NAGY LAJOS KÉPTELEN TERMÉSZETRAJZ A KÍGYÓ A kígyó borzasztó hosszú állat, hosszabb a legrövidebb öntözőcsőnél is. Előfordul mind az öt világrészben, mezőkön, kövecses-homokos földeken, erdőben és a patikák címtábláin, leginkább azonban mégis a szép női kebleken, sőt a jó barátok keblén is, ez az utóbbi fajta azonban igen beteges és gyenge, amiért is a jó barát azt a keblén `melengeti`. A kígyó igen buta állat, ezért a hüllők közé sorozzák. Lábait illetőleg nyomorék, egy lába sincsen, és ezért hason mászik, ami különben alázatos természetére is vall. Legnagyobb kígyó az óriáskígyó, ez születésekor még óriási kicsiny ugyan, de később napról napra hosszabb lesz, míg végre akkorára nő, hogy ha akkor a farkára állna és fölegyenesedne, pont akkora lenne, mint egy óriás. Igen nagy és veszedelmes kígyó még a csörgőkígyó. Ennek méregfogai vannak, harapása halálos, miért is a farka végén kis lemezeket hord, amikkel menet közben csörög, figyelmeztetvén az embereket, hogy jön, fussanak el, mert különben baj lesz. Persze, aki süket, az könnyen megjárhatja, ezért nem jó süketnek lenni! Aztán igen helyre pörge kis kígyó a vipera. Ez minden jó magyar ember szívének kedves kígyója, mert idegen származása dacára is szívesen időzik magyar földön, például a pilisi hegyekben, ahol a svábokat meg-megcsípi néha. A vipera által harapott seb is lehet halálos, célszerű a sebet kiégetni, vagy, ha a vipera egy szép leány képét csípi meg, kiszívni; sőt ez az eljárás előzetes védekezésül is helyes (lásd: profilaxis), azaz a mondott csinos képet lehet kígyócsípés nélkül is előre kiszívni, de csak egy kicsit, nehogy nevezettet a mamája a leendő kígyómarás helyén megpofozza. Mulatságos látvány a pápaszemes kígyó, akit egyszer szürke hályog ellen operáltak, azóta pápaszemet hord, és rossz kedve van. Az emberi életben is szerepel, mint anyós. Mint minden élőlény, a kígyó is örül a tavasznak, mégpedig annyira, hogy ilyenkor örömében kibújik a bőréből. Az óriáskígyót különösen az életunt tyúkok szeretik, egy ilyen életunt tyúk kimegy az erdőre, és addig vár, míg jön egy óriáskígyó, aki mikor meglátja a tyúkot, annyira elcsodálkozik azon a buta tyúkon, hogy kitátja a száját, és az tátva marad. Most a tyúk "egy életem, egy halálom!" kiáltással beleugrik a kígyó szájába, s mivel a kígyó ijedtében becsukja a száját, a tyúk megfullad. A kígyó most "amit főztél, edd is meg!" meggondolással elkezdi nyelni a tyúkot, s mivel aznap még úgysem evett, egyúttal táplálkozik is általa. Nevezetesek még a kígyóbűvölők. Ezek cirkuszban és orfeumban mutogatják magukat. Kihoznak egy nagy kígyót, azt kissé felemelik, és hogy el ne dőljön, megtámasztják. A kígyó kíváncsian várja, hogy mi fog ebből kisülni, és közben mereven bámulja az artistát, akit ez a tekintet, mivel nagy fene kígyóról van szó, valósággal megbűvöl, szíve dobog, térde inog, ajka reszket, és ijedtében mindenféle marhaságot csinál, ami az úgynevezett kígyóbűvölés, más szóval "jaj, de unalmas az élet!" Jeles kígyók még: a repülő kígyó, a budai sikló, a rája, a lazac és a vízi göreb. Érdekes lenne még egy kis rövid sárga kígyó lila kecskeszakállal. A kígyó életkora egy naptól tíz-tizenkét évig terjed, mindig attól függ, hogy a bennszülöttek mikor verik agyon. Húsát kiköpik, de bőréből szép pénztárcákat csinálnak, amit nagy előszeretettel lopnak az emberek. A nagy kígyók a fiatal kígyókat, ha nagyon pajkosak, azzal fenyegetik, hogy vigyázz, mert jön a bőrkereskedő bácsi! 1918 AZ ELEFÁNT Az elefánt a legnagyobb szárazföldi állat, de csak a felnőtt elefánt, mert egy igen kis elefánt például jóval kisebb, mint egy igen nagy víziló. Az elefánt úgynevezett állatkertekben fordul elő, a föld minden nagyobb városában, amiért is az elefánt hazája széles e világ, amiben a művészhez hasonlít. Állatkert nélkül csakis Indiában és Afrikában fordul elő, amiért is azok, akik elefántvadászatra indulnak Pilisvörösvárra, kénytelenek néhány nyúllal beérni. Az elefánt igen rosszkedvű állat, már kicsiny korában állandóan megnyúlt orral járkál, ezért aztán az orra úgy is marad, és ormány nevet vesz föl. Jókedve úgyszólván csak akkor van, ha ütik, mert bőrének vastagsága miatt az ütést nem érzi, s ezen jóízűt röhög. Az elefánt hangja trombitaharsogáshoz hasonlít, ami megtévesztően hasonlít ahhoz, amiről az olvasókönyvek mint az elefánt hangjáról szólnak, s amiről azt mondják, hogy hasonlít a trombitaharsogáshoz. Az elefánt fűvel, szénával, kölessel és rizzsel táplálkozik. Barbár erkölcséről tesz tanúbizonyságot, hogy megjelenik a rizsföldeken, telezabálja magát, és fizetés nélkül távozik. Az elefánt testi ereje óriási, hallatlan nagy terheket elbír, de tízszer annyit ő sem bír el. Az elefánt igen sajátságosan iszik, beledugja ormányát a vízbe, éppen úgy, mint a nagyorrú kávénénikék a kávéba, de aztán a kávénénikéktől eltérőleg teleszívja az ormányát, és azt nem hagyja csak úgy visszacsöpögni a kötényére, hanem igenis belespricceli a szájába, amiben bizony a disznóhoz hasonlít, nem mintha a disznó is így tenne, hanem mert ez már mégiscsak illetlenség. Az elefánt betegségei közt leggyakoribb a nátha; képzelhető, mekkora náthája szokott lenni. Az elefánt igen okos állat, volt például egyszer egy szabónak egy elefántja, ez olyan okos volt, hogy amikor a szabó elment hazulról, az elefántot otthon hagyta, és a kaput bezárta, az elefánt, mikor idegenek akartak bemenni a szabó udvarába, nem eresztette be őket, mert nem is tudta volna kinyitni a kaput, meg nem is tudta, hogy be akarnak menni. Az elefánt az állatkertben a hátán egy trónusszerű alkotmányt cipel, amibe egy leány és egy férfi beleül, és a szerelemről csevegnek, ekkor az elefánt az úgynevezett elefánt szerepét játssza. Az elefántot robbanó golyóval vadásszák, amire nagyon dühös. Életkora igen magas, egy tudós egyszer sokáig figyelt egy elefántot, amint az kétszáz évet élt egyfolytában. Persze előbb is meghalhat, de csak akkor, ha valami olyan különös baj történik vele, amit egy elefánt se bír ki. 1918 A SAS A sas ragadozó madár, ami azt jelenti, hogy ha egy sast csirizzel bekenünk, és a falhoz vágjuk, hát odaragad. Ettől a tulajdonságától teljesen függetlenül, a sas kisebb élő állatokkal táplálkozik. A sasnak sokféle fajtája van, amelyek színre és nagyságra különböznek egymástól, legkisebb a mezei sas vagy kánya, legnagyobb a kőszáli sas, bár van kis kőszáli sas is, amelyik csak évek múltán, ha már megnőtt, lesz nagy kőszáli sassá. A sast sasok nemzik, és ez mindaddig így is lesz, amíg Núbia párduca nem fog szülni egy gyáva nyulat. A sas igen bátor madár, a nálánál gyengébb állatokat, amelyek védekezni képtelenek, halálukat megvető bátorsággal végzi ki, és eszi meg, amiért is a madarak királyának nevezik. Száraz, napos időben látni, amint a sas szép szabályos köröket ír le a levegőben, és mind magasabbra és magasabbra emelkedik, aztán siklórepüléssel zuhan le csaknem a földig, amiért is a sast a repülőgépfélék családjához sorozzuk. (Linné mgfrdl. sírjbn.) A sast nagy előszeretettel vadásszák, ami úgy történik, hogy a fészke közelében lesbe áll a vadász, megvárja, míg a sas repülni kezd, akkor golyót ereszt bele, s a sas, ha a golyó talált, motorhiba miatt kénytelen leereszkedni. Akkor a vadász odamegy hozzá, és európai módszer szerint foglyul ejti, azaz agyonüti. A sas igen okos állat, a repülésben kiváló, technikai kísérletekkel is foglalkozik. Föl van jegyezve róla, hogy egyszer egy kis gyereket akart a repülésre megtanítani, amiért is karmai közé kapta, fölvitte a magasba, és eleresztette. A kísérlet nem sikerült. A sas a fészkét csaknem hozzáférhetetlen helyeken, igen magas fákra rakja, ahová, anélkül, hogy a fa törzsét még külön beszappanozná, nem mászhatnak föl a fészekrabló suhancok. Ide rakja a nősténysas a tojásait, nehogy a rossz emberek rántottát csinálhassanak belőlük. A sas hangját vijjogásnak nevezik, mert hasonlít a civakodó öregasszonyok hangjához. A sasnak olyan éles szeme van, mint a sasnak. Rendkívül messzire lát, s mikor a magasban kering, a legkisebb állatot is meglátja, és lecsap rá. Ez ellen az állatok úgy védekeznek, hogy sokan vannak, s mivel a sas közülük csak egyre csaphat le, a többiek ezáltal kinn maradnak a vízből, sőt még jól is mulatnak az úgynevezett áldozat pechjén. A sassal közeli rokon a keselyű, ami tulajdonképpen nem más, mint egy olyan sas, amelyik döglött állatokat eszik, ami nagy ízléstelenségre, de kitűnő gyomorra vall: A keselyűk még nagyobbra is megnőnek, mint a sasok, legnagyobb köztük a kondorkeselyű, amely az Andesek vagy Andok hegyláncaiban tanyázik, amit ezért Undok hegyláncnak is szoktak nevezni. Úgy a sasnak, mint a keselyűnek élettartama igen hosszú, néha száz év is, ami azonban e madarak kellő időben való lelövésével redukálható. A madarak e családjához tartozik még a griffmadár, amely található a mesekönyvekben, és amely táplálkozik a mesekedvelő emberek butaságából, tehát élettartama örök. Életük a törvények védelme alatt áll, amennyiben vadászásukat, azaz a buta emberek agyonütését mindenütt szigorúan tiltják. Igen szimpatikus a sasok közt a kétfejű sas, amely csak döglött állapotban látható, s hajdan címereken tanyázott. 1918 A HANGYA A hangya nagyságra és színre nézve különféle, leggyakoribb nálunk Európában a kis fekete és a valamivel nagyobb vörös hangya, a trópusi vidékeken pedig vannak nagy, sőt óriási hangyák, sárga és szürke színűek is. Kék színű hangyák nincsenek, ami a természetnek minden gazdagsága mellett is némi szegénységre vall. A hangyák igen fejlett társadalmi életet élnek, jól működő szervezettség alapján dolgoznak együtt, s még szép tőlük, hogy kórusban nem énekelnek, és nincs külön szaklapjuk. A hangyák a föld alatt élnek, pompásan kiépített lakásokban, és egy kis tölcséralakú nyíláson át jönnek a napvilágra, amely nyílás körül kis dombocska látható, amit a föltúrt föld alkot. Egy ilyen tölcsérnyílás és a közeli másik tölcsérnyílás között kis utacska vonul, ezen közlekednek a hangyák szép sorban, mint a katonák. Hogy milyen gonddal vannak ezek az utak építve, azt mutatja az is, hogy némelyiknek a mentén hatalmas fák is vannak; különösen azoknak a mentén, amelyek nagy fák tövében húzódnak. A kis föld alatti lakásokban a hangya nyáron át télre való táplálékot hord össze, amiből az látszik, hogy igen okos állat, nem csoda, mert hiszen a feje majdnem olyan nagy, mint a potroha, márpedig bizonyos, hogy például ön is okosabb lenne, ha a feje akkora lenne, mint a törzse. Aztán még azt is mutatja ez a megbocsátható árufölhalmozás, hogy a hangya igen előrelátó állat, ami már azért is csodálatos természeti tünemény, mert a szeme oldalt van. A hangyák által alkotott kisded társadalmakat hangyabolynak nevezik. Ezek a kis társadalmak igen harciasak, ha például egy ilyen bolyba belekerül egy hernyó vagy gyík, a hangyák rámásznak, és agyonmarják, fölfalják. Ezért helyes dolog, ha valaki az ilyen bolyra rálép, és széttapossa. Aki harcol, az ellen harcolni kell. Vannak ilyen randa hangyabolyok a világon, kár, hogy nincs mindegyikre egy megfelelő óriás csizmás láb. A nőstény hangyák mindennap egy tojást tojnak. A hangyatojás fehér és viszonylag igen nagy, mert majdnem akkora, mint a hangya egész testének a fele. A nőstény hangya igen szerény állat, mert azt a nagy tojást csöndesen, minden kotkodácsolás nélkül tojja, nem úgy, mint a nagyszájú tyúk, aki az aránylag kis tyúktojás miatt akkora gezéreszt csap, hogy nem is lehet csodálni, ha egy tyúktojás olyan sokba kerül. A hangya élettartama eddig még ismeretlen. Egy igen kiváló természettudós egyszer meg akarta állapítani, s e célból figyelni kezdett egy fűszál árnyékában fekvő hangyát. Két évig figyelte, de akkor megunta a további figyelést, és megfigyelésének eredményéről írt egy hetveníves munkát, amelyben kimutatta, hogy a hangya legalább két évig okvetlenül elél. Később azonban egy másik, még kiválóbb természettudós kimutatta, hogy az első számú kiváló tudós megfigyelése értéktelen, mert hitelesen megállapította, hogy az általa megfigyelt hangya már a megfigyelés első pillanatában döglött volt. 1918 A MILLIOMOS-ÁLLAT A NAGY "BREHM" ÚJ KÖTETÉBŐL A milliomos-állat, röviden milliomos, igen elterjedt állatfaj, bár nem szapora. Föltalálható a föld bármely részén, tehát Budapesten is. Átmenet az ember, röviden szegény ember és a gorilla közt, habár külső tulajdonságaiban, úgy mint testalkat, arckifejezés, öltözködés, túl is szárnyalja a szegény embert, viszont lelki tulajdonságaiban mélyen a gorilla, sőt hiéna alatt áll. A legváltozatosabb típusok találhatók köztük, igen gyakran a középtermetű, holdvilágképű, cvikkeres, hájas hasú milliomos. Pofájába vastag szivar dugva, drága bőrkarosszékben ül, cvikkerén át szúró tekintet tűz a vele beszélő szegény emberre, rögtön felismeri annak munkaviselt arcáról, reszketeg hangjáról és használt ruhájáról, hogy az nem milliomos, és vadállati inger lepi meg, hogy rávesse magát, és felfalja. De ezt mégsem teszi, nem is szabad tennie, mert a milliomosok országonként megállapodtak egymással, s ezt a megállapodást írásba is foglalták, ez az úgynevezett Büntető Törvénykönyv, hogy a szegény embert sem szabad megenni, mert egyrészt gyümölcsözőleg lehet használni, másrészt válogatott kínok közt lehet egész életén át sanyargatni. Meg aztán a milliomos azért sem eszi meg a szegény embert, mert jól van lakva, mindig jól van lakva, finom húsokat eszik, habos tortákat, sajtot sokat és drágát, és ebéd után nagyon szidja a szegény embert, hogy mért olyan disznó, hogy száraz kenyérhéjon kívül még krumplit is eszik. És amikor látja, hogy a szegény ember megijed ugyan, de belül nem ad neki igazat, iskolákat alapíttat, ahol a szegény embert arra tanítják, hogy egyrészt isten megbünteti azt, aki jól táplálkozik, másrészt a jó táplálkozástól az ember megbetegszik. Este aztán színházba vagy orfeumba megy a milliomos, és igen jól mulat azon, hogy a fent említett tanítást a szegény ember elhiszi. Dél és este között igen komplikált terveket eszel ki a milliomos, hogy hogyan lehetne a szegény emberek átlagos élettartamát leszállítani, életüknek úgynevezett szenvedéseit szaporítani, és sírásukat legalább úgy kicifrázni, mint 36. Rácz Laci a gyerevelemakáclombosfalumbát. A milliomos, ha meglát egy borzasztóan szegény embert, aki olyan szegény, hogy már röhög a saját szegénységén, annak "fogja, szegény ember!" kiáltással ad egy forintot, ez az úgynevezett csalétek, amellyel a többi szegény embert más szegény emberek által kis fizetésért ásott vermekbe ugratja. A milliomosok szép palotákban laknak, amelyekben nyáron nagyon hideg van, télen nagyon meleg van, amelyek pompás bútorokkal vannak berendezve, remek képek, szobrok találhatók a palotákban és sok könyv. Este elalvás előtt a milliomos kivesz a könyvszekrényből egy verseskönyvet, és egy óra hosszat elgyönyörködik azon, hogy a költő azért a sok versért alig kapott pár korona honoráriumot. Ez az úgynevezett műélvezet. A paloták fényét nagyban emeli az a körülmény, hogy a szomszédságukban pincelakásokban harminc szegény ember alszik egymás hegyén-hátán, a pincének csak egy kis ablaka van, amelyen át a szegény emberek az égre üvöltenek. Ez az úgynevezett háttér, mely a milliomos életének szépségét és boldogságát nagyban emeli. A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretője van, csupán kipellengérezik, bezáratják, állásából elbocsátják. A milliomos élete egészen haláláig tart, igen nehezen halnak meg, legtöbbnyire amiatt való bánatukban, hogy a munkabérek nagyon magasak. Sokan közülük életük utolsó éveit az úgynevezett `Schwartzer`- ben mulatják át, plemplem, míg utódaik ezzel szemben a `Frim`-ben ütik fel kedvenc tanyájukat. 