnie kell... Még ha sokaknak más is a véleményük... CLARYNÉ. Igen, biztosan. `(Hosszú hallgatás.)` CSÁSZÁR. Megbocsátanak a hercegnők. `(Segur grófra mutat.)` Olyan hírt kaptam, amely a tüdőm állapotán túl is megbénítja bennem a társalgót... FERENCNÉ `(föláll)`. Nem -- nem is zavarjuk felségedet... CLARYNÉ. Boldogok vagyunk, hogy láttuk egy pillanatra. Csak Erzsébet hercegasszonynál tesszük még tiszteletünket. CSÁSZÁR. Nem, okvetlenül itt kell. maradniuk ebédre... A főhercégnő olyan elhagyatott mellettem. De mindenáron itt akar lenni s vigyázni rám. S önöket annyira szereti -- főleg önt, Eleonora... FERENCNÉ `(szólal meg Eleonora helyett)`, Ha felségednek ezzel örömet szerezhetünk... `(Újabb hosszú csönd, a hercegnők sem tovább ülni sem akarnak, sem indulni nem mernek.)` CSÁSZÁR `(miután hosszasan nézte Eleonórát)`. Emlékszik még a hercegnő az utolsó beszélgetésünkre? Ferencnénél -- mialatt a muzsikusok a másik szobában, ha jól emlékszem -- egy gordonkaversenyt játszottak? ELEONORA. Úgy hiszem, felség, akkor mindketten izgatottabbak voltunk a kelleténél... Az én előérzeteim -- sajnos -- beigazolódtak `(gyászruhájára mutat)` s felségedben is benn volt már a betegség -- amelyből... `(elakad)`. FERENCNÉ. Eleonora sokszor mondta nekem, mennyire sajnálja, hogy felséged érkezése napján nem tudott uralkodni a kétségbeesésén... Felséged részvét-levele mélyen meghatotta. CSÁSZÁR. Nem, nem azt kellene sajnálnia... ÉntőIem nem Lichtenstein hercegnőnek, egy alattvalómnak sem kell bocsánatot kérni azért, hogy őszinte volt... A sajnálatraméltó az, hogy amit kimondott, azt gondolta is,. s hogy nemcsak a saját, hanem az egész nemesség véleményét mondta ki. `(Egy pillanatig habozik, de azdán érzi, hogy ezt az indulatos mondatot meg kell okolnia.)` Tudják, milyen helyzetben van ebben a pillanatban az én húgom a francia királyné, aki ifjan egykor éppen így sétált a laxenburgi fák alatt... önökkel karonfogva is?... Meglehet, hogy a párizsi csőcselék kezén... Olyan figurák kezén, aki elől magam is azt néztem, hogy kerülök egy egy emberrel jártabb utcára... FERENCNÉ, CLARYNÉ `(egyszerre)`. Lehetetlen! CSÁSZÁR. Lehetetlen!... Az én arisztokráciámnak minden lehetetlen. -- Amíg csak a történelem kicsit föl nem világosítja -- hogy milyen lehetőségeket tart jámbor kirakatú raktárában. `(Segur felé fordulva.)` Segur gróf, XVI. Lajos király pétervári követe, aki úton van hazafelé -- föltéve, hogy van még hová hazamennie -- most hozza a hírt, hogy Párizsban a Bastille-t a párizsi nép megostromolta, s még a köveit is szétdobálta... Mi akadálya lehet a dolgok ilyen állapota mellett, hogy a vérszemet kapott nép Versailles-be is kilátogasson, a gyűlölt királynéhoz, akinek bűnei közt a röpiratírók szerint olyan bűnök is szerepelnek, hogy az én luxusos udvartartásomra milliókat csempész ki Franciaországból... FERENCNÉ. Borzasztókat mond felséged ... CLARYNÉ. A szegény Maria Antoinette. CSÁSZÁR. S ez megtörténhetik önökkel is... Ne mondják, hogy lehetetlen... Inkább vegyék elő a röpiratokat, amelyek leírják, mit műveltek Erdélyben Hora és Kloska parasztjai