Federico García Lorca A cigány apáca Mész és mirtusz némasága. Mályva nyílik gyenge fűben. Ő meg ibolyákat hímez sárga tüllre gyönyörűen. Csillárra száll a szivárvány hét madara, büszke, tünde. Távolban a templom dörmög: öreg medve, hanyatt dűlve. Szépen hímez! Milyen édes! Ó, ha végül sikerülne ráölteni, amit képzel, rá a szalmasárga tüllre! Magnólia, napraforgó, szalag, inda, flitter-ünnep, sáfrány s hold - a szent oltári teritőre testesülnek. Öt vérnarancs künn a konyhán, most érik be cukros üdve, Krisztus öt sebe - a forró Almería napja küldte. Káprázattól ragyog, ízzik az apáca szeme-tükre, két lócsíszár üget benne, tépik ingét kihevülve. A messzeség: magasság lett, hegy mered föl, felleg csüng le, lujzafüves cukor-szíve most reped meg üdvözülve. Ó, meredek, tömör fennsík, nap fölötte húsz is lüktet! Ó, megindult folyók zúgnak s képzeletén elterülnek! De ő itt ül, ő csak hímez, virágokat ölt a tűje, s fény játszik a rácsok sakkján szélben állva, eltünődve. -oOo- . Federico García Lorca A fekete bú románca