1918 A KUTYA A kutya háziállat. Három fő részből áll, úgymint: fej, törzs és végtagok. Ha ezen részek bármelyikét a kutyából elvesszük, akkor a kutya elromlik, és többé sem nem szalad, sem nem ugat, egyáltalán nem működik tovább. Különféle kutyák vannak, úgymint: pulikutya, komondor, vizsla, agár, szentbernáthegyi, újfundlandi kutya, öleb, kis girhes, nagy dög, mopszli, nyakszli, vonító sühögér, kis kutya, nagy kutya, tarka kutya, Sajó kutyám. (A kutyuskám az nem kutya, hanem, amint egy igen kiváló természettudós földerítette, egy nő.) A kutya igen hű állat. Ha a gazdája megrúgja, akkor meglapul, és nyalogatja a cipőjét. Ha pedig meghal a gazdája, akkor a kutya nagyon szomorú lesz, sőt van olyan kutya is, amelyik a gazdája halála után nem eszik, nem ugat, lefekszik, és ő is meghal, nem úgy, mint például a zsebóra, amely a gazdája halála után is közönyös ketyegéssel jár tovább, amiért is a zsebóra egy hűtlen kutya. A kutya örömének azáltal ad kifejezést, hogy a farkát csóválja. Ha pedig a farkát levágják, akkor a fejét csóválja. A kutya valamennyi állat közt a legértelmesebb. Igen tanulékony, például rövid néhány esztendős fáradozás után már megérti a saját nevét, s ha azt hangosan kiáltják, a kutya dühösen ugatni kezd, ami azt jelenti, hogy hagyják már békén. De a kutya nemcsak szellemileg fejlett, hanem lelkileg is, némelyik annyira mély lélek, hogy emlékeztet a lírai költőkre, ugyanis ezek a költői lelkű kutyák, ha feljön a hold, és az ég tetején szépen ragyog, szintén ugatni kezdenek. A kutyának veszedelmes betegsége a veszettség, ami igen ragadós nyavalya, az ember is megkaphatja, és harapás által terjed, mégpedig úgy, hogy vagy a veszett kutya harap meg egy embert, vagy a veszett ember harapja meg a kutyát. A kutyának a veszettségen kívül legfőbb ellensége a sintér. Ez egy olyan úriember, aki drótkarikával jár az utcán, s ha meglát egy kutyát, utánaszalad, a drótot a nyakába veti, és elkezdi a kutyát húzni, mire a kutya gazdája pedig két pofont ad a sintérnek, a gazdát a rendőr felírja, s utcai botrány miatt fizet húsz korona bírságot. A bírság lefizetésének napján a gazda a kutyának öt flemmet ad és két rúgást, mikor pedig a gazda ebéd után elmegy a kávéházba feketézni, a felesége úgynevezett vigasz-cvikipuszit ad a kutyának, ami, ha öreg és csúnya az asszony, még csak fokozza és betetézi a szegény kutya szenvedéseit. A veszettség ellen Pasteur nevű francia orvos kitűnő szérumot talált föl, de a sintér és a cvikipuszi ellen ő sem tudott még semmit kitalálni. A veszettségen kívül még nagy baja a kutyának az elveszettség, ami ellen az apróhirdetések, s a megtaláló fejére kitűzött illő jutalom szolgál. A kutyáról szóló eme tanulmány keretein belül meg kell még emlékeznünk az ebzárlatról, amit plakátokon tesznek közhírré a városban. A plakátok arra valók, hogy azt a kutyák elolvassák, és pontosan betartsák. Azért helyezik el rendszerint az utcasarkokon. A kutyát házőrzésre, a szoba bepiszkítására, mások zavarására, a háziúr és házmester bosszantására használják, tehát igen hasznos állat, csontjából rongyot készítenek, húsát várostromok alkalmával eszik. I919 A CSŐRÖS EMLŐS A csőrös emlős hazája Ausztrália. Hazánkban tehát nem fordul elő, még az állatkertben sem. Nem hajlandó előfordulni. Ennek a különös állatnak csőre van, mint a madárnak, és tojást tojik, de viszont négy lába van, mint az emlősöknek, s a kölykeit, amikor már kikeltek a tojásból, a hasán hordja egy tarisznyaszerű bőrlebenyben, s szoptatja őket, amiért is a csőrös emlős se nem madár, sem nem emlős, hanem tulajdonképpen ő az a bizonyos meschügener Fisch. A csőrös emlős színe barnásszürke, olyan disznószínféle. Hosszúsága negyven centiméter, magassága húsz centiméter, de ha rátesznek egy nagy követ, akkor jóval alacsonyabb. Az erdőben mászkál táplálék után, ha kergetik, akkor fut, repülni csak szeretne. Táplálékát kis rothadt gyümölcsök és más efféle tárgyak képezik. Élettartama, mint ezeké az ősállatoké -- kazuáré, kengurué, teknősé -- általában igen hosszú, négy- ötszáz év. Eleinte vígan sütkérez a napon, úgy két-háromszáz évig, de később, az utolsó száz-kétszáz év alatt már őrülten unja az egészet s alig várja, hogy vége legyen. A csőrös emlős bőrét rálépésre használják, húsával kutyákat etetnek, csontját az árokba dobják, szőréből viszketőport készítenek, csőrét pedig a bevándorlók csudálkozására használják, ami úgy történik, hogyha meglátnak egy csőrös emlőst, azt elkezdik kergetni, amikor elérik, akkor agyonütik, s mikor már fölfordult, és nézik szürke hasát és vakondokszerű négy lábát, rövid nyakát és kis buta fejét, s meglátják ezen a kacsaszerű csőrt, azt mondják: jé-é! -- és elkezdenek őrülten csodálkozni. 19I9 AZ ICHTHYOSAURUS Az ichthyosaurus ősállat, évtízezredekkel ezelőtt élt, ma már csak maradványai lelhetők föl a föld mélyebb rétegeiben. A hüllők közé tartozott, gyíkszerű, igen nagy, sőt marhanagy állat volt. Hossza a feje tetejétől a farka végéig huszonöt-harminc méter, a farka mögött ötven méternyire álló fáig hetvenöt-nyolcvan méter, amiből arra következtethetünk, hogy apját és anyját nagyon tisztelte, mert hát igen hosszú volt a földön. A testét kemény pikkelyek födték, úgy mint a cserepek a háztetőt. A fején, amely hasonlatos volt egy óriási madáréhoz, egy vagy két rövid szarv nőtt, hangját az ásatáskor nem sikerült sehol meglelni, de bizonyára valami rémes trombitaszerű harsogás volt. Az ichthyosaurus tulajdonképpen a mesebeli sárkány, tehát a meseírók véletlenül igazat mondanak, amikor sárkányról hazudnak. Súlya e szörnyetegnek igen nagy volt, nagyobb, mint annak, amit ma egy magyar politikus mond: becslésünk szerint lehetett úgy húszezer kg, ami hogy mily nagy tömeget jelent, elképzelhetjük, ha meggondoljuk, hogy egy jól fejlett elefánt csak hatezer kg. Az ichthyosaurus táplálékát növényi gezemicék képezték. Nevezetes, hogy ennek a bődületes nagy állatnak irtózatosan, szinte `diplomatikusan` kicsiny agyveleje volt, akkora, mint egy mogyorószem. Rettenetesen buta állat volt eszerint; természetbúvárok kiszámították, hogy Aesopus meséit 15 000 000 000 esztendő alatt lehetett volna vele százezer professzornak megértetni. Az ichthyosaurus már-már csak kínai festményeken és porcelánokon él döglött állapotban, továbbá a kolozsvári Szent György szoborban és a budapesti ligeti fasor végén két példány bronzból, pedig hajdan, pár tízezer év előtt Magyarországon is sütkérezett, azonban, tekintettel az 1914 óta itt folyó eseményekre, még idejekorán kihalt. 1919 A MAGYAR FÖLDBIRTOKOS A földbirtokos egy olyan pirospozsgás gróf, aki reggeli imádságul (mert vallásos ember!) még az ágyban halat, hideg sültet, dzsemet, tejszínes kávét, csipkés szalvétát, hófehér kenyeret és ezüst villát eszik, reggeli után audiencián fogadja az uradalmi intézőt és a kasznárokat, akik haptákban állnak előtte, reszkető énekléssel beszélnek vele, és amikor távoznak, úgy köszönnek, hogy kezeit csókolom; aki a kasznárok előterjesztéseiből nem ért egy betűt sem, de azért auf Fälle leszidja őket; aki az audiencia után vagy vadászik, vagy hanyatt fekve ül a díványon, és ebédig elnézi a mennyezetet anélkül, hogy eközben csak egy felet is gondolna; akit ebédkor livrés inasok szolgálnak ki lábujjhegyen; aki erőlevest, előételt, sültet köretekkel, fagylaltot, sajtot, gyümölcsöt és badacsonyit ebédel különféle ékes francia neveken; aki ebéd után szemeskávét iszik cukor nélkül konyakkal; aki ebéd után a pipázóban egyiptomit szí, és igen művelten társalog öt-hatig arról, hogy milyen disznók azok a zsidók; aki estefelé kikocsizik vagy újra vadászik, vagy meglepi valamelyik kasznárját, és újra leszidja; aki este megint elölről kezdi az evést az előételnél. A földbirtokos tulajdona az úgynevezett földbirtok. Ez áll sok-sok földből, melyet büdös árkok és szép fák vesznek körül, melyen búza és egyéb kukoricák teremnek, amelynek közepén díszlik a kastély és tanya. A kastély húsz-harminc gyönyörű termével egy jóképű dombon ékeskedik, előtte az udvar terül el, azután a lóistálló következik, a lóistálló után az ököristállók és fészerek állnak, végül mindezeken túl a cselédházak szemtelenkednek. A cselédek és a béresek gazember parasztok, akik fizetett ellenségei a földbirtokosnak, akik rondák és büdösek, mert egész nap orrukkal túrják a földet, valamennyit agyon kellene ütni, és oda temetni azok mellé a huncut zsidók mellé. A lóistállók téglából készülnek, tágasak, magasak, fehérre vannak meszelve, és a padozatuk aszfalt; az ököristállók szerényebbek, de azért csinosak; a cselédházak azonban vályogból és sárból készülnek, cigányok csinálják őket. A földbirtokon a büdös parasztok szemtelen földtúrása által nagy jövedelem keletkezik, amely legtöbbször több mint egymillió korona, s roppant gondot ad a földbirtokosnak, hogy hogyan is költse el, ami miatt újfent szidja a büdös paraszt béreseket, azokkal a huncut zsidókkal együtt. A kastélyban a földesúr nem is tudja elkölteni jövedelmét, amiért is felutazik a fővárosba, és szép nők segítségét veszi igénybe, akiket nyilván ezért színművésznőknek nevez a nép szája. A városban ezen felül is sok gondja és dolga van a földesúrnak, egész éjjel kell neki kártyázni a mágnáskaszinóban, délután futtatnia muszáj, úgyhogy itt alig is marad ideje szidni a zsidókat és a béreseket és azokat a skribler újságírókat; mint például engem, aki mindezt íme megírom róla, szegényről. Mikor a pénz elment, felül a földesúr a vonatra, és hazahajtat vele. Kis- Bagoson, vagyis Kutyamajsán kiszáll, négy kövér ló, hintó és az a büdös paraszt kocsis várja, elindul gondterhesen a kastélya felé, amint közeledik, már látják is az árokszélen a táblát: "Koldusoknak, kintornásoknak és a közigazgatásnak szigorúan tilos a bejárás!" I919 A MEDVE A medve igen otromba állat, különösen a lába nagy, ami elárulja, hogy nem előkelő származású. Természetesen többféle medve van, amint az általában többféle állattal így van. Van barnamedve, mosómedve, erdei medve és fehér medve, az utóbbit jegesmedvének is hívják. A medve vegyes táplálkozású állat, ami azt jelenti, hogy húst is eszik, meg növényi táplálékot is, néha csemegéül az állatkertben be-bekap egy-egy, a ketrecébe benyúló emberkezet, de erről a táplálékáról lassanként egészen leszoknak a nyúlkáló emberek. A barnamedve szőrének színe barna vagy fekete, a fehér medvéé pedig fehér vagy sárga, szóval ez is majdnem úgy van, mint a fehér kávéval, amelynek a színe barna, s a fehér borral, amelynek a színe sárga, s a vörös borral, amelynek a színe lila. A medve vadállat, mi annyit jelent, hogy távol él az emberektől, viszont az emberek azért vadak, mert nem élnek egymástól távol, hanem úgynevezett társas, sőt úgy csúfolt kultúréletet élnek, ami egyike a legszebb találmányoknak. A medve hangját dirmegésnek-dörmögésnek mondják, ez a szép hang arra vall, hogy a medve nem megelégedett lélek, amiben hasonlít a zsörtölődő öregurakhoz. A medve utálja a telet, ebben e tanulmány jóízlésű írójához hasonlít. Az egész telet átalussza barlangjában, s ezáltal a szénkérdést s a spanyolnátha kérdését a lehető legpraktikusabban oldja meg, tehát nem is olyan ostoba állat, mint amilyennek kinéz. Gyertyaszentelőkor előjön a barlangból és szétnéz; ha szép idő van, a néphit szerint visszabújik a barlangjába, mert arról megtudja, hogy még sokáig tart a tél, ha pedig csúnya idő van, akkor künn marad, mert tudja, hogy nemsokára kitavaszodik. Így hiszi ezt a nép. A medve azonban sokkal ravaszabb, mint a nép és az ő hite, ha szép idő van, kinn marad, azért, mert szép idő van, ha pedig csúnya idő van, akkor visszamegy a barlangjába, azért, mert juj, de csúnya idő van odakinn. Ez a lehető legkörmönfontabb gondolkodás, amit a medve még azáltal is komplikál, hogy nem pont gyertyaszentelőkor bújik elő, hanem csak úgy gyertyaszentelő tájban, egy kicsit korábban, vagy egy kicsit későbben, csak azért, hogy a néphit egyáltalában ne tudjon rajta eligazodni. A medvét a grófok vadásszák, a vadászok életveszélyes kalandok elbeszélésénél életveszélynek alkalmazzák, az oláhok pedig táncoltatják. A medvetáncoltatók medvéjüket láncon vezetik, melynek a vége karikába van fűzve, a karika viszont a medve orrába van fűzve, szóval a táncoló medve egy buta állat, amely a táncoltató által az orránál fogva vezetteti magát. A medve bőrét medvebőrnek használják, amin igen szeretnek henteregni a gyerekek, mivel a legvadabb medve sem bántja őket bőrkorában. Ilyenkor azután kedveskedésük jeléül mackónak hívják, és simogatják. A medve húsát nem eszik meg, de talpát, az elemi iskolai olvasókönyvek szerint a vadászok kitűnő csemegének tartják. Hogy a vadászok aztán mit tartanak az elemi iskolai olvasókönyvekről, ez más kérdés, ez nem tartozik a természettudományok körébe. A medvék különösen a hegyoldalakon legelésző bárányokat és kecskéket szeretik, de szerelmük reménytelen, mert a hegyoldalon legelésző bárányok és kecskék sohasem fogják őket viszontszeretni. 1920 A VÍZILÓ A víziló igen szép állat. Sudár termete, őzlába, karcsú dereka, remek barna színe és sikkes járása egyaránt elbájolók; az ajkai csókra termettek, karószerű fogai miatt a fogorvosok kedvence, apró kidülledő szemei igazi tükrei a víziló szelíd és tiszta lelkének. A víziló Afrikában él a Nílusban, amiért nílusi lónak is mondják, amiből még mindig nem világlik ki, hogy ezt a szép disznószerű állatot miért nevezik éppen lónak. Aki azonban gyönyörködni akar benne, az megnézheti állatkertünkben is, ahol a többi közt egy ideális példány látható belőle, a Jónás nevű kis bájonc, a pesti nők kedvence, aki garmadával kapja naponként a szerelmes leveleket. Érzékeny szívek már a nevétől is eksztázisba esnek, ettől a megható, szívhez szóló szótól, hogy Jónás. Legalkalmasabb név egy ifjú víziló számára. Ajánlatunk még: Adalbert, Döme, Bódog, Icig és Alajos; női vízilovak számára: Eulália, Sarolta, Ludmilla és lbolyka. A víziló, dacára annak, hogy a Nílusban él, nem krokodilt eszik, sem halat, sem íbiszt, sem flamingót, hanem füvet és egyéb gyökereket, tehát vegetáriánus. Hogy miért él tehát vízben, az rejtély, s ha vízben él, miért nem él a Dunában, az is rejtély, ha pedig a Dunában azért nem él, mert csak a meleget kedveli, akkor meg miért nem él a Hungária-gőzfürdőben, az ugyancsak rejtély. Tehát a vízilónak úgy elnevezését, mint táplálkozását, valamint általában az életmódját illetőleg a rejtélyek egész tömegével állunk szemben, melyeket a legkiválóbb természettudósok is mindmáig hiába igyekeztek megfejteni, melyeknek megfejtését ezek után csakis a legkiválóbb természettudatlanoktól várhatjuk. Vannak kis vízilovak és nagy vízilovak, a nagy vízilovak a kicsinyekből lesznek növés által, ami könnyen érthető. Persze, hogy a nagy vízilovakból ugyancsak további növés által miért nem lesznek még nagyobb vízilovak, azt nem tudjuk. Egy teljesen kifejlett víziló negyven métermázsát nyom, ha többet tesznek alája, akkor még többet is nyom. A víziló, jóllehet a törzse hosszú és vastag, a súlya nagy, a lába pedig aránylag igen rövid, mégis fürgén jár, és igen jól tud futni, sőt én a magam részéről arról is meg vagyok győződve, hogyha megfelelő szárnyai lennének, hát még repülni is tudna. Azt persze mondanom sem kell, hogy úszni is kitűnően tud, mert bizony a Nílusban úszás nélkül megélni majdnem olyan nehéz lenne, mint Budapesten úszással vagy anélkül. A víziló teljesen haszontalan állat, ami annyit tesz, hogy az emberek semmire sem használják, sem nem húzatnak vele terhet, sem nem lovagolnak, még csak nem is vízilovagolnak rajta. A húsát nem eszik, sőt ellenkezőleg, kiköpik, mégis vadásszák, ami a vadászok ideális önzetlenségére vall. Vadászása