a földesurak asszonyaival.. ELEONORA. De felség, Európában még vannak hadseregek is... Azt sem az angol, sem a porosz király -- felségedről nem is beszélve... CSÁSZÁR. A hadseregek!... Meddig van hadsereg egy ilyen világban, ahoI az ellenkezés ördöge mintha mindenkit megszállt volna. Nem a St. Antoine negyed munkásairól beszélek, sem a mi Wuchererunk krajcáros szerzőiről, hanem önökről -- a nemességről --, akik vagyont, rangot, köztiszteletet kaptak ettől a Monarchiától. Az én uralkodásom nyolc éve volt az utolsó alkalom, hogy a középkorból ittmaradt élősdikből a birodalom művelt tisztikarává, a birodalom jóltevőivé alakuljanak át. Ehelyett a nemesi tisztviselők, éppúgy, mint azok a sértett brabanti papok -- suttyomban mind a forradalmárt játsszák, énvelem szemben -- aki oly respublikát akartam csinálni ebből az országból, amely nyugodtan nézhet szembe bármiféle forradalom követeléseivel. -- Chotek gróf `(Rosenberg felé)` az ön barátja, aki nekem köszönheti egész előremenetelét, jónak látta, hogy az új adótörvény kibocsátása előtt otthagyjon engem, a beteg embert, aki a pénzügyekben egy évtizeden át rábíztam magam. És mért? Mert "kellemetlenségei" lehetnek e törvény gyors bevezetése miatt, amely meg akarja szüntetni, hogy a kövér lovak nyereg nélkül viháncoljanak, a gebe pedig megrakott szekeret húzzon... És mind ilyenek. Az ujjamon számolhatom meg a hadseregben -- az államtanáesban, a közigazgatásban... `(Köhög.)` Mert félnek a feleségeik, menyeik, sógornőik rosszallásától, azok meg félnek a gyóntatóiktól. `(Köhög.)` S igazuk van. Ha maguk... maga, Eleonora, akit annyira becsültem, önzetlen barátságommal, mondjuk ki, az ország első asszonyává tettem, abban lelte kedvtelését, hogy velem szemben, szívemet ismerve, egy pap külföldről jött érveit hangoztassa. ELEONORA. De felség! CSÁSZÁR. Amit én elég lovagias voltam az utolsó alkalomig edzetten végighallgatni. `(A köhögés annyira elfogja, hogy nem tudja folytatni. Rosenberg egy párnára ülteti; Erzsébet Chanclos grófnővel jön a kastély felől. Ferencné, amikor meglátja őket, odafut a császárt körülvevő csoportosulásból.)` FERENCNÉ. Grófnő... fenség... nyugtassák meg a császárt. CHANCLOS `(előresiet)`. Az istenért, mi történt? FERENCNÉ. Nem tudom... A Bastille -- azt mondja --, bevették. ERZSÉBET `(közben odaért)`. Baj van? CHANCLOS `(határozott, érdes hangon)`. Dehogy is van... Fenséged menjen innen... `(Odalép Józsefhez)`. Már megint fölizgatta magát felséged azzal a politikával... Na és ha bevették... Mi van azon az ócska kőhalmon bevenni való... Különben is, semmi köze hozzá... CSÁSZÁR `(észreveszi Erzsébetet, int Chanclos grófnőnek, hogy ne beszéljen)`. Erzsébet... Menjen vissza... Neki most nem szabad... `(Hogy Erzsébet mégis odalép, s gyöngéden megfogja a kezét.)` Semmi... Vitatkoztunk a hercegnőkkel. Azaz csak én vitatkoztam. Szegénykék ijedten hallgattak. Tudod, milyen vagyok, ha fölülök a vesszőparipámra, elfelejtem, aki mögöttem ül a nyeregben... `(Köhögés.)