csónakokon történik, robbanógolyók által, mert egyszerű golyónak a víziló oda se hederítene, a robbanógolyót azonban ő is respektálni kénytelen. A vadászása persze veszélyes, mert ha a vadász célt téveszt, ami nagyon könnyen lehetséges, mivel a víziló elvégre mégsem nagyobb egy kisebb földszintes, kültelki háznál, akkor a dühös állat nekimegy a csónaknak, a csónak fölborul, s a vadászok a vízbe esnek, és vizes lesz a ruhájuk, ami miatt a mamájuk otthon megszidja őket. De éppen ezen veszedelem miatt a kalandkedvelők különösképpen szeretik vadászni a vízilovat. A víziló életkorát nem ismerjük, mégpedig azért nem, mert a tudósoknak nem sikerült megállapítani. Ugyanis, ha egy tudós elkezdte figyelni a vízilovat azzal a céllal, hogy addig fogja figyelni, amíg meg nem döglik, s akkor tudni fogja, hogy mekkora ideig élt, a víziló mindig bement a Nílusba, víz alá merült, s a folyó egy más helyén bukkant föl, vagy pedig a tudós összetévesztette egy fölbukkanó más vízilóval. Sok tudós folytatott évszázadok során a víziló életkorának megállapítását célzó megfigyeléseket, de a fent említett nehézségek folytán, továbbá annak folytán, hogy a víziló élettartama hosszabb, mint az emberé, e vizsgálódásoknak eddigelé csupán annyi eredménye lett, hogy a vízilovak megállapították, hogy egy tudós átlag hatvan-hetven évig él. 1920 A GÓLYA A gólya egy madár, két gólya két madár. Két gólya és három csirkefogó, az öt jómadár. A döglött gólya már nem madár, mert nem tud repülni. De azért a repülőgép még nem madár, ha tud is repülni. A gólya külalakját a hosszúság jellemzi: hosszú a csőre, hosszú a lába és igen hosszú a nyaka; ez utóbbi tulajdonságáért, a jó hosszú, gusztusos, szabad választékot engedő nyakáért bátorkodom mindazok figyelmébe ajánlani, akik az élőlények felakasztásában különös passziót találnak. (Kr. u.1920.) A gólya a meleget szereti, azért a sarkvidékeken csak akkor fordul elő, ha odaviszik, a maga jószántából csupán a mérsékelt öv területére jön a meleg vidékről nyaralni, amiért is ezennel visszavonom előbbi állításomat, mely szerint a gólya a meleget szereti (velem lehet alkudni). Ősszel azután a gólya elrepül tőlünk ismét dél felé, amiről azt mondják, hogy: "költözködik", ez pedig nem is igaz, mert nem visz magával semmit, tehát nem költözködik; hanem csak elmegy, de hát a nép ajka azért csak úgy mondja, hogy költözködik; nyugodjunk bele és örüljünk neki, hogy nem mindjárt úgy mondja: hurcolkodik. Tavasszal aztán újra visszajön, ami a magyar politikai és közéleti viszonyokban való teljes járatlanságára vall. A gólya csak kívül szép madár, de a lelke randa, mert békát, gyíkot, kígyót és más efféle undorító szemetet eszik, ezáltal túltesz még az olyan disznón is, aki a kávét föllel issza, a levesből nem halássza ki a tányér szélére a hagymadarabokat, s megeszi a sárgarépát. A békával és kígyóval szemben a bolond gólya nem szereti a filét tükörtojással, sem a palacsintát, sem a befőttet, sőt, ha egy gólya csőrébe befőttet tömnek, azt kiköpi, amit én a magam részéről képtelen vagyok megérteni, pedig más természettudósok ennek az okát már többször magyarázták nekem; én csak azt tudom, hogy gólya nem lennék ezer dollárért sem, márpedig ezek a szamár, hosszú csőrű madarak egészen ingyen, minden fájdalomdíj vagy kárpótlás nélkül teszik azt, hogy gólyák. Gólyának nevezik még a gólyamadáron kívül az elsőéves jogászokat; hogy miért, azt a tudománynak még nem sikerült megállapítania. A gólyáról azt állítják, hogy ő hozza a gyereket, én ezt hosszú időn át elhittem, bizonyára a nyájas olvasó is, mostanában azonban rettenetes gyanúim támadtak, amelyekkel azonban még korainak találtam a világ elé állani; mindenesetre megvárom az úgynevezett "keresztény kurzus" elmúlását. A gólyának az az érdekes szokása, sőt mondhatnám sigánja van, hogy egy lábára állva fejét a szárnya alá dugja, és így alszik. Ez igen nehéz kunsztstük, már többen próbálták utána csinálni, de még senkinek sem sikerült. Legtöbbre vitte a kísérletezés terén egy barátom, aki kinn lakik a Lipótmezőn, ő egy lábon (magyarosan: féllábon) állva, hosszabb ideig tartotta szemét lehunyva, de az orvosok azt hiszik, hogy szimuláns, azaz: ha le is van a szeme hunyva, csak tetteti, hogy alszik; a fejét persze a szárnya alá dugni ő sem tudja, ami miatt szegény eleget dühöng, de hát hiába. A gólya fészkét a falusi házak kéményére rakja, s oda hordja fiókáinak a kirántott békákat, már tudniillik a mocsárból kirántottakat. Megható látvány, amint a gólya repül, és hosszú, kemény csőrében egy eleven béka evickél. Ezt az idillt már számos természetbúvár megfigyelte, s éppen ez szolgált alapul a XVI. természettudományi kongresszus azon határozatához, mely szerint békának lenni lehetőleg még rosszabb, mint gólyának lenni. 1920 A LÓ A ló háziállat. Hogy miért `házi`, azt könnyen megérti az ember, ha meggondolja, hogy a kenguru vagy a cethal nem háziállat. Viszont nehezen érti meg az ember, ha azt is meggondolja, hogy a poloska `sem` háziállat. A ló növényevő, patás, négylábú, egyfarkú és két szemű. Igen bátor állat, mert míg az emberek azért mennek a csatába, mert különben főbe lőnék őket, a ló anélkül is elmegy. Sőt nemcsak a nemes paripa megy el, hanem az egyszerű konflisló is elmenne, ha a konfliskocsisnak nem lenne annyi esze, hogy csupán a Nyugatiig hajtsa. Hát így áll a dolog a ló nemességével és bátorságával. Az okosságával nemkülönben. Mert ha gyököt vonni nem is tud, még mindig jóval okosabb azoknál az embereknél, akik elhitték, hogy tud gyököt vonni, s a lábával az eredményt kikopogja. A lovat életének nem minden szakában hívják lónak, mert eleinte csikónak hívják, s csak később lesz ló, lósága után pedig, miközben, ha nagyon jól megy neki, paripa is lehet, végül gebe lesz, legvégül pedig virsli, sőt... A lovaknak egyedenként nevet szoktak adni, elnevezik például `Trubadur`- nak, `Gyöngyvirág`-nak, `Nonius`-nak, `Kincsem`-nek, `Tokió`-nak stb. Ezek a nevek leginkább versenylovak nevei, oly előkelő nevek, mint az embernevek közt az `Artúr`, `Edgár`, `Ervin`, s más effélék. Viszont, ahogy vannak közönséges embernevek is, mint például `János` vagy `Mór`, így vannak közönséges lónevek is, mint `Madár` vagy `Kese`. Sőt a konflislovak legnagyobb része egyszerűen a `Zanyád` névre hallgat. A lovakat foglalkozásuk szerint fölosztják: versenylovakra, hátaslovakra, igáslovakra, konflislovakra, fiákerlovakra, katonalovakra, haszontalan gebékre és öreg virslijelöltekre. A cirkuszlovakat kifelejtettem, a hátaslóról pedig még azt akarom mondani, hogy nem azért nevezik hátaslónak, mert háta van, hiszen ezen az alapon hasas lónak is nevezhetnék, márpedig hasas lónak megint csak egészen másféle lovat neveznek, hanem azért nevezik a hátaslovat hátaslónak, mert a lovas a `hátán` ül. Kivéve persze, amikor lenn hever a lábai alatt, de viszont az ilyen ügyetlen embereket nem vehetjük figyelembe, amikor a lovakat osztályokba sorozzuk. A lóhoz hasonlít a zebra, egy csinos, stráfosnadrágos állatka, rokona is neki. Hasonlít hozzá továbbá a szamár is, az is rokona neki, nem kell szégyellnie, elvégre mindnyájunknak vannak szamár rokonaink. A ló zabbal él, kivéve a konflislovat, a konflisló vadgesztenyével és szalmával él, bár a kocsisa zabból él, azaz abból, hogy a zabot tízszer olyan drágának hazudja az utas előtt, mint amilyen drága valóban. A lóról van egy közmondás, amely így szól: "A lónak négy lába van, mégis botlik." Hát ez a közmondás, mint a közmondások általában, nagy marhaság, mert nem lehet mondani azt, hogy `mégis` botlik, hiszen épp azért botlik az ember is, mert lába van, s ha már valaki, vagy valami a lábával botlik, akkor `annál inkább` botlik, minél több lába van; a lábatlan ember például egyet se botlik. Ezek szerint a legjobb dolga van a százlábúnak, mert attól senki sem veszi rossz néven, ha botlik egyet. 1920 A MACSKA A macska igen őszinte állat. Ha éhes, eszik; ha jóllakott, fekszik; ha jól érzi magát, dorombol; ha valami baja van, keservesen nyávog. Ez gondolatainak és érzelmeinek olyan közvetlen kifejezése, amit a képmutató emberek sehogy sem tudnak megérteni, tehát valami hallatlanul körmönfont ravaszságot sejtenek mögötte, s ezért azt mondják a macskára, hogy ravasz, Azt hiszik szegény macskáról, hogy ő is olyan, mint a galíciai zsidó, akiről a másik galíciai zsidó tudta, hogy Tarnopolba utazik, s amikor a pályaudvaron megkérdezte tőle, hogy hova utazik, és az azt felelte, hogy Tarnopolba, így szólt rá: micsoda svindli ez már megint, miért mondod te, hogy Tarnopolba utazol, mikor csakugyan Tarnopolba utazol? Az emberek, magukból indulva ki, a macskától is azt kérdezhetnék, hogy: miért nyávogsz te, mintha valami bajod lenne, mikor csakugyan bajod van. Az emberek a macskát ravasznak tartják, de ez csak azt jelenti, hogy az emberek ravaszok. Semmi mást nem jelent ez, még azt sem, hogy például: minél koszosabb a malac, annál jobban dörgölődzik, vagy hogy: ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen. A macska kicsiny állat, ami az ember egocentrizmusára vall, mert a bolha szerint a macska óriási nagy állat, legalábbis akkora, mint egy ökörnek egy százholdas legelő. Van házimacska és vadmacska, a vadmacska jóval nagyobb, mint a házimacska, amit igen helytelen természetrajzi szabálynak tartanak mindazok, akiknek valaha a vadmacskával ügyes-bajos dolguk akadt, például, akiknek a vadmacska a nyakukba ugrott: ezek sokkal helyesebbnek tartanák, ha a vadmacska jóval kisebb lenne, mint a házimacska. Na, de még örülhetnek, hogy nem az a vasszerkezet ugrott a nyakukba, mélyet a hajósok vasmacskának neveznek. A macska egérrel táplálkozik, amellyel, mielőtt megeszi, úgy játszik, mint Kund Abigél szokott a legénnyel. Ha nincs egér, akkor persze beéri tejjel, zsemlével, grízzel és hússal is. Ha nagyon keveset adnak a szegény macskának enni, vagy ha pláne eleszik előle a zsemlét és a tejet, akkor elfogy a fogyó holddal, sarlóvá hajolva. A macska hasznos állat annyiból, hogy az egereket megeszi, sőt a patkányt is megfogja, de haszontalan annyiból, hogy a legyet, szúnyogot, poloskát és konyhasvábot nem eszi meg. Hasznosságát csak fokozza az, hogy néha a nyulat is helyettesíti a vendéglők asztalán. A macska karcsú, fess állat, jóképű, kis tömpe orra szórakoztató pöcögtetésre igen alkalmas. A bajuszát nem pödri, s a nősténynek is van bajusza, ami miatt a kanmacska a nőstényt minden alkalommal igen beható vizsgálatnak veti alá, hogy meggyőződjék róla, vajon csakugyan nőstény-e. A macska a nagy macskafélékkel -- tigrissel, oroszlánnal, jaguárral -- rokonságban van, tehát a nagy és hatalmas vadaknak egyenes leszármazottja, őseire azonban semmi esetre sem olyan büszke, mint Szemere Miklós volt Hubára. A kismacskát cicának hívják, a cicus ellenben egy kis nő, akit, ha valami komiszságot követ el, szintén macskának szoktak nevezni, különösen, ha elég sovány ehhez a kifejezéshez. A macskáról azt állítják, hogy bármilyen magasról dobják is le, mindig talpra esik. E természettudományi tétel azonban még nincsen teljesen megerősítve, s ajánlatos lenne, ha az ellenőrző kísérleteket lefolytatnák, s léghajóról, nyolc kilométer magasból dobnának le egyszer egy macskát; a természettudósok foglalkoznak is ez eszmével, de a léghajósok, akiknek nincs sok érzékük az elméleti tudományok iránt, eddig szinte bűnös módon közömbösek voltak e problémával szemben. I920 A TYÚK A tyúk egy madár. Több tyúk több madár. Mint ilyen tehát ellentéte a kutyának, amit a neve is mutat: a tyúk, kuty-a. A tyúk a jómadarak közé tartozik, mert tojást ad. Illetve nem adja a tojást, hanem elveszik tőle, ami azonban a rántotta szempontjából mindegy. A hím tyúkot kakasnak hívják, a nőstény kakast azonban nem hívják tyúknak. A tehetségtelen kakast kappannak nevezik. A fiatal tyúknak becéző neve jérce, de ezen a néven csak akkor szokták becézni -- nézetem szerint későn --, amikor már levágták, és a húsát eszik, úgyhogy szegény tyúknak a becézésben már semmi öröme nincsen. Tyúknak Pesten a nőt nevezik, ami a városiaknak a falusi dolgokban való járatlansága miatt van így, ugyanolyan tévedés tehát, mint amikor a városi ember a búzát kukoricának nézi. Vannak aztán még olyan különös egzotikus élőlények is, akik a tyúkot tiknak, a tyúktojást pedig tikmonynak mondják, a pesti tyúkot pedig tubicámnak, galambomnak, sőt tésasszonynak -- ezeket viszont mi kisgazdapárti képviselőknek mondjuk. Az egész kicsi tyúkot csibének nevezik; a csibe úgy jön létre, hogy kikel, azaz egyszerűen kijön a tojásból. Hogy hogyan megy bele a tojásba, az rejtély. Olyan rejtély, mint volt hosszú időn át az, hogy mi volt előbb, tyúk-e vagy tojás. Ez csak `volt` rejtély azokban a régi sötét időkben, amikor az emberek olyasmiket találtak ki, hogy a föld gömbölyű és forog (de majdnem el is égették őket!), ma azonban a fölvilágosodás, sőt a keresztény kurzus korában tudjuk, hogy isten előbb a tyúkot kellett, hogy teremtse, tojás csak azután lett, miután a tyúk tojt. Különféle fajta és különféle nagyságú tyúkok vannak, a kendermagos tyúk azonban mindig pontosan olyan magos, mint a kender. A tyúk, ha tojásait megtojta, akkor kotlik, ami abban áll, hogy tojásait ki akarja kelteni, s ez óhajának különféle jelekkel ad kifejezést. Ez a `kotlik` igen szép szó, ezért egy népszerű közmondásban is szerepel, amely közmondás, annak a mintájára, hogy "a lónak négy lába van, mégis botlik", így szól: "A tyúknak két lába van, mégis kotlik." A tyúk búzaszemet, kukoricát, kendert és általában kis magvakat eszik, szóval igen jól él, számos ember példát vehetne róla; hogy némelyek itt Pesten mostanában mégsem vesznek róla példát, arról már én nem tehetek. A kakas hangos kedélynyilvánítását kukorékolásnak nevezik, a tyúkét pedig kodácsolásnak. A kakas kukorékolásáról azt mondják, hogy a hajnalt jelenti. Mostanában a természetkutatók sok kodácsolást figyelhettek meg, de kukorékolást aligha. 1920 A TIGRIS A tigris teljesen haszontalan állat, igát nem húzatnak vele, a húsát nem lehet megenni, tejet nem ad, szarvából elefántcsont-tárgyakat nem készítenek, legfeljebb, ha a bőrét használják tigrisbőrnek. (Ő maga is annak használja.) Kártevő állat a tigris annyiban, hogy hasznos háziállatokat megöl, ezt a kárt azonban kiegyenlíti azzal, hogy néhány haszontalan embert is megöl. A tigris elsősorban a nagyvárosi állatkertekben fordul elő, ezeken kívül még található, ha valaki nagyon keresi, India őserdeiben. Néha persze akkor is található, ha valaki nem is nagyon keresi, ez peches eset. A tigris az állatok hercege. Tudniillik az oroszlán az állatok királya, s a tigris rokonságban van vele. Külalakjára nézve elegáns, jóképű, fess állat. Fekete stráfjai, amelyek sárga szőrén párhuzamosan húzódnak, egyszerűen utánozhatatlanok. Belalakját illetően a tigris igen snájdig, sőt túl snájdig, mondhatnám kegyetlen és vérengző, de hát ez, nézetem szerint, hozzátartozik az előkelőséghez. A birka például nem olyan vérengző, mint a tigris, de viszont egyáltalán nem előkelő állat. A birka egy demokratikus állat. De hát könnyű is a birkának nem vérengzőnek lenni, amikor őt már a fogai is arra utalják, hogy csakis növényeket egyen, míg a tigrist a fogai a húsevők közé utalják. Na, de viszont erre azt mondhatná valaki, hogy mit csinálna a tigris őfensége, ha a fogai arra utalnák, hogy követ egyen. Vajon akkor is engedelmeskednék-e a fogainak? Aztán ennél a vérengzésnél éppen az, ami erkölcsileg megrovandó a tigrisben, hogy míg a többi állat, melyeket azok a gaz fogai szintén a vérengzésre utalnak, megelégszik annyi állat megölésével, a mennyi a táplálkozásához szükséges, addig a tigris csak úgy ukmukfukk (franciául: l'art pour l'art) megöl ötven állatot is egyszerre. Az öldöklő hajlandóságának e foka miatt a tigris bátran összehasonlítható az emberrel. Az ember ugyanis a táplálkozási szükségletén, azon a kis bablevesen és grízes tésztán felül szokott vérengzeni, mégpedig anélkül, hogy a fogai erre ráutalnák. Mert igenis nem utalják, mert az ember nem húsevő, hanem vegyes táplálkozású, azaz vegyes táplálkozásra termett fogai vannak. De mondjuk már, hogy `utalják`, mert hiszen `vegyesek`. Jó, nem bánom, én ebbe is belemegyek, tessék majd a vérengző embereknek a mennyei törvényszéken azzal védekezni, hogy őket a fogaik utalták a vérengzésre. Jó, nem bánom. De akkor azt mondja meg nekem valaki, hogy hogyan jön a vérengzéshez egy olyan ember, akinek hamis fogai vannak? 1920 A KOLIBRI A kolibri olyan kis madár, hogy ha valaki például egy kolibrit akar ebédelni, annak előbb két sült csirkét kell megennie, hogy egy kolibrival jóllakjék. A kolibri maga szégyelli is kicsiny termetét, s ezért a ragadozó madarak elől, amelyek sokkal nagyobbak, mint ő, szemérmesen elrejtőzik. Kétféle kolibri van, úgymint eleven és döglött kolibri; a döglött kolibri az elevenből keletkezik haláleset által. A kolibri hazája Dél-Amerika, de ezenkívül máshol is előfordulhat, ha odaviszik. A kolibri bogarakkal táplálkozik, mivel pedig oly kicsiny, hogy akárhány bogár nagyobb nála, hát a bogarakat a kolibri szempontjából két csoportra oszhatjuk: 1. olyanokra, amelyeket a kolibri eszik; 2. olyanokra, amelyek a kolibrit eszik. Ezzel a példával, remélem, az állatok fölosztásának egy új módját vezetem be, mely hivatva van arra, hogy a régi avult rendszereket, különösen a Linné-félét, teljesen kiszorítsa. A kicsi kolibrinak kedves kis csipogó hangja van, amellyel lágyan csipog a nőstény fülébe, és ez a csipogás komoly dolog, mert ebből keletkezik aztán a kolibritojás, ami oly kicsiny, mint egy nagyobbfajta gombostűfej, tehát ha földobják is fehér, ha leesik is fehér, s éppen ebben különbözik a tyúktojástól. A kolibri a természetnek csupán dísztárgya, az ember sem lovaglásra nem használhatja, sem bőréből bakancsot nem gyárthat, szőrét a szűcs föl nem dolgozhatja, egyetlen haszna az, hogy kitömése után természetrajzi múzeumokban kiállítják, s ott gyönyörködünk benne, de elvégre ez is haszon, ha meggondoljuk, hogy némely embernek még ennyi hasznát se vesszük. A kolibri neve indián eredetű, magyar neve nincsen, ami sajnálatos fogyatékossága a magyar nyelvnek, s egy elkövetkezendő nyelvzsenire vár a kolibri magyar nevének megalkotása, s annak leleményességétől és ízlésétől függ, hogy a kolibrit magyarul a csalogány szó mintájára kicsigénynek, vagy netán kis röpke mitugroncnak, vagy netalántán -- színei alapján -- piroscsagos zöldkékenynek, esetleg amerikai röpparánynak fogják-e nevezni. A kolibri életkora, mivel a termete is igen kicsi, szintén kicsi, pontosan még nem lehetett megállapítani, de mindenesetre kisebb, mint a kolibri szeretné. Persze, még ekkora életkort is csak neki kedvező, tehát direkt dél-amerikai viszonyok közt ér el, életkora nálunk még jóval kisebb, jégszekrényben, sósavban vagy forró vízben még ennél is kisebb lenne. 1920 A BÚVÁR HENCSER Háromlábú állat, melynek a bal szárnya hiányzik. Az émelyítőek családjához, s a patáscsőrűek alcsoportjához tartozik. Csak vad állapotban ismeretes, előfordulási helye ismeretlen. Rendes nagysága két arasz és három hüvelyk, de a fejlettebb példányok olykor a húsz-harminc litert is elérik. Csőre barna, tollazata ezüstszürke, hupikék pettyekkel, csupasz bőrét pikkelyek borítják, homlokán dudor, feje tetején búb van, hosszú nyaka ellenben meztelen. Táplálékát füvek képezik, úgymint alma, gesztenye, beléndek és bolondító csalmatok, de megeszi a kölest és higanyt is, sőt egyéb híján a füstölt pörköltet és áfonyát. Hosszú csőre miatt eledelét vékony alakú Palugyay-üvegekből szedegeti, vagy pedig hosszú és széles nyelvét kiöltve nagy tálcákról nyalja föl. Igen tanulékony állat. A tudósok megfigyeltek egyszer egy búvár hencsert, amelyik tizenöt éven át csúszott a sötétben mindig ugyanazon az úton, s minden alkalommal úgy beleesett egy gödörbe, hogy kitörte a lábát, farkát és a nyakát -- a tizenhatodik évben azután egyszer csak elkezdte a gödröt kikerülni; igaz, hogy a gödröt épp ebben az évben temették be, de a búvár hencser mindenesetre kiáltó jelét adta tanulékonyságának. A búvár hencser egész nap tápláléka nyomozásán fáradozik, amiben feltűnő hasonlatosságot árul el a pesti emberhez. Este azután fáradtan tér meg fészkébe, melyet elhagyott jegenyefák tövében üt föl, hosszas és gondos munka után, mely a fészeképítő művészetnek oly remeke, mely még az elefánt és a szamár fészkein is túltesz. A búvár hencser rendszerint párosával él, mégpedig mindig két hím vagy két nőstény együtt, melyek aztán átlátogatnak egymáshoz egy kis barátságos csiripelésre, mert mondanom sem kell, hogy e ritka halmadár hangját, mely hasonlatos a gyári tülkök esti hatórai búgásához, röviden csiripelésnek nevezik. A búvár hencsernek különösebb szokásai nincsenek, sem szenvedélyei, nem szokott kártyázni, lóversenyre nem jár, nem barátkozik nőkkel, csakis búvár hencserekkel, a zenét sem szereti, verseket nem olvas és nem ír, ellenben, ha álmos, alszik, ha éhes, eszik, ha szomjas, iszik, ha pedig az emberek elfogják és nyúzzák, akkor jajgat, ami gonoszságra és nagy destruktív hajlandóságra vall. Életkora azelőtt húsz-harminc év volt, ma azonban már ez is egészen bizonytalan kezd lenni. 1920 A FARKAS A farkas vadállat. Azaz nem is olyan vad. Sőt talán szelídnek is mondható. Legalábbis Einstein relativitás-elmélete alapján jó pestiesen az mondhatjuk, hogy: ahogy vesszük. Mert ha a bárányhoz viszonyítjuk a farkast vagy a galambhoz, pláne a sült galambhoz, akkor a farkas vad és vérengző és veszedelmes és kegyetlenlen. De ha a tigrishez viszonyítjuk, akkor meg egészen helyre kis megjárja állat, olyan középvad, illetve félszelíd, egyszóval: mérsékelt. Az emberhez, a természet koronájához (Zürichben nem is jegyzik) viszonyítva pedig a farkas valóságos kis árvácska, ibolya és gyöngyvirág, sőt árvalányhaj vagy tejbegríz, már aszerint, hogy ki mit szeret. Mert bizonyosra kell vennünk, hogy meghaltak mostanában emberek, akik sokkal jobban szerettek volna egy farkasfalkával találkozni, mint néhány, az ember ábrázatát jogtalanul viselő "felelőtlen egyénnel". A farkas különben a kutyafélék családjához tartozik, mondhatnám, hogy a farkas egy vadkutya. Táplálékát élő állatok képezik, leginkább szereti a bárányhúst, de megelégszik nyúllal, mókussal, tyúkkal, szamárral is, ha olyan szamár bárányra nem akad, aki éppen hajlandó az ő táplálékát képezni. Ha élő állat nincsen, akkor kínjában a gyökeret, a füvet, meg a fa kérgét rágja, de meg nem eszi. Nagyságára nézve a farkas akkora, mint egy jól megtermett komondor, sőt a színére, élettartamára, táplálkozására és kedvenc szórakozásaira nézve is pont akkora. Aki pedig nem tudja, hogy mi az a komondor, s esetleg azt sem tudja, hogy mekkora, hát arra nézve egy felnőtt, tauglich ohne Gebrechen farkas másfél méter. A farkast a régi magyar nyelv fenének, fenevadnak hívta, de mivel a fene szót használni nem fért össze a régi magyarok précieuse-ségével, hát elkezdték farkasnak mondogatni, s ez a név aztán rajtaragadt a szegény ártatlan állaton. Persze ugyanúgy mondogathatták volna fülesnek, szemesnek, vagy fogasnak is, de nyilván elfelejtették. A farkas színe rozsdavörös, hasonlatos a kétfilléres és a krajcár színéhez, amire öreg emberek, akiknek jó a memóriájuk, még biztosan emlékeznek. Gyöngébbek kedvéért megmagyarázom, hogy a kétfilléres és a krajcár pénz volt, kis kerek, lapos bronzdarabka, őseink két ilyen bronzdarabkát fizettek, ha át akartak menni Pestről Budára a hídon. Ebből is látható, hogy milyen rettenetes életük volt őseinknek. Azóta a világ nagyot fejlődött, az általános emberi boldogság emelkedett, mi már ingyen mehetünk át a hídon. 1920 A SZARVASMARHA Ez az állat háziállat, található mindenhol a föld kerekségén. Igen hasznos állat, mert az ökör terhet húz, a tehén pedig tejet ad, mindkettőt pedig, amikor már megunták az életüket, levágjuk, és húsukat a gazdag emberek táplálására használjuk. A szarvasmarhának egyes vidékek és országok szerint különféle fajtái vannak, ezek között igen kiváló a magyar szarvasmarha, amely béketűréséről, szorgalmas igavonásáról, szomorú és ártatlan bőgéséről és nagy, kajla szarvairól nevezetes, igen jámbor állat, bántalmazóit, úgy látszik, csak a legvégső elkeseredésében, vagy talán még akkor sem ökleli föl. A hím szarvasmarhát bikának nevezik, arisztokratikus hajlandóságú lény, mert ő a csordában a tenyészállat, nem dolgozik, s a vörös színre dühbe jön és toporzékol. A nőstény szarvasmarhát mi tehénnek nevezzük, mert tejet ad, a bikák azonban, bár csak megközelítő okból, egymás közt röviden tyúknak mondják. A szarvasmarha színe vagy fehér vagy vörösesbarna vagy tarka, fehér alapszínen vörösesbarna foltokkal. Néhány év óta, mióta a cérna oly drága, csakis a legelőkelőbb marhák viselhetnek foltokat. A szarvasmarhák tápláléka fű és széna. De mióta a fűhiány olyan nagy, hogy az emberek már fűhöz-fához sem tudnak kapkodni, kénytelen a szarvasmarha silányabb takarmánnyal is beérni, amit az ország gazdag emberei mélyen fájlalnak, mert a szarvasmarha húsát megeszik, míg a szegény emberek táplálékhiányának fent nevezett gazdagok örülnek, nyilván azért, mert a húsukat nem eszik meg. A kicsiny szarvasmarhát borjúnak nevezik, a serdülőt pedig neme szerint tinónak vagy üszőnek, a tinóból minden további tanulás nélkül idővel ökör lesz, az üszőből tehén; a szarvasmarha fejlődési folyamata itt véget ér, mert a vén tehén és a vén ökör, az már nem szarvasmarha, hanem kétlábú állatfajta. A szarvasmarhákat gazdáik, hogy azok önmagukat egymástól meg tudják különböztetni, elkeresztelik különféle nevekre; a teheneket leginkább Bimbónak és Riskának, az ökröket pedig Csákónak és Madárnak keresztelték eddig, de remélhető, hogy a jövőben az ökörneveket ki fogják szorítani új, eddigieknél találóbb nevek, úgymint: Potiorek, Conrad, Ludendorff. 1921 A HAL A hal vízben élő állat. Van kis hal, középszerű hal és nagy hal. A nagy hal megeszi a kis halakat, de viszont a kis hal is szeretné megenni a nagy halakat. A hal kopoltyúval lélegzik, ami azért jó, mert bármennyire meg is hűl, nem kaphat időgyulladást. Persze ehelyett kaphat másféle betegségeket, legrémesebb ezek közt a víziszony; képzeljék el, milyen rémes lehet az, mikor egy hal víziszonyban szenved. A hal tápláléka a másik hal, ami őszinte és becsületes lélekre vall. Vannak olyan halak is, amelyek kis férgeket és zsemledarabokat esznek, ezek nyilván vegetáriánusok. A halat az emberek halászás által fogják ki a vízből, ami úgy történik, hogy az ember vesz egy horgot, rátűz egy kukacot, és azt egy hosszú fanyél és a rákötött spárga segítségével belelógatja a vízbe; a kukac kellemetlen helyzetében való gyönyörködés céljából sok kis hal gyülekezik a kukac köré, mire jön a nagy hal, és a kis halakat megeszi, étkezés után pedig fölbukkan, és szemébe röhög a halásznak. Ez így megy órákon át, végül a nagy hal megfog egy kis halat, és azt rátűzi a horogra, csak azért, hogy a halász másnap is eljöjjön. A halász persze diadallal rántja ki a horgot a vízből, zsebre vágja az icipici kis halacskát, s azzal a marhasággal vigasztalja magát, hogy: kleine Fische gute Fische -- pedig sokkal jobban szeretett volna egy harcsát fogni. Apropós harcsa! A harcsának bajusza van, de végtagjai, mint a halaknak általában, nincsenek; a halaknak csak uszonyaik vannak, amikkel a vízben úszkálnak, de lábuk nincsen, azért nem tudnak a folyók, tavak és tengerek fenekén mászkálni, sem kezük nincsen, ami különösen a harcsának kellemetlen, mert nem tudja a bajuszát kipödörni. Érdekes különbség az ember és a hal közt az, hogyha az ember öngyilkossági vágyat érez bizseregni a szíve táján, akkor beugrik a vízbe, a hal ellenben, hasonnemű vágy esetén, kiugrik a vízből. A halak közül szigorúságáról nevezetes a cápa, ez a fürdőző emberek ijesztésével tölti szabad idejét, ami úgy történik, hogy odaúszik a fürdőzők közé, és egyik közülük megeszi, miáltal a többiek nagyon megijednek. Különösen Fiúméban szoktak ilyen cápák előfordulni, amelyek annál félelmetesebbek, mert észrevétlenül, sőt láthatatlanul lepik meg az embereket, olyannyira láthatatlanul, hogy Fiúméban már évtizedek óta nem is láttak cápát. Igen megható a cápa és a hajós küzdelméről szóló történet, amely tragikus hatásának nyitját abban leli, hogy elolvasása után mély szomorúsággal gondoljuk el, mennyit és mekkorát kell a szegény íróknak és újságíróknak olykor csekély honoráriumért hazudniok. Kétféle halak vannak, úgymint tengeri halak és édesvízi halak. Nekünk, szegény magyaroknak, bár már Széchenyi István sürgette, hogy tengeri halakra is igyekezzünk szert tenni, csupán édesvízi halaink vannak; van pontyunk, csukánk, harcsánk, tokunk, pisztrángunk, ebihalunk és kárászhalunk, és egy igen kellemetlen, szomorú kis halunk, az, hogy előbb-utóbb éhen halunk. Van egy közmondás, amely szerint fejétől büdösödik a hal. Ez a közmondás -- eltérőleg a többi közmondásoktól -- igazságot fejez ki, ezért van az, hogy a szardíniának mielőtt a dobozba beteszik, levágják a fejét. Voltak korok, amikor ezt -- nyilván tévesen -- az emberre vonatkozólag is hitték, mondjuk a világháború korában. 1921 A LÉGY A légy a `legszemtelenebb` állat, amit, mivel a természetben, vagy legalábbis a természetrajzban mindennek megvan a magyarázata, bizonyára szerénységből tesz, tudván, hogy `szemesnek` áll a világ. A légy előfordul a nagyobb városokban is, de leginkább mégis falun található, ahol is előszeretettel üt tanyát a békés lakosok orrahegyén. Amikor a légy valamely békés lakos orrahegyén tanyát üt, egy másik békés lakos ököllel rá szokott ütni az illető békés lakos orrára; a légy az ütés előtt kényelmesen elszáll ugyan, de a békés lakos orra vére megered, amire illik azt mondani neki, szegénynek, hogy: -- Pardon, egy légy volt! A légy egész télen át megdögölve heverészik a deszkák és falak repedéseiben, de tavasszal újra kikel a kis sárgásfehér légytojásból, és vígan zümmög. A zümmögést illetőleg a legyeket négy csoportra oszthatjuk, úgymint szoprán, tenor, bariton és basszus legyekre. Vannak azonban olyan legyek is, amelyek nem zümmögnek, hanem csípnek -- ezekre szokták mondogatni az okos emberek, hogy aszongya: amelyik kutya ugat, az nem harap. A lónak négy lába van, mégis botlik, de a légynek hat lába van, ami oly sok, hogy a légynél a botlás ki van zárva. A légynek azonfölül még szárnya is van, amivel részint repülni, részint járni, részint aludni szokott, mivelhogy, miként a kutya nem ugathat a farka nélkül, a légy sem alhatik a szárnya nélkül. A légy tápláléka a tej, cukor és kenyérmorzsa, de legjobban szereti az úgynevezett légyfogót, ez a fő tápláléka. Ahol légyfogót nem raknak ki a békés lakosok az asztalra, ott a legyek csakhamar kipusztulnak a táplálék hiánya miatt. Némely természetbúvár állítása szerint vannak árdrágító és uzsoraüzlettel foglalkozó legyek is. Azon természetbúvárok, akik ezt állítják, nem látták ugyan, hogy a légy valamit árult volna, vagy valamely más léggyel kölcsönüzletet kötött volna, de igenis látták, amint a légy a két első lábát, ami megfelel az öreg kereskedők kezeinek, kinyújtotta és megelégedettén dörzsölte, ami csakis úgy lehetséges, hogy valamit igen drágán eladott, vagy nagy kamatra pénzt kölcsönzött. Vannak szerelmes természetű legyek, amelyek szép asszonyok körül legyeskednek. A légy élete igen viszontagságos és veszélyes. Ritkán is ér meg a légy magas életkort. Küzdenie kell a hideggel, meleggel és légycsapóval. Néha, gonosz emberek, egy csapásra hetet is agyonütnek belőlük. Amelyik légy azonban ügyes, és elkerüli a veszedelmeket, az egy egész évig is elél, és végül is aggkori levesbe hullással végzi be tartalmas életét. 