` A köhögés... ERZSÉBET. Pedig épp egy jó hírt akartam felségeddel közölni... A futár éppen most hozta férjemuram, Ferenc levelét... S felségednek a jelentést... CHANCLOS. Szegényke nem engedte ide... hogy ő mondja meg a jó hírt. Legyen nyugodt, azok is bevettek valamit... CSÁSZÁR `(Erzsébetre néz)`. ERZSÉBET. A férjem azt írja, hogy a seregnél nagy az öröm. Az öreg Laudon, ahogy lement, bevette Brebir várát, s mindenki arra számít, hogyha ő veszi át a fősereg vezetését -- egypár hét alatt Belgrád is elesik. CSÁSZÁR `(átveszi a neki szóló jelentést, mohón olvassa)`. Ah, az öreg Laudon... Milyen nagy dolog, ha egy seregben marad egy-két férfi. `(Rosenberghez és Segurhoz.)` Csakugyan ugy van: Laudon, akit a beteg Hadik helyett küldtem le... le sem ért, döntő győzelmet aratott a jobbszárnyon... A sereg hangulata a jelenlététől megfordult... Ah, csak ennek a háborúnak a nyűgét dobhassam le... `(Gúnyosan.)` Aztán folytathatom a versenyt a francia alkotmányozó gyűléssel. Chanclos grófnő, legyen szíves, nyittasson szobát a hercegnőknek. FERENCNÉ. De felség, igazán csak egy délelőtti kirándulásnak szántuk. CSÁSZÁR. Nem, itt kell maradniok egypár napot... `(Eleonorához.)` A hercegnővel is ki kell békülnünk a győzelem örömére... Rosenberg gróf, önt teszem felelőssé, hogy a hercegnőket az ebéd alatt ott találjam... CHANCLOS. És felség?... CSÁSZÁR. Én pihenek egyet... a gesztenyefa alatt... Nyugodtan itt hagyhat, grófnő, a legtökéletesebben fogok viselkedni... `(A társaság el a kastély felé, Erzsébet visszamarad.)` CSÁSZÁR `(bágyadtan ül a levelek ráeső fénycsipkéje alatt, szemét is behúnyja. Egyszer csak észreveszi, hogy Erzsébet ott áll mellette)`. Itt maradtál? Chanclos grófnő .,... Nem szabadna ilyen izgalmaknak kitenned magad... Gondold meg, hogy akit hordasz, egykor a trónon fog ülni -- s ötven millió ember sorsa függhet tőle, hogy mekkora derűvel-nyugalommal vetted körül a lelke csírázását. ERZSÉBET. Felséged azonban most ül a trónon, s most nem óvja az izgalmaktól azt, akitől ötven millió ember sorsa függ. CSÁSZÁR. Ah, te nem értheted azt, Erzsébet, mi az, amikor egy ember úgy érzi, ő a felelős egy ország -- vagy tán a világ jövőjéért... mert csak ő ismeri a következményeket, az orvosságot. S közben... ERZSÉBET `(megfogja a kezét)`. A teste nem bírja a terhet... a felelősséget... CSÁSZÁR. Igen, mint a meghajtott ló -- kirogy alóla... Egy nő... ERZSÉBET. De igen... egy nő is érti... CSÁSZÁR `(ránéz, könnyein át mosolyog)`. Persze... a szeretet... az mindent ért... Az igazi... Nagyon kevés részem volt benne s így megismerem. ERZSÉBET. S azt is tudom, hogy amit fenséged akar, az jó... Amikor tíz éve Württenbergből -- mint kislányt -- idehoztak... a nagy idegen udvarba... egyszerre megéreztem, hol kell az apát keresnem... Nem a császár: a szív... S akármit beszélnek, én érzem: Józsefnek igaza van... s ezt egyszer mindenki látni fogja. CSÁSZÁR. Igen, igen, te vagy az egyetlen ember a földön, aki ilyeneket hisz rólam. És csak hidd tovább is... ezzel a leányi szeretettel... hogy a szegény Józsefen nagy dolgok múlnak... Egy világot kell... ezzel a testtel... megmentenie -- emberségessé tenni, s emberségében megtartani. `(Függöny)` .