1921 AZ OROSZLÁN Az oroszlán az állatok királya, akit a köztársasági pártiak is respektálnak. Ereje rendkívüli, nagyobb, mint Hackenschmiedté. Farkának egyetlen csapásával leterít egy embert, hogyha nem, hát nem jól találta. Az oroszlán igen rugékony és ügyes, gyorsabban fut, mint egy paripa, viszont, ha akar, lassabban tud menni, mint egy konflisló. Tizenkét métert is tud ugrani, különösen, ha a métereket nem egymás után hosszában, hanem egymás mellé, széltében rakják le. Az oroszlán a legbátrabb valamennyi vadállat közt, de ezért kitüntetésre nem reflektál. Hazája Afrika és Ázsia, más földrészeken csupán mint idegen államok alattvalói szerepelnek, s útlevél és más igazoló iratok hiányában állatkertekben vannak internálva. Ha valaki gyalog megy a sivatagban, és véletlenül találkozik egy oroszlánnal, akkor először is úgy tesz, mintha nem ismerné meg, mintha azt hinné, hogy borjú. Ha az oroszlán mégis okvetetlenkedik, akkor az ember megáll, és mereven néz az oroszlán szemébe; mindaddig, amíg mereven néz, semmi baja nem történik, sőt, ha az illető ember egész addig néz mereven, amíg haza nem ér, akkor egészen megszabadul. A hím oroszlán nagyobb, mint a nőstény, amit jó tudni, mert ha az embert megtámadja egy oroszlán, akkor legalább tudja, hogy az hím-e vagy nőstény. A hím oroszlánnak továbbá dús sörény borítja a nyakát, ami jó meleget tart; ez a természet nagyszerű gondoskodására vall, mert ha az oroszlán hazájában 40-50 fokos meleg van is, mégis megtörténhetik néhány százezer év múlva, amikor már majd a nap is hűlni kezd, hogy hidegebb lesz ott is, és akkor igen jó szolgálatot tesz majd a sörény. Az oroszlán színe sárga, ez szintén a természet nagyszerű elve, az úgynevezett környezethez való alkalmazkodás miatt van így, tudniillik olyan a színe, mint amilyen a sivatag homokjáé, hogy nehezen legyen fölismerhető, s így a zebrák, antilopok, nyulak és más állatok meg ne támadják szegényt. Az elv pompásan beválik, a nevezett állatok az oroszlánt nem is támadják meg, annyira nem, hogyha az oroszlán azt akarná, hogy nevezett állatok őt megtámadják, direkte egy vörös übercihert kellene fölvennie. 1921 A DISZNÓ A disznó háziállat. Nevét mindig így írják, hogy sertés, de mindig úgy mondják, hogy disznó. Furcsa dolog, de hát több furcsa dolog is van a világon, különösen mostanában. A disznót az emberek evésre használják, mégpedig úgy, hogy eleinte őt hagyják enni, azután őt eszik meg. A disznónak négy lába van, testnagyságára nézve akkora, mint egy kis borjú, persze mint egy olyan borjú, amely nem nagyobb egy disznónál. Nyáron a disznót legeltetik, ami úgy történik, hogy a disznópásztor, akit a falusiak kanásznak, a városi iskoláskönyvek pedig kondásnak neveznek, kihajtják a disznókat a mezőre, s ekkor irigykedve nézi, hogy azok gusztussal eszik a jó friss füvet, neki pedig se kenyere, se szalonnája. A disznó igen lusta állat, fekvésen és evésen kívül semmit nem csinál, legfeljebb egy kicsit turkálja az orrával a földet, s ezt a műveletei kedélyes röfögéssel kíséri. Ezenkívül semmit sem csinál. Az úgynevezett disznóságokat nem ő, hanem az ember követi el. Megjegyezzük itt, hogy ez nemcsak a disznóságokkal van így, hanem a szamárságokkal és a marhaságokkal is. A disznók életkora a tudósok előtt ismeretlen, mert míg a tudósok megfigyelték, hogy a holló kétszáz évig, a teknősbéka ötszáz évig, a ló harminc évig él, s így minden állatnak megállapították az életkorát, addig a disznóról csak annyit mondhatunk, hogy élete leöletéséig terjed, mert úgy látszik, még az nem fordult elő, hogy egy disznó teljes életét leélve, természetes halállal halt volna meg. A disznók szempontjából ezt bátran disznóságnak mondhatjuk, továbbá általában az állatok szempontjából szamárságnak minősíthetjük, hogy egy állat éppen disznó lett, sőt talán akkor sem esünk túlzásba, ha kijelentjük, hogy valóságos ökörnek kell lennie annak az állatnak, amelyik ilyen körülmények közepette disznó lett. Higgye el minden olvasóm, nem érdemes disznónak lenni. A disznó mesterséges etetését hízlalásnak nevezik. A sertéskereskedő egy csomó disznót összevásárol, s egy telepre beállít, ahol is velük együtt hízik, de míg a disznókat, amikor már iszonyú otrombára híztak, levágják, addig a sertéskereskedőket és hizlalókat rettentő pocakjukkal és tokájukkal tovább is maguk között kell szívlelniök a szegény sovány embereknek. A házi disznónak közeli rokona a vaddisznó, melyről megemlítendőnek tartjuk, hogy a hímjét konok következetességgel mindig vadkannak mondják és írják az emberek, aminek, miután ezt más állatokkal nem csinálják, semmi értelme sincs, sőt sajnálatos tévedésekre vezet, például az iskolásleányok egészen felnőtt korukig azt hiszik, hogy van nőstény vadkan is. I921 A KANÁRI Azt a kis sárga motort, amelyet egy kalitkában helyeznek el, s amelyet naponta cukorral és sárgarépával töltenek meg, amelyet kora reggel a nap első sugara húz föl, hogy azután egész nap, amíg csak ki nem fogy belőle a cukor és a sárgarépa, ugráljon, billegjen, és benzinmotor berregésénél is rettenetesebben csiripeljen -- kanárinak nevezik. Ismeretlen gonosztevő mérnökök, akik valószínűleg föltalálói és első konstruálói ennek a szörnyű gépezetnek, valamikor régen néhányat találmányukból -- hímeket és nőstényeket -- tropikus szigeteken helyeztek el, s azok ott azóta működnek és szaporodnak. Lelketlen kufárok összefogdossák a kis szörnyetegeket, és rosszízlésű európaiaknak eladják, akik kalitkába helyezik őket, és a szobájukban tartják. A kalitkában, amint már mondtam, kora reggeltől késő estig eszeveszetten működik e szörnygép, ugrál és csiripel, ezt a csiripelést a városi emberel zenének tartják, s azt mondják, hogy: a kanári énekel. Bezzeg a józanabb falusiak nem mondják, hogy a béka vagy a szúnyog énekel. Még a falusi madarakra, a fülemülére, a sárgarigóra pacsirtára is csak a városiak mondják, hogy énekel, a falusiak nem. Szerény véleményen szerint énekel Caruso, de a kanári nevű sárgarépa- motor nem. Hogy is lehet éneknek, zenének tartani azt az őrült, eszeveszett, értelmetlen csiripelést, vijjogást, huhogást, vartyogást, fütyülést, krákogást, amit például nyári reggelen a sok neveletlen madár az erdőben véghezvisz, amiben nincs sem ritmus, sem melódia, sem összhang, s ami fejetlenebb, mint mikor a zenészek hangszereiket hangolva összevissza cincognak, búgnak, fuvoláznak, trombitáznak -- s amelyet sem Tango, sem más karmester nem vezényel, hogy egységes, értelmes muzsika legyen belőle. Szóval, a kanári csiripel, vijjog, sistereg, fütyül, sípol, szörcsög, vagy akármi, csak nem énekel. Ebben a közhaszontalan, sőt, káros tevékenységben aztán az egész kis lény ki is merül. Semmi más érdekes tulajdonsága nincsen, nem ír, nem számol, nem sakkozik, nem dominózik, nem pipázik, nem mondja annak a szamárnak, aki előfütyül neki, hogy: maga majom. Nagyságára nézve akkora, mint egy kis vékony veréb, élettartama száz év, de ha a gazdája előbb megunja a csiripelést, előbb is agyonütheti; ha víz alatt tartják tíz percig, végleg leszokik az éneklésről. Ha a pisze orrú öregasszony a Tabánban, s a krumpli orrú nyugalmazott sóhivatalnok a Vízivárosban azt akarják, hogy két kanáriból három legyen, akkor egyik meglátogatja a másikat, s a két kanárijukat összepárosítják; ebben a kanári lényegesen különbözik a többi, tehát a benzin-, gáz- és villanymotortól. Végtelen mennyiségű iszonyú csiripelés után, melytől egész emberi nemzedékek unják meg az életüket, s kiköltöznek a farkasréti vagy a rákoskeresztúri temetőbe, a kanári is meghal természetes halállal. A kanári természetes halála úgy történik, hogy elkezd irtózatosan csiripelni, mindig jobban és jobban csiripel, végre -- ami motorjellegét bizonyítja -- a csiripelés egy eksztázisban fölrobban. 1921 A PAPAGÁJ A papagáj igen buta állat, mert ő húzza ki a papagájos asszonyok zöld bádogskatulyájából a jövendölő cédulát, melyen hetvenéves öreg urak számára az áll, hogy: önt imádja egy szőke fiú; tizennyolc esztendős lányok számára pedig ez: ön újra meg fog nősülni, s elvesz egy dúsgazdag hajadont. Ez a buta papagáj a nagy városok vurstlijaiban és utcáin fordul elő, ezen kívül persze vad állapotban található a papagáj Dél-Amerika és India őserdeiben, de annak a számára, ki a Zugligetben keresi, ott sem. Sokféle papagáj van: zöldpapagáj, selyem papagáj, aranypapagáj, bolondpapagáj, papagály és "a papa gájl", de legkülönösebb valamennyi közt a beszélő papagáj, amelyikre érthetetlen okból azt fogják rá az emberek, hogy szavakat tud kimondani. Piszecsőrű papagáj nincsen, daruszőrű papagáj sincs, pejpapagáj sincs, de viszont egyszer egy természettudós látott egy valóságos természeti ritkaságot, egy egylábú papagájt: ennek a másik lába le volt törve, sőt az egyik szárnya is, és a nyaka is el volt törve, csak az a kár, hogy a tudós ezt a ritka példányt döglött állapotban látta. A nagyvárosi papagájok kalitkában laknak; a kalitkában kis pálcikán állnak, vagy egy réz vagy csontkarikán lógnak, ami a lógásnak eléggé elviselhető formája. Ezek a kalitkák nagy palotákban és fényes szobákban vannak legtöbbnyire, ámbár mostanában előfordul a vagonlakó papagáj is, bár egyelőre csak Budapesten. Ez egy újfajta papagáj, melyet a régi természettudósok még nem ismertek. A beszélő papagájnak különben, ha csakugyan tud is beszélni, minden tudománya ennyi szokott lenni: "maga szamár!" Ezt akkor mondja, ha embert lát; az erdei papagáj ezt nem mondja, csak gondolja. A papagáj hangja igen kellemetlen rikácsolás, hasonlatos a haragos vénasszonyok kedélynyilvánulásához, ami némely ember előtt ellenszenvessé teszi ezt a madarat. A papagáj különben teljesen haszontalan állat, a húsát nem eszik, bőréből nem csinálnak pénztárcát, májából nem főznek borotvaszappant, sőt még az elefántcsontszobrocskákat sem a papagáj csontjából csinálják, hanem kőből vagy marhacsontból, csupán dísztárgy a papagáj, hasonlatos tehát egy szép vázához, vagy tarka virághoz, úgyhogy ha a virág vagy a váza rikácsolni tudna, a papagájra nem is lenne szükség az előkelő háztartásokban. 1921 A LÚD A lúd az álmadarak családjához tartozik, azért, mert madárnak madár ugyan, de röpülni legföljebb ha annyira tud, mint annak idején Farmann tudott. A lúd testét tollazat borítja, amely nemcsak télen, hanem nyáron át is jó melegben tartja a testét. E tollazat színe fehér, ami által az egész lúd fehér, mégpedig, ha feldobják is fehér, ha leesik is fehér. Nagyságára nézve a lúd közepes nagyságú állat, amennyiben jóval nagyobb a tyúknál, de jóval kisebb a disznónál. Rovarnak persze óriási lenne, őslénynek viszont parányi lenne, százlábúnak pedig rettentő nyomorék lenne, mert mindössze két lába van. A lúd igen formás madár, amikor jól meghízva az udvaron tipeg, hasonlít a kövér kofákhoz. Szép sárga csőre van, amely a fejéből előre kinyúlik, mert ha befelé nyúlna a fejébe, akkor nemcsak hogy nem tudna vele enni, hanem folytonosan ingerelné a torkát, és köhögnie kellene. A lúd hangját, mely éppenséggel nem hasonlít a Carusóéhoz, gágogásnak nevezik. A fiatal lúd neve liba, ami annál különösebb, mert a tizenhat esztendős falusi libákat, ha megöregszenek, nem lúdnak, hanem vén tyúknak nevezik. Az eleven liba csupán falun fordul elő, ahol dacára annak, hogy manapság is csapatosan legelész a mezőn, az úgynevezett libapásztor felügyelete alatt, aki maga is liba, s gyakran szerepel az operettekben és a mesékben, mint a királyfi szerelmese. A lúd igen hasznos állat, ami alatt azt értjük, hogy az emberek levágják, s a húsát megeszik. Levágás előtt a ludat tömik, azaz erőszakkal etetik, tehát korántsem bánnak vele olyan rosszul, mint az emberekkel, akiket a legritkább esetben, levágás előtt azonban sohasem, tömnek. A ludat már a régi rómaiak is ismerték; ők csinálták azt a szép latin szót, hogy: tónaludátusz, ami tulajdonképpen nem is igaz, mert nem úsz át, hanem csak egy kis darabon beúsz, aztán visszaúsz; ami a tón átúsz, az nem lúd, se nem hal, hanem csónak vagy úszóbajnok. Kétféle lúd van: házilúd és vadlúd. Sokféle állattal van ez így, például van háziszamár és vadszamár, házinyúl és vadnyúl, de viszont csak állatokkal van így, egyéb használati tárgyakkal már nem, tehát ha van is házikabát, azért nincs vadkabát, mert ez utóbbit utcai kabátnak hívják. A vadlúd valamivel kisebb, mint a házi lúd, igazi madár és nem álmadár, mert tud röpülni, sőt a "V" betűt is ismeri, mert röpülés közben a vadludak csapatja "V" betűt formál, éppen úgy, mint a darvak, amelyek szintén intelligens állatok. A "V" betű ismeretén kívül a vadlúd intelligenciájára vall az is, hogy őt az emberek nem eszik meg, mert a megevés ellen sikerrel tud védekezni, egyrészt azáltal, hogy a húsa rossz, másrészt éppen azáltal, hogy oly magasan röpül, hogy a legéhesebb embernek is csupán az étvágya száll föl odáig. 1921 A NYÚL A nyúl a gyáva állatok közé tartozik. Származására nézve csak annyit tudunk, hogy nem núbiai párductól ered. Elemi iskolai tankönyveink szerint a nyúlt nyúlnak fűért nevezik (Nem tetszik érteni? Pedig így van, lásd: Miér nyúl a nyúl? -- Fűért!) Van erdei nyúl, mezei nyúl és házinyúl és kísérleti nyúl. A nyulat már a régi görögök és: rómaiak is ismerték, s ők még igen bátor állatnak tartották, aminthogy az is volt; bátorságát a nyúl akkor vesztette el, amikor arról értesült hogy Schwarz Berthold feltalálta a puskaport Mindjárt tudta, hogy ebből baj lesz. Ettől kezdve bátorsága a különböző lőfegyverek feltalálásával és tökéletesítésével szoros kapcsolatban folyton-folyvást fogyott, annyira, hogy ma már a nyúl oly gyáva állat, hogy ha szegény fegyvertelen nyúl létére meglát egy fegyveres vadászt, a leggyávább módon elfut előle, ami bizony nem válik dicséretére. A nyúl fűvel táplálkozik, ami nem is lenne olyan rossz: elvégre mi is eszünk füvet, csak nem akarjuk beismerni, s ezért azt mondjuk rá, hogy spenót. A nyúl táplálkozáson és szaporodáson kívül állandó félelemmel foglalkozik, ami -- tudjuk, mindnyájan magunkról -- nem tartozik a legkellemesebb szórakozások közé. (L. Magyarország, 1919 és 1920). A nyúl igen hasznos állat, egyrészt azért, mert kártékonysága által, ha nagyon elszaporodik, kárt tesz a szomszéd vetésében, s ez tiszta haszon, másrészt azért, mert igen jó a húsa. A vadászok nagy kedvvel vadászták a régi jó világban, ma azonban nyulat lőni -- körülbelül 1914. augusztus elseje óta -- nem valami előkelő dolog, sőt határozottan maradiság, ezen a téren már sokkal előbbre jutottunk. A nyúlnak különösen jellemző sajátságai nincsenek, amilyen szürke a színe, olyan szürke az egész egyénisége, éppen ezért szükség esetén helyettesíthető más állattal, például macskával. Hogy kitűnően tud futni, ebben -- pláne olyan gyáva állat részéről -- semmi csodálni való nincsen, de próbálna meg a víz alatt úszni, vagy turbékolni, esetleg lovagolni, vagy kesztyűbe dudálni. Mindezt nem tudja a nyúl, sőt még azt sem ő mondja, hogy pitypalatty, szóval egészen tehetségtelen állat. Talán még a házi nyúl alkalmas arra, hogy érdeklődésünket felkeltse őrült szaporasága által, és az által az ártatlan kedélyre valló tulajdonsága által, hogy néha a saját kölykeit megeszi. Kivételesen előfordul a nyulak közt is bátor egyéniség; egy vadász beszélt egyszer ilyen bátor nyúlról, amely, amikor ráfogta a puskáját, és célba vette, felállt a két hátsó lábára, és a jobb első lábával -- mintegy a mutatóujjával megfenyegette a vadászt, mintha ezt akarta volna mondani: "Nana, te haszontalan! Nem szégyelled magad!?..." A vadász elejtette a puskáját, elfutott a rettentő lélekjelenléttel bíró nyúl elől, sőt nem szégyellte bevallani, ha már ennyi megtörténhetett, többször vissza is lesett, vajon nem kapja e föl a nyúl a puskát, és nem lő-e utána. Komoly természettudósok különben az egész történetet légből kapott koholmánynak minősítik éppen így nem hiszek abban az elterjedt mesében sem, hogy egyes elszánt nyulak a vadászok közt mérgezett tűkkel járkálnak, és meg-megszúrják a puskájukat. Hogy mi mindent össze is hazudnak a vadászok s általában az emberek mostanában! 1921 A PACSIRTA Ismeritek-e a kis pacsirtát? Noná, nem ismeritek. A költők annyit áradoznak róla, hogy muszáj az embernek ismerni. Még az olyan becsületes városi ember is ismeri, aki különben azt hiszi, hogy a búzát kapálják, a szarka pedig négylábú állat, mely a víz felszínén csúszkál. A pacsirta éneklő madár, ami alatt azt értjük, hogy őrült csiripelést végez, amikor a magasba száll. Valamivel nagyobb a verébnél, de jóval kisebb a vérebnél, s tolla olyan szürkés, mint a veréb tolla, de szurokba mártva a pacsirta is fekete. Ha tavasszal járkálunk a mezőn, pacsirtát mindig láthatunk, amennyiben pedig nem látnánk, vagy vakok vagyunk, vagy pechünk van. A pacsirta jókor ébred, s mire a munkások a mezőre érnek, s dühös morgás közt megkezdik napi munkájukat, a pacsirta már éktelen vígsággal csiripel, azaz zenél, sőt danál, vagy másképp, csicsergi reggeli énekét. Néha olyan magasra repül, hogy csak akkorának látszik, mint egy darázs -- ebben hasonlít a repülőgéphez. A pacsirta nemcsak ingyen zenél a szántóvetőnek, azaz a zene után nem tányéroz nála, hanem azáltal is hasznot hajt neki, hogy a kártékony bogarakat pusztítja. Ez a kis zenész nem lakik fényes palotában, hanem rejtekhelyen levő fészekben, melyet a földre épít, melyre a parasztok néha tévedésből rálépnek, amikor is annyira megsajnálják a szegény madarat, hogy iszonyúan elkezdenek miatta káromkodni. Ha tehát a pacsirta házat akar építeni, nem szorul az ácsra, sem a kőművesre, viszont az ács és a kőműves nem szorulnak a pacsirtára, amiben aztán kvittek is volnának. A pacsirta néhány apró tojást tojik, úgyhogy azok, akik azt hitték eddig, hogy a pacsirta tojja a strucctojást, alaposan tévedtek; azokat a tojásait, amelyekre nem lépett rá a paraszt, kikölti, s ugyancsak azokat a fiókákat, amelyekre szórakozottságból szintén nem Iépett rá a paraszt, szépen felneveli, s rémes csiripelésére megtanítja. A pacsirta csicsergéséről különben el lehet ismerni, hogy szép, de ha szép is, nem érdekes. Érdekes lenne ez a vékony, szapora csiripelés akkor, ha nem a pacsirta csiripelné, ami elvégre is egy madár, hanem például a bivaly vagy a sündisznó. Télen nem láthatni a mezőn a pacsirtát, több okból: először, mert télen nincs mező; másodszor, mert télen bebújunk a szobába, s pacsirta helyett legfeljebb pókot látunk; harmadszor, mert a telet jókor megérzi, és más, melegebb országba vándorol, s itthagy bennünket, szegény embereket, a legnagyobb télvízben. 1921 A BÉKA A béka a tó partján ugrál. Itt mindjárt fölvetődik az a kérdés, hogy miért ugrál a tó partján. Hát erre a kérdésre többféle feleletet adnak a tudósok. Először azért, mert a tóban nem ugrálhat. Másodszor azért, mert járni nem tud lábának alkata miatt, tehát kénytelen ugrálni, még akkor is, ha rossz kedve van. El lehet most már képzelni, hogy milyen csapás a békára nézve, ha rossz kedve van; mert az ember, ha rossz kedve van, leül és lehorgasztja a fejét, s leissza magát a sárga földig, a béka ellenben, ha valahová el akar menni, még ha rossz kedve van is, kénytelen ugrálni. Iskolai természetrajzok szerint a béka tenyérnagyságúra nő meg, ami annyit jelent, hogy egy teljesen kifejlett béka akkora, mint az ember tenyere. Én még pontosabban meghatározom ez állat nagyságát, és azt mondom, hogy nem akkora, mint a férfi tenyere, hanem mint egy nő tenyere. De azért egy szép nőre mégsem mondh mint egy béka. A béka petéit a vízbe rakja, s ott a nap melege költi ki azokat; a petéből egy hal alakú lábatlan állat bújik elő, amelynek a feje mögött kétoldalt kis cafatok lógnak le, ezek a kopoltyúi; s ezekkel lélegzik. Ez nagy előnye a békának a szegény emberrel szemben, akiről mostanában szintén cafatok lógnak le, mégpedig nem is kis cafatok, hanem nagyok, amelyekkel azonban nem tud lélegzeni; ezért nem is nevezik ezeket a cafatokat kopoltyúknak, hanem ruhának. Ebből a vízben lábatlankodó kopoltyús- cafatos kis békából, melyet népiesen ebihalnak neveznek, lassanként kifejlődik az igazi béka úgy, hogy megnő, a kopoltyúit elveszti, tüdeje képződik, lábai nőnek, a farka összezsugorodik, most már kimászik a vízből a szárazföldre, s ott ugrál, mégpedig zeneszóra, mert a többiek, szintén a tó partján, őrülten kuruttyolnak, brekegnek és pupúznak. A békák közt leggyakoribb a tavi vagy kecskebéka, a zöldbéka és a varangy. A varangy igen undok állat, bár az én felfogásom szerint ez gusztus dolga. A hímvarangynak például egy nőstény varangy jobban tetszik a legszebb kolibrinél is, és ha egy szép nőnek az az ötlete támadna, hogy ő szerelmes legyen egy varangyba, azt hiszem, szerelme reménytelen lenne, a varangy soha nem viszonozná. A szalamandra rokona a békának, bár alakja különbözik tőle. Ez persze nem tesz semmit, a szép Kovácsné is rokona a potrohos, hármastokájú, ötvenkettes lábú Némedinek, s az alakja szintén különbözik tőle. 1921 A SÜN A sün, miképpen népies neve: a `sündisznó` is mutatja, a disznófélék családjához tartozik, ahová vele együtt még a házidisznó, a béka, a bolha, a légy, a kukac és az ember is tartozik. Nagyságára nézve a sün akkora, mint egy kókuszdió, persze nem egy kis lehámozott kókuszdió, hanem egy nagy háncsos-bozontos kókuszdió; hasonlít is ehhez a kókuszhoz nagy, sűrű töviseivel, viszont, ha lenyúzzák a sünről a tövises bőrét, akkor tényleg csak akkora, mint egy lehámozott kókuszdió. A sün, illetve sündisznó, miként ez utóbbi neve mutatja, rovarokkal, férgekkel táplálkozik. Különösen szereti a rusznyit és a konyhasvábot. Ezért városban is tartják néhol a sünt, háziállat gyanánt beteszik a konyhába, s ott pusztítja a nevezett rovarokat. Nekem is volt egyszer egy ilyen házi sünöm, igen megszerettem, ő volt a kedvenc állatom. De képzelhetni zavaromat, sőt rettentően félszeg helyzetemet, amikor ellenállhatatlan inger lepett meg, hogy megsimogassam. Ő maga is szerette volna, ezért hízelgően duruzsolt körülöttem, tipegett-topogott, nyújtogatta kecses nyakát, de hát hiába, rettentő végzet: a sünt, bármilyen kedves állat is, és bármennyire szereti is az ember, nem lehet megsimogatni. Már-már arra gondoltam, hogy leborotválom a töviseit; Istenem, milyen szép lehet egy sün tövisek nélkül. De sem finom angol zsilettem, sem kézi borotvám, akármeddig szappanoztam is a sün hátát, nem fogta a töviseket. Véleményem szerint a sün csak akkor lesz borotválható, ha majd a technika, mely ezt a problémát, a sün borotválását, eddig elhanyagolta, megoldja a fejszeborotva kérdését. Különben is meggondolandó, hogy aki a sünt szereti, leborotválhatja-e annak töviseit, mert a gyámoltalan sünnek kemény szögszerű tövisei az egyetlen fegyvere, védelmi eszköze. Ha például a róka, aki szereti a sündisznóoldalast, megtámadja, akkor gömbölyűformára összehúzódik, s a tövisei miatt hozzáférhetetlen, legalábbis élvezhetetlen. Attól eltekintve, hogy a sün megeszi a rovarokat, semmi más hasznát nem lehet venni, szóval, ha nem is kártékony, de teljesen haszontalan állat; a füstölt sündisznóhúst sehol nem eszik, töviseiből gombostűt nem készítenek, szobadísznek sem tartják kalitkában, mint a tarka papagájt, énekelni sem tud úgy, mint a kanári, s éppen a tövisei miatt nem alkalmas ölebnek sem, s habár egészen szabályos gömbölyűre tud is összezsugorodni úgy, hogy olyan, mint egy futball-labda, azért futball- labdának sem használható, mert az a rossz szokása van, hogyha erősen belerúg a csatár, összezsugorodott állapotából kínjában kiegyenesedik. 1921 A DENEVÉR A denevér tulajdonképpen egy repülő egér. Bőregérnek is nevezik, nem tudni, hogy miért, mert bőregérnek a rendes, közönséges szaladgáló egeret is nevezhetnék, aminthogy a lovat is nevezhetnék bőrlónak vagy a disznót is bőrdisznónak, és ha például volna repülő krokodil, azt azért, mert repül, még nem sok joggal neveznék bőrkrokodilnak. És ha már azért, mert szárnya van és repül bőregérnek nevezik, akkor miért nem nevezik például a sast bőrsasnak? Ezek igen nehéz tudományos kérdések, amelyeknek megoldása még a jövő zenéje. Szóval, a denevér egy repülő egér. Nagyságára nézve is alig nagyobb az egérnél, szőrének színe is hasonlatos az egéréhez. Ez a szerencsétlen denevér, illetve bőrdenevér, különben egyike a legpechesebb állatoknak, mert az emberek komiszul, mondhatnám a legnagyobb terrorral bánnak vele: anélkül, hogy bármiféle destruktív eszméhez még csak halvány köze is lenne ennek az állatpitiánernek, elfogják és fölakasztják, illetve elevenen fölszegezik az ajtójukra. Ráfogják, hogy a kéményből szalonnát lop, hogy belekapaszkodik az ember hajába, hogy ő az oka a világháborúnak, és azt hiszik, hogyha az ajtóra szegezik, ez nekik szerencsét hoz. Hát ez nagy tévedés. De mint mindenben, úgy ebben is, nézetem szerint, van valami igazság. Tudniillik -- ugyancsak nézetem szerint --, akik a denevért megfogják, és elevenen az ajtajukra szögezik, azok buta és gonosz emberek, márpedig a butaság és gonoszság, különösen manapság, nagy szerencse. A szerencsétlen denevér persze nem eszi meg a szalonnát a padláson, sokkal rosszabb ízlése van szegénynek, ronda rovarokat eszik, olyanokat, amilyeneket más jóízlésű ember undorral köpne ki. Éjjel röpköd a tápláléka után, nappal pedig faodúkban, tornyokban és romokban alszik. Rokona, ha jól tudom: másod-unokatestvére neki a Dél-Amerikában élő vámpír vagy lidérc, amellyel aztán csakugyan van valami baj, mert ennek vállalkozói, sőt lánckereskedelmi hajlandóságai odáig terjednek, hogy rátelepszik a szabadban alvó szegény emberre, és szívja a vérét. Nem túlzás az, ha azt mondom, hogy még a vámpír is a szegény ember vérét szívla, mert hiszen a gazdag ember Dél-Amerikában sem alszik a szabadban, hanem Buenos Airesben, egy szép palotában, paplanos ágyban. 1921 A PONTY A ponty a vízben él, mindaddig, míg ki nem rántják belőle. A törzse oldalt lapos, háta ívszerűen emelkedett, ha még sokkal emelkedettebb lenne, akkor a ponty már púpos, tehát nyomorék lenne. Testét nagy, kerek pikkelyek borítják, amelyek arra valók, hogy mielőtt a pontyból paprikást csinálnak, egy nagy késsel levakarják. Az egész állat különben tízszer akkora, mint azon a képen, amelyet egy kis természetrajzban láttam. Szája fölött négy bajuszszál van, amelyek oly elszántan lógnak le, mintha legalábbis magyar pénzügyminiszter (Hegedüs Loránd) lenne a gazdájuk, de a pontynál ez nem jelent rossz ízlést, ő szegény kipödörné, de hát végtagjai nincsenek, egy `bal keze` sincsen. A ponty testében van egy kettős hólyag, mely levegővel van tele, ez az úszóhólyag, vagyis a halhólyag, s mivel a ponty ennél fogva ereszkedik le a víz fenekére, és jön fel a színére, erről a halhólyagról tehát még a gyerek is tudja, hogy `eleinte` úszásra használják. A ponty táplálékát kukacok, rovarok és növények képezik, el lehet tehát képzelni, hogy milyen finom húsa van, különösen a tavakból kirántott pontynak, amelynek ezenkívül még igen kellemes dohos pocsolyaíze is szokott lenni. A ponty rokonai: a csuka és a harcsa, mely Európa legnagyobb folyami hala, mindezek a halak a Dunában is előfordulnak, legalábbis mindmostanáig előfordultak, hacsak innen is ki nem szorítja őket a mind újabb és újabb tereket dicsően elfoglaló és betöltő teremtés koronája, az ember. De hát egyelőre úgy a rendőrségnek, mint az összes hivatalos hatóságoknak az állatvédő egyesület és egyéb természetkedvelők aggályos kérdéseire adott nyilatkozatai teljesen megnyugtatók, semmi baj nincs, nem kell semmi rossztól tartani, a túl érzékeny lelkeknek egyelőre nem kell a dunai halakat félteni. Sőt ellenkezőleg, egy rendőrtisztviselőből, egy miniszteri hivatalnokból, egy katonai szakértőből, valamint magánszakértőkből és egyetemi matematikusból álló bizottság már ki is számította, hogy ez még évekig mehet így, s még mindig elfér majd néhány ponty a Dunában, a beléje ölt emberek mellett. 1921 A JUH A juh, másképpen birka, sőt, bürge, a legjámborabb, legtürelmesebb állat; a türelem szimbóluma. Ezért mondja Petőfi, hogy a türelem a birkák erénye. Valóban, a birka nehezen hozható ki a sodrából. Semmiféle szóbeli sértésre nem reagál. Ha ütik, jámborul béget, de szembe nem száll a bántalmazójával, vissza nem üti, gorombaságot nem mond neki, még csak fel sem jelenti. Az, hogy a hím juhok, azaz kosok, egymással veszekedni szoktak, csupán szórakozás, ártatlan sport. Ez a veszekedés különben úgy történik, hogy két kos feláll egymással szemben, körülbelül úgy tíz-tizenkét méter távolságra, fejüket leszögezik, és sunyin néznek egymásra, azután egyszerre ugranak, és egymásnak szaladnak, s a fejüket összeütik. Ezt a műveletet lehetőleg minél többször megismétlik, addig, amíg teljesen ronggyá szakad homlokukon a bőr, véreznek, és már kifehérlik a koponyacsontjuk. Ekkor a mulatságot abbahagyják, s másnap újra kezdik; ha nincs már bőr a homlokukon, elég a csupasz koponyacsont is. Felemelő látvány ez a végtelenül türelmes és alapjában véve ártatlan szórakozás, nemes példa lehetne ez az izgága és türelmetlen emberek számára. Egyrészt így szórakozhatnának azok, akik például alkoholt isznak, vagy akik naponta tizenöt szivart elszívnak, ez olcsóbb lenne, érdekesebb és ártalmatlanabb. Másrészt ajánlatos lenne, ha az emberek egymás közti harcaikat így intéznék el, különösen a párbajaikat. Milyen nagyszerű lenne, ha például képviselők, azaz honatyák, miután egymást fültövön sértették, olyan kedélyességeket mondva egymásnak, hogy: maga kegydíjas szarvasmarha, vagy: maga gazember, illetve: maga destruktív börtöntöltelékjelölt, a fegyveres elintézés helyett így, a kosok módjára összeszaladással és homlokösszeütéssel intéznék el ügyeiket. Érdekes lenne és stílszerű. Ezennel meg is teszem ezt az ajánlatot. Na, de ettől függetlenül, a juh füvet eszik, vizet iszik és bőg, béget és mekeg. A mekegése különösen megható, van benne valami, ami nagy, öregedő, lírai tenoristák énekére emlékeztet. A birka háziállat, nyájakban él, a nyájat az úgynevezett juhászbojtár legelteti, mialatt a juhász alszik vagy pálinkát iszik. A béketűrő nyájnak, hogy rendben legelészhessen, feltétlenül szüksége van egy juhászra, aki -- mondom alszik vagy pálinkázik -- egy bojtárra, olyan hosszú kampósbottal -- és egy szamárra. Ha több szamár van, az nem baj. I921 A STRUCC A strucc a legnagyobb madár. A magassága két méter, de ha emelvényre áll, még több. A strucc nyaka hosszú, vékony és kopasz, hasonlít a csúnya, sovány nők nyakához. A strucc szép fehér farktollait eleinte a saját farán, később azonban a nők fején hordja. Vedléskor ugyanis farktollait összegyűjtik a bennszülöttek, elviszik a kikötőbe, s ott az európaiakkal késért, tűért, üveggyöngyért, mogyorótőért, nyakkendőcsíptetőért, dugóhúzóért, műtyúkszemért, csipeszért, koporsószögért, másodpercmutatóért elcserélik. A struccmadárnak füle nincs, lábából ellenben kocsonyát főznek, a húsát viszont kiköpik. A strucc oly nagy és erős, hogy még hátaslónak is használják, amit persze ki nem állhat. Nyeríteni ilyenkor sem tud. Kedvenc tulajdonsága a struccolás, amit úgy csinál, hogy bedugja a fejét a homokba, és nem törődik semmivel. A strucc tápláléka fű és minden a világon. Néha még a kavicsot is lenyeli. Üvegcserepeket azonban csak cirkuszi mutatványok alkalmával eszik, akkor sem ő, hanem az úgynevezett struccgyomrú férfiú, az előadás főattrakciója. Volt a párizsi állatkertben egy strucc, azt halála után felboncolták, és a gyomrában gombokat, több tollkést -- egyet kinyitva! -- s egy egész női napernyőt találtak. Ez a strucc egyébként százhuszonhét évet élt egészségben, meghalt gyomorrontásban. A strucc tojása olyan nagy, mint egy vízfejű gyereknek a feje. Másfél kilót is nyom, ha nem nyomják. De ha nyomják, akkor még többet is nyom. Azonban, ha nagyon nyomják, eltörik -- némelyek szerint csakis ezért nevezhető tojásnak. Egy ilyen tojásból kel ki a strucc, mely mikor kikel, még egészen kicsiny, azután megnő, és csakis akkor illik rá mindaz, amit elmondtam. Miután pedig minden ráillet, hivatását betöltvén, elhalálozik. 1921 A BOGÁR A bogár a földön mászik. De akár mászik, akár nem, mindenesetre három fő részből áll, úgymint: a fej, a tor és a potroh. Szervezetileg tehát sokkal fejlettebb, mint az ember, amelynek csak egy fő része van, úgymint: a has. Némely embernek a hasa helyett szintén potroha van, az ilyent méltán nevezik aztán csúnyabogárnak. A bogár bogarakkal táplálkozik. A nagy bogár megeszi a középszerű bogarakat, a középszerű bogár a kis bogarakat, a kis bogár a legkisebb bogarat. A legkisebb bogárnak pechje van. Sokféle bogár van, ilyenek: a cserebogár, svábbogár, kőrisbogár, cincér, szarvasbogár, vízicsíbor, katicabogár és még igen sok. Viszont a bogár a fejben egész más kategóriába tartozik. A számos bogáron kívül azután még van egy ezerkilencszázmillióféle bogár, persze mindegyikből csak egy-egy, amennyiben a földön ezerkilencszázmillió ember él, s mindegyiknek van egy-egy bogara. Némelyik bogár a napot kedveli és a száraz helyeket, másik a sötétséget, és a nedves földet, odúkat, pincét s nyirkos helyeket. A pincebogár és a városi szegényember közt eleinte némely tudósok hasonlatosságot véltek fennforogni, később azonban más tudósok kimutatták, hogy ez a hasonlatosság nem forog fenn, mert ellenkezőleg; a két brans között jelentékeny különbség van: a pincebogár szívesen lakik a pincében, a városi szegényember pedig, ha nem is szívtelenül, de legalábbis a legnagyobb fokú muszáj következtében. Vannak bogarak, amelyek a szabad természet, s a falusi élet nyugodt örömeit szeretik, ezek az erdőben és a mezőkön élnek. Vannak viszont kultúrbogarak, amelyek a nagyvárosi élet pazar pompáját kedvelik, mint a konyhasváb, rusznyi, poloska és egyebek, ezek a nagy bérpalotákban élnek, s mint kultúrlények, régen levetették falusi rokonaik nyers és vad tulajdonságait, már nem élnek más bogarakkal -- szóval, nem emberevő vadak --, hanem kedvenc táplálékuk a rovarpor. A jószívű városi emberek el is látják őket naponta friss, illatos, zöld és sárga rovarporral, s így bőségesen táplálkozhatnak. Ahol persze nem hintik tele a lakást és mellékhelyiségeit rovarporral, ott eleinte éheznek a szegény bogarak, később pedig kitör bennük az atavizmus, és megeszik egymást. 1921 A TEVE A teve a sivatag hajója. Ebből következik, hogy a sivatag a teve tengere, sőt, hogy a hajó a tenger tevéje. A teve igen egyszerűen és olcsón táplálkozik, beéri bogáncskóróval is -- sok finnyás ember példát vehetne tőle. A tevét az arabok teherhordásra használják. Különféle nagyságú terheket raknak rá, persze, ő leginkább szereti az egész pici terheket. Teher nélküli teve valószínűleg nincs is, mert a teve -- a tudósok véleménye szerint -- már teherrel és a hátán egy kis gyerekkel jön a világra, s amint nő, vele együtt nő néhány dekányi terhe több mázsássá, valamint a kis arab csemete felnőtt szakállas-bajuszos tevelovassá. Az állatkertekben ugyan látni csupasz tevéket is, ezekről a tehert és az arabot leamputálták. A teve teherbíróképességén felül még azért is alkalmas arra, hogy a sivatag hajója legyen, mert igen gyorsan jár. Persze több teve is csak olyan gyorsan jár, mint egy -- ezért mozgástani szempontból érthetetlen, hogy a sivatagi kereskedők miért alakulnak karavánná. Mindazonáltal angol bőrkarosszékben sokkal kényelmesebb ülni, mint teveháton. Egypúpú tevén ülni úgy, hogy az ember a púpnak a csúcsán ül, nem is jó, az ember könnyen elvesztheti az egyensúlyát, különösen, ha részeg. Van egypúpú és kétpúpú teve, de mivel a fák nem nőnek az égig, ezért három-, négy-, öt-,hat és többpúpú teve már nincsen. Az a teve, amelyiknek nincs púpja, nyomorék, ezt a társai éppúgy csúfolják, mint az emberek a púpos embert. A teve szőrét nyírják és szövetet készítenek belőle, a szövetből ruhát, a ruhát az arab felölti, s mivel az arabot a teve hordja, tehát a teve a saját lenyírt szőrét újból hordja, szóval, mindent a teve hord, ő az igazi teherhordó. 1921 A KENGURU Az asszony, akinek egyelőre egy csöppet sem szilfidi alakja azt mutatja, hogy néhány hét múlva gyermeke születik, még korántsem `fiahordó`, már csak azért sem, mert hátha leánya születik majd. A kereskedő, aki nagy bőrtárcában hordja a kabátja belső zsebében, tehát a keblén, sőt, mivel a hasa a nyakáig ér, a hasán az ezreseket, még nem `erszényes állat`, sőt nem is fiahordó. Hindenburg, aki a világháború folyamán gyakran kijelentette, hogy "győzni fogunk, mert győznünk kell", még nem `ősállat`, csak egy nagy szamár. Ellenben fiahordó , erszényes állat, sőt ősállat a kenguru. Mégpedig nem azért fiahordó, mert lyuk van a hasán, nem is azért erszényes állat, mert a mellső lábai rövidek, a hátsók pedig legalább háromszor olyan hosszúak, mint az elsők, és nem azért ősállat, mert lehetőleg még Ludendorffnál is butább; hanem mert a hasán erszénynek nevezhető bőrtarisznyája van, amelyben fiait születésük után jó ideig oly szeretettel hordja, mint a kereskedő az ezreseit, és mert a ma élő állatfajták közül a legrégebbiekhez tartozik a kazuárral s a csőrös emlőssel együtt; régebbiek ezek, mint azok, akik tizenöt nemzedékre vezetik vissza őseiket. A kenguru, melynek többes száma Sipulusz szerint: kendtek gurulnak, Ausztráliában él, mindenesetre jobban, mint mi, szegény, üres erszényű és fiainkat nemcsak nem hordó, hanem még eltartani sem tudó pestiek. Más földrészen nem is fordul elő, amennyiben pedig még előfordulna, hát eltévedt. A kenguru feje hasonlatos a nyúléhoz, persze jóval nagyobb, az egész alakja hallatlanul groteszk, groteszkebb a kis Rotténál is. Járni tulajdonképpen nem is tud, hátsó lábaival ugrál, úgy szökdel, mint a veréb. Ezzel a szökdeléssel persze nem tud oly gyorsan haladni, mint a keleti expressz, de mégis gyorsabb a Rákóczi úton elakadt s húszával egysorban álló villamosnál. A kenguru növényi eledellel táplálkozik és rá vizet iszik. Semmi különös szokása nincsen, nem káros és nem hasznos, párosával vagy kis csapatokban él. Sok öröme nincsen, nem úgy, mint a tigrisnek, amely kedvére kikegyetlenkedheti magát, ami -- miként az emberek példája mutatja -- hozzátartozik az élet gyönyöreihez, sem úgy, mint a kőszáli sasnak, amely nagy vidékeket beszállva, ha moziba nem is járhat, s a "természetből" jelzésű filmeket meg nem nézheti, azért aránylag elég tűrhető panorámákban gyönyörködhetik -- mégiscsak úgy eléldegél a jámbor kenguru, apró kis örömek közt, mint egy csekély nyugdíjára támaszkodó jobbfajta tisztviselő, persze azzal a különbséggel, hogy a kenguru két hátsó lábának alszárán állva, inkább csak erős farkára támaszkodik, ha nem is azért, hogy életét tengesse, hanem csupán azért, hogy el ne dűljön. A szerény körülmények közt szerény életet élő kengurunak csupán vágyai vannak a nagyobb stílű életre: egyszer egy kenguru például, mivel neki teli erszénye volt, magát gazdag embernek képzelte, s odament egy másik kenguruhoz, és így szólt hozzá, erszényéből egyik kölykét előhúzva: -- Kérem, váltsa föl ezt a fiúkengurut két leánykengurura. 1921 A POLOSKA Vannak háziállatok, mint például a ló, szarvasmarha, kutya, macska és a jámbor ember -- és vannak vadállatok, mint az oroszlán, tigris, jaguár, február és a gonosz ember. A poloska nem háziállat, habár benne lakik a házunkban (nálunk nem, csak a szomszédoknál), mert csíp. Viszont, ha csíp is, azért még nem vadállat, mert nem erdőben lakik. Legcélszerűbb tehát a poloskát az ágyiállatok közé sorozni. A poloska kicsiny állat, akkora, mint egy gyöngyszem, vagy egy vércsepp, vagy egy lencse. A színe rozsdavörös, a szaga büdös. És ez mind igen bölcs rendelkezése a természetnek, mert így még csak ki lehet bírni azt a pár ezer poloskát, ami egy jól nevelt pesti hálószobában van, de képzeljük el, milyen rettenetes lenne, ha a poloska akkora lenne, mint egy patkány, égszínkék színe lenne, és olyan szaga lenne, mint egy gyöngyvirágnak. Ugyebár, még sokkal undorítóbb lenne. Na hát ezért mondom én mindig, hogy a természet igen bölcsen van berendezve, és azt nem lehet csak úgy meggondolatlanul kritizálni. Még azt sem lehet mondani, hogy jobb lenne, ha poloska egyáltalában nem lenne, mert baj ugyan, hogy nálunk van, de mind tiszta haszon, hogy a Kohnéknál is van meg a Koplalaghyéknál is. A poloska neve szláv eredetű szó, a szlávoknál úgy hangzik, hogy: ploska. A poloska példa arra, hogy őseink a kultúrát az európaiaktól vették át. A poloskára vonatkozólag ez az átvitel valószínűleg úgy történt, hogy őseink, mint nomád nép, fölös számú tetvekkel rendelkeztek, mikor azonban letelepedtek, tetveiket becserélték a szlávokkal poloskára; a szlávok persze csaltak, mert igen sok poloskát megtartottak maguknak. A poloska igazi kultúrféreg, vadembereknél és félvad nomádoknál nem fordul elő, falun, sőt vidéken is ritka, ezért véleményem szerint, valamely nép kultúrájának igazi fokmérője poloskáinak a száma. A poloska a városi lakásokban, az ágydeszkák és falak repedéseiben sunyít, éjjel, mihelyt eloltják a lámpát, elkezd a falon korzózni. Korzózik, korzózik, korzóznak, korzóznak, csakhamar ezren korzóznak a falon, s aztán körülményes utakon bemásznak az ágyba, rámásznak az alvó emberre, kis szívócsövecskéjükkel lyukat ütnek a bőrébe, s elkezdik a vérét szívni. Amikor jóllakott a poloska, kihúzza szívókáját a pali bőréből, megtörüli és zsebre teszi s vesd el magad, elkezd őrülten menekülni. A sértett áldozat egy darabig még nyugodtan alszik, de mire a poloska az ágyról elmászik a "Petőfi halála" alá, akkorra elkezd ám a csípés helye fájni, s az áldozat mozog, fölébred, kigyújt és megvakarja a tett színhelyét. Majd éktelen sziszegéssel, káromkodással keresi az átkozott merénylőt. A tettes poloska a legnagyobb nyugalommal hallgat, tudja, hogy őt már baj nem érheti, s az egész szitkozódást nem is érti, mert hiszen a sérült nem őt szidja, hanem az anyját. 1921 A ZSIRÁF A zsiráf a legmagasabb szárazföldi állat. Különösen azért magas, mert a nyaka rettentően hosszú. Hogyha a zsiráf gallért hordana, csak a puceráj annyiba kerülne neki, mint más állatnak a teljes ellátás fűtéssel és világítással. A zsiráf Afrikában él, tehát mindnyájunk sárga irigységének méltó tárgya. Hozzá még gondtalanul él, mert lakása a szabad természet, tápláléka a magas fák levele, villamoson nem kell járnia, újságot nem muszáj olvasnia, kultúrigényei nincsenek. Külalakja ez óriási állatnak meglehetősen groteszk. Nemcsak a nyaka hosszabb vagy ötszörte a kelleténél, hanem az első lábai is jóval hosszabbak a hátsóknál, miáltal a háta nyaktól lefelé erősen lejtős, tehát lovaglásra, különösen, ha szappannal bekenik, használhatatlan. A zsiráf színe sárga, nem citromszínű, hanem inkább villamossárga; ez persze csupán az alapszíne, ezt az alapszínt fekete foltok tarkítják; ezek a foltok persze a zsiráfot egyáltalában nem zsenírozzák, neki is az a nézete, mint mindnyájunknak elemiiskolás korunk óta: ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen. Különben ezeknek a foltoknak köszöni a zsiráf igazi magyar nevét, azt, hogy: foltos nyakorján. A foltoknak meg a hosszú nyakának. Ez a "foltos nyakorján" meghatóan szép kifejezés, ezt mostanában különösen meg kell becsülnünk, sőt terjesztenünk és fejlesztenünk is ajánlatos, különben egy-két évtized óta van már párja is, a: miniszteri díjtalan, mégis foltos segéd gyakorján. Darwin és Lamarck tanító urak törvényei alapján, tehát egyrészt a természetes kiválasztódás, másrészt a környezethez való alkalmazkodás. alapján a zsiráfnak azért van olyan hosszú vékony nyaka, mert magas fák leveleivel táplálkozik. Ezt a tételt nem akarom bővebben magyarázni, de ha igazságnak el is fogadom, még mindig tanácstalanul állok azzal a kérdéssel szemben, hogy falumbeli ismerősömnek, a boltosnak miért van olyan hosszú vékony nyaka. Hopp, megvan! Tudom már. Neki is bizonyára a környezethez való alkalmazkodás miatt van hosszú vékony nyaka, mert falumbéli többi ismerősömnek, néhány kálvinista magyar földműves embernek meg rövid vastag nyakuk van, ezekről tudom, hogy éppen azért vastagnyakúak, mert a környezethez nem alkalmazkodnak. A zsiráfok különben igen békés állatok, egymást nem bántják, nem háborúskodnak, nem irigykednek, nem versenyeznek, csupán az az egy illetlen tulajdonságuk van, hogyha a fenevadak, pl. oroszlán, leopárd, megtámadják őket, s karmaikat és fogaikat a hátukba és nyakukba vágva marcangolni kezdik, kétségbeesetten ordítanak, miáltal az afrikai mezők és erdők csendjét fölverik, s megzavarják a többi fenevad, oroszlán és leopárd nyugalmát; e szegény fenevadak bosszúsága ilyenkor legalábbis kétszeres, mert a neveletlen zsiráf kétségbeesett ordítása egyrészt a dobhártyájuknak kellemetlen, másrészt bosszantja őket az, hogy nem éppen ők tépik és marcangolják a zsiráfot, pedig ők is szeretnék. 1921 A FÓKA A fóka a vízben úszik. Persze nem minden vízben található, hanem a földgömb sarkai körül, a jeges tengerekben; ott is úgy, hogy aki keresi, az beugrik a vízbe, lebukik, és addig tapogatódzik, amíg meg nem leli. Persze ha a fóka éppen a víz felszínén úszkál, akkor nem muszáj beleugrani miatta a vízbe. A fóka rendkívül kecses állat, az alakja éppen olyan, mint a szőnyegé, amikor összegöngyölgetik, benaftalinozzák és spárgával átkötik, hogy elhelyezzék az ágy alá. Persze mégis van különbség a fóka és az összegöngyölgetett szőnyeg között, egyrészt az, hogy a fóka nincsen benaftalinozva, sem spárgával átkötve, másrészt a szőnyegnek nincsenek úszóhártyával ellátott korcs mellső lábai, amik viszont a fókának vannak. E miatt a különbség miatt van, hogy az összegöngyölgetett szőnyeg nem tud a vízben úszni, viszont a fókát, ha betennék is az ágy alá, nem ennék meg a molyok. A fóka a jeges tengerekben úszkál, és halakkal táplálkozik. A halakat nyersen, tartár- és egyéb mártások nélkül eszi meg, tehát nem gourmand, ellenkezőleg, józan állat. Ott, ahol a fókák élnek és úszkálnak, rendes fehér emberek már nemigen laknak, hanem sarkvidékiek, úgynevezett eszkimók. Ezek táplálkozási célból vadásszák a fókát, a fókának ez persze nem tetszik, de annál jobban tetszik a halaknak, amelyekre viszont a fókák vadásznak táplálkozási célból, s ez nekik tetszik. A fókavadászás úgy történik, hogy három eszkimó beleül egy rozoga csónakba, az egyik evez, a másik kormányoz, a harmadik meg egy hosszú kötél végére erősített szigonyt tart a kezében. A csónakkal odaúsztatnak, ahol a fókák lubickolnak; amikor a közelükbe érnek, akkor a kormányzó eszkimó ráordít a szigonyosra, hogy: ne tátsd hát a szádat, te marha! erre az beledobja a szigonyt a vízbe, a fóka mellé. Ekkor a fókák odaúsznak a csónakhoz, rákapaszkodnak, és kíváncsian bele akarnak lesni, hogy nincsen-e benne hal. Mivel nem tudnak belelátni, hát fölborítják. Az eszkimók a vízbe potyognak, egyikük belefúl, a másik kettő ráúszik egy jégtáblára, s ott vár a mentőexpedícióra. A mentőexpedíció sokáig jön, addig az eszkimók, hogy éhen ne haljanak, nekimennek a fókáknak, s egyet közülük bicskával leölnek. Ez a vadászzsákmány. A vízbefúltra azt mondják: úgy kell neki, miért nem vigyázott. Nálunk csak elvétve az állatkertben látható a fóka. Azok, akik a strandfürdőkön és homoknak nevezett sárban heverésznek, csak úgy néznek ki, mint a fókák, de tulajdonképpen szerény pesti bennszülöttek. Azért, ha pesti bennszülöttek is, annyiban mégis eszkimók, hogy nagyon is érzik, hogy: kevés a fóka. Fóka hiányában szeretnék is egymásba döfni szigonyaikat, és szeretnék egymást megenni, de ezt a törvény, a rendeletek és az erkölcs tiltják, nagyon nehéz és körülményes dolog ez, s ezért aránylag elég ritkán is fordul elő. 1921 A MAJOM A majmok hazája Afrika, India, Dél-Amerika s a Kossuth Lajos utca. A majmot azért nevezik majomnak, mert az embert utánozza, majmolja. A majom az ember arcjátékát és mozdulatait majmolja. Némelyik majom azonban a majmolásban odáig megy, hogy az embert mindenben majmolja: ágyban fekszik, reggel mosdik és fésülködik, ruhát vesz magára, sétál, kávéházban reggelizik, újságot olvas, azután hivatalba megy; sok pénzt keres és felesége is van. Sőt az ilyen majmoknak szokott a legszebb feleségük lenni. Persze a majom csak ilyen ártatlan külsőségekben tudja az embert utánozni, a nagy emberi tulajdonságokban ezt meg sem kísérli, tudja, hogy vállalkozása reménytelen lenne, mert hol van az a majom, amelyik például olyan buta tudna lenni, mint egy jövendő hadvezér -- és hol van az a majom, amelyik oly gonosz tudna lenni, mint egy kapitalista. Sőt még Heltai Jenőt sem majom utánozza, hanem Gosztonyi Ádám. A majmok erdőben laknak, mint a harkályok, és gyümölcsöt esznek, mint a sárgarigók, a víz alatt nem úsznak, mint a gólyák, és nem repülnek a levegőben, mint a vízilovak. Vannak kisebb és nagyobb majmok; nagyobb majmok részint azok, amelyeknek nagyobb a testük, mint a kisebb majmoké; részint pedig azok, amelyek túltesznek a kisebb majmokon. Az állatkertekben, külföldi honosságuk miatt internált majmok ketrecekben tartózkodnak, melyeket részükre a lakáshivatal utalt ki. Ezeknek az állatkerti majmoknak kedvenc szórakozása, hogy megnézik az embereket, és mulatnak furcsa mókáikon. Ez úgy történik, hogy az állatkerti igazgatóság nagy plakátokon utasítja a polgárokat az állatkertben való megjelenésre, azok meg is jelennek, s ott kisebb csoportokban a majomketrecek elé dirigálják őket, ahol sorban felállnak, és a majmok nézik őket; a polgárok a majmok szórakoztatására különféle produkciókat végeznek: meresztik a szemüket, taszigálják egymást, zsebtükröt vesznek elő, s azt mutogatják a majmoknak, a nők arcát megcsípik, a gyerekeiket megpofozzák, ha bőgnek, csitítják stb., stb., ha elvégezték kötelességüket, hazamennek. Ilyenkor a gorilla kinyitja ketrecének ajtaját, pipára gyújt, elsétál a hüllőkhöz, és az óriáskígyót rácsavarja a vízvezetékre, elkezdi vele öntözni a kertet, füvet és virágokat meg a kertészlányokat, a leányok sikongva versenyt futnak előle a kisebb állatokkal és madarakkal, lúddal, tyúkkal, kutyával, különösen a vízimadarak menekülnek eszeveszetten, mert azok a vizet őrülten utálják, kivéve az állhatatosan egylábon álló gémeket és gólyákat, mert azok viszont gipszből vannak. 1921 A SZÚNYOG A szúnyog a falusi élet gyönyöreihez tartozik, ezért rokona a légynek, a varangynak, darázsnak, hangyának, harapós kutyának és a döglött macskának. Sőt ugyanez alapon távoli atyafiságban áll a százlábúval is. Tehát szúnyog azok közé az állatok közé tartozik, amelyek a városi ember számára oly élvezetessé teszik a falusi nyarat. Mert míg kora reggel, mihelyt a nap betekint az alacsony, nedves, vályogfalú és pókhálós falusi szobába, már amennyire annak eblyuk nagyságú ablakán egyáltalán betekinthet, a legyek kezdenek mászkálni a városi ember orrán, szeme héján és szája szélén, és amíg napközben a darazsak csipkedik meg a kertben, amelynek beléndekszagú illatába okvetlenül beleharsog valamely, a közelben rothadó döglött macska szaga, addig estefelé, mikor nevezett városi a ház előtt ülve ki szeretné pihenni a, nap gyönyöreit, a talpa alatt varangy vartyog, a füle tövébe pedig szúnyog muzsikál. A szúnyog tehát estefelé jön elő, ő a nap gyönyöreinek, porának, sarának, kukacoszöld gyümölcseinek és kutyaugatásainak a befejezése és betetőzése. Betetőzése, mert valamennyi többinél nagyobb gyönyör; gyönyörűen muzsikál, és jól csíp. A szúnyog az ember fülébe muzsikál, de a nyakát csípi meg. Amelyik nem a nyakát csípi meg, az a keze fejét csípi meg. Mivel azonban több szúnyog muzsikál az ember füle tövébe, s ezek közül csak néhány csípi meg a nyakát, természetes, hogy a keze fejét sem egy csípi meg, hanem több. Tehát egyik a nyakát, másik a keze fejét, harmadik a homlokát, negyedik a képét csípi meg, amikor is `egyik, másik, harmadik és negyedik` alatt nem egyes szúnyogokat, hanem csapatokat kell érteni. Ez összesen körülbelül néhány ezer csípést tesz ki, azaz a szúnyogok a városi embert nyaralás ürügye alatt esténként szitává csípik. Ez ellen a ravasz városi ember úgy védekezik, hogy rágyújt egy pipa kapadohányra, hogy a szúnyogokat odább undorítsa. Néhány szippantás meg is hozza a kellő eredményt, mert a városi ember elszédül, feláll, és miután lehajolni elfelejt, fejét beleütve az ajtófélfába, beszédül a házba, és belefekszik ágyába. Az ágyban gondosan megvakargatja szép sorjában a csípéseket, sőt a koponyacsontját is véresre vakarja. Ezalatt az ágyában egér rágcsál, az ágya alatt béka brekeg, nyakán pók mászik, a falon pedig százlábú mászik, a beléndekszag pedig a nyitott ablakon keresztül akar hozzá éjszakára bemászni, de nem tud, mert egyrészt oly kicsiny az ablak, hogy nem fér be rajta, másrészt pedig, miként a várból kirohanó őrség visszaveri az ellenséges csapatokat, úgy veri vissza a beléndekszagot a szobából az ablakon át állandóan kifelé rohamozó doh és penészszag, amely a múlt nyártól fogva, amikor is utoljára volt nyitva az ablak, felgyülemlett kisgazdáéknál. Mindettől eltekintve, a szúnyog kecses, karcsú állat, a szárnyaival muzsikál, mint a repülőgép a csavarjával, s van egy hosszú vékony szívókája, amelyet tövig döf az áldozata bőrébe, s azzal szívja a vérét, sok uzsorás és munkaadó is megirigyelhetné. A szúnyog színe, ha éhes, szürkéssárga, evés közben rózsaszínű, jóllakott állapotában pedig bíborvörös. Ekkor azonban az áldozata ráüt a saját fejére, s a szúnyog maszattá válik. 1921 A VILLAMOS-ÁLLAT A villamos-állat, vagy röviden: villamos, miként a poloska és a svábbogár, városi állat. A legnagyobb szárazföldi állat, nagyobb mint az elefánt, akkora, mint a cethal. Az emlősök közé tartozik, kisfiait este a remízben árammal szoptatja. Ő maga is árammal táplálkozik, mégpedig olyanformán, mint a szúnyog vagy a bolha vérrel, nevezetesen, szívókáját beledöfi a körútba, vagy a Rákóczi útba, és áramot szív ki a földből. A villamos teste csupasz, sem bőr, sem toll nem fedi, azért nyáron nincs melege, de télen fáznak benne az utasok. Alakja meglehetősen otromba, hasonlít a tapíréhoz. Magányosan vagy párosan él a főbb utakon, néha azonban csapatokba verődik össze, amikor is a villamosok szép sorjában egymás mögé állnak és pihennek. A villamos, habár igen erős állat, a futásban hamar kimerül, s ezért gyakori pihenésre van szüksége. A villamosnak sajátságos, zúgó, bőgő hangja van, mintha egy óriási dongó repülne, de gyakran hallat vékony csengetésszerű hangot is, mely hasonlatos az egér cincogásához. A villamos, habár a városokban él, mégsem háziállat, hanem vadállat, kedvenc szórakozása, hogy elüti a konflist, és elgázolja az embert. Ha embert lát maga előtt, rettenetes bu-bu bőgéssel meggyorsítja futását, nekirohan, és rávetve magát, összeroppantja. Ezért félnek is tőle az emberek, és közeledtére csöngetéssel figyelmeztetik egymást. A villamos szükségletét úgy végzi, mint a kutyafélék, kisétál a sínekből, odamegy a sarokházhoz, és hátsó jobb kerekét felemeli. A villamosnak egy szeme van, mely elöl csillog a homloka közepén. A konflisra úgy haragszik, mint a macska a kutyára; ha az úton konflist lát, állandóan ki akar ugrani a sínekból, hogy rávesse magát. A konflis viszont, miként a konflisutasok tapasztalhatták, úgy ingerkedik a villamossal, mint a macska a kutyával. 1921 A TEKNŐSBÉKA A teknősbéka igen hosszú életű állat, egy teknősbéka élete hosszúságban kitesz annyit, mint tíz ember élete. Persze, ez a teknősbékaélet amilyen hosszú, olyan keskeny szélességben, tehát messze mögötte marad akár egy magyar gróf vagy lánckereskedő életének is. De amilyen hosszú a teknősbéka élete, olyan kicsiny az agyveleje, amit egy hüllő részéről nem is vehetünk zokon. Sőt valószínűnek tartom, hogy a teknősbéka agyának kicsinysége és életének hosszúsága között összefüggés áll fenn. Nevezetes a teknősbéka kisded agyvelejéről, hogy ha azt kiveszik a fejéből, még hetekig is elél az operáció után. Ezért mondják rossznyelvű emberek, akik lenézik az idealistákat, hogy a teknősbéka és a lírai költő közt az a különbség, hogy a teknősbéka hetekig, a lírai költő ellenben egy egész életen át él el agyvelő nélkül. A teknősbéka nem tartozik a legfessebb állatok közé, termete egy kisebb kőrakáshoz vagy lapos tuskóhoz hasonlít. Két kemény páncél borítja testét, melyből úgy dugja ki lábait, mint az utasok a vonat ablakából a fejüket. Ha nincs semmi baj, akkor a fejét és lábait kidugja, sütkérez a fövenyen, s őrült lassúsággal mászik, ha pedig baj van, azaz a közelben olyan állat bukkanik föl, amely szereti a teknősbékahúst, akkor fejét és lábait a teknősbéka bevonja a páncéllal, azaz teknői közé és vár, várja, hogy a veszély elmúljon, azaz a teknősbékahúst kedvelő állat odábálljon. Neki könnyű várnia, telik az idejéből bőven, mert hiszen arravaló az a csodahosszú élete, hogy minden fenyegető veszélyt igen passzív várakozással kiböjtöljön. De hát böjtöl is nagyokat, olykor heteken át. Amikor nem böjtöl, füvet és apró bogarakat legelész -- elég igazságtalan a természet részéről, hogy a fű, amikor a teknősbéka meg akarja enni, nem vonhatja be fejét teknői közé, sőt nincsenek is teknői. A teknősbéka igen nehézkesen és lassan jár ugyan a szárazföldön, de gyorsan és jól úszik a vízben, ez azonban nem nagy kunszt tőle, mert hiszen még a tyúk vagy a cserebogár is tudna úszni, ha teknői volnának. 1921 A FECSKE Fecske -- ez tulajdonképpen főnév. A falusi kövér és lomha lovakat szokták Fecskének nevezni, valószínűleg azért, mert a gyenge, sovány, igen jámbor gebét például Betyárnak hívják. Azután még hajó a Fecske, amely a Dunán az Eötvös tértől a Margitszigetig és vissza mászkál. Vannak végül olyan fecskék is, amelyek sem nem hajók, sem nem lovak, hanem kis madarak. A fecskemadarat mindenki ismeri, legalább a népdalokból, mindenki tudja, hogy mi az, és azt is tudja mindenki, hogy amikor úgy éneklik: Repülj fecském, vidd el az én levelecském -- az csak egy vicc. Vannak mindazonáltal városi, különösen pesti emberek, leginkább diákok, akik falun még sohasem voltak, s akik fecskét még nem láttak. Ezeknek a kedvéért leírom a fecskét, hogy majdan, ha elvetődnek falura nyaralni, azaz a vályogházak penészes és ablaktalan szobáiban tartózkodni vagy a szabadban békakuruttyolást hallgatni és légy- meg szúnyogcsípéseket gyűjteni -- össze ne tévesszék a pulykával, esetleg a bivallyal, mint ahogy a kukoricát összetévesztik a búzával, s azt meg egyáltalában nem tudják, hogy az árpa ásvány-e vagy rovar. Tehát: a fecske egy sikkes kis madár, akkora, mint a veréb, csak valamivel karcsúbb, körülbelül úgy viszonylik a verébhez, mint két egyforma nagyságú asszony közül a sovány a kövérhez. Erről a hasonlatról azt hiszem, hogy most már mindenki előtt tisztán áll a fecske, s azt, ha látja, könnyen fölismeri. Én azonban zavartalanul írom le őt szegényt tovább, bár a fecske hasznos állat, s őt üldözni nem illik. A fecske színe fehérből és feketéből van összerakva, igen ízlésesen, sok nő megirigyelhetné. A farka hosszú, mint egy női ruha uszálya -- persze nem rövid szoknyára kell gondolni -- és kétágú, mint ahogyan a villa háromágú --, ezért a fecskét villásfarkúnak mondják. A fecske igen jól repül, gyorsan és bravúrosan, bár olyan stikliket nem tud csinálni, mint Pegoud tudott, de viszont fáradhatatlan, és a legnagyobb benzinhiány idején is folyton repül. A bogarakat igen ügyesen fogja el, mégpedig röptében, mint az eszkimó a besózott halat. A fecske csinos fészket épít magának a kevésbé csinos falusi házak eresze alá, s abban párosával él a hím és nőstény. A fecskét, bár tejet nem ad és igát nem húz, a nép igen szereti és védelmezi; a fecskék és fészkük bántalmazását egyéni akciónak minősíti, s eltérőleg más egyéni akciótól, szigorúan megtorolja. A fecske tavasszal szokott hozzánk érkezni melegebb tájakról, s ősszel elmegy. A múlt tavasszal is megjött és nálunk is maradt, amin méltán csodálkozhatunk. Hogy az idén is eljön-e, azt még nem lehet tudni. 1921 A ZSIDÓ A zsidó, miként azt egy Darwin nevű angol zsidó kimutatta, a majomtól származik. Ezért van az, hogy a zsidó utánozza a keresztényt, s ezáltal a gyanútlan embert, faját s erkölcsét illetőleg gyakran megtéveszti. A zsidó termete hosszúkás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter és kilencven centi között váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal. Mivel pedig a zsidónak kedvenc faji szokása a csalás, manapság már több egyenes lábú és szabályos fülű zsidót látunk, mint görbelábút. Törvényhozási intézkedésre van e tekintetben is szükség. A zsidó a föld minden táján található, részint szabadon, tehát vad állapotban az utcán és a kávéházakban, részint az ember által megszelídítve: internáló táborokban. Hazánkban fordul elő legsűrűbben, nyilván azért, mert az itteni éghajlati viszonyok a legkedvezőbbek fejlődésére. A botbüntetésről szóló nemzeti törvényünk éppen az éghajlati viszonyok megváltoztatását célozza, amennyiben a természetes csapadék pótlására még mesterséges csapadékról is gondoskodik a zsidók számára. A zsidó libahússal, sólettel és retekkel táplálkozik, tehát húst is, növényi eledelt is fogyaszt, azaz vegyes táplálkozású. Kártékony volta már ebben is megnyilvánul, mert táplálkozása által elvonja az ember elől a libát, a babot és a retket. Tisztességes zsidó csakis füvet és kvarcot eszik. Ezért nem igaz az, amit Friedrich István és más "keresztény" vallású előkelőségek mondanak, hogy vannak `tisztességes` zsidók is. A zsidó kedvenc szokása a kereskedés. De kereskedésen felül majomtermészete folytán az ember valamennyi ténykedését elleste és utánozza. Így tudománnyal is foglalkozik (Ehrlich, Einstein, Pikler, Goldziher), költ (Heine), ír (Zangwill), zenét szerez (Bizet, Goldmark), föltalál (Nobel), utazik (Stein) stb., stb. De ezek csak a fölületes szemlélőt tévesztik meg, aki azonban az igazat a hamistól meg tudja különböztetni, az látja a nagy különbséget a fölsoroltak és például: Csarada, Timon , Kajuch, Kmetty, Vozáry, Bellaaghné és Kmoskó között. A zsidó, ha a majomtól származik is, azért tulajdonképpen báránybőrbe bújt farkas, sőt ereiben tigris- és hiénavér is csörgedez, ami, eltekintve e faj erkölcstelenségét, éppen nem csodálatos. A zsidónak erényei nincsenek, mert ha gyógyít, ezt a honoráriumért teszi, ha tanít, ez a fizetésért van, ha ingyen gyógyít, akkor látszatot akar kelteni, ha elment a háborúba, ezt azért tette, mert muszáj volt neki, különben bezárták volna, ha elesett, ezt biztosan nem szándékosan tette, hanem elszámította magát. Csakis bűnei vannak a zsidónak. A zsidó idézte elő a világháborút, ő okozta annak az egyik fél által való elvesztését, a másik fél által való megnyerését, különben egészen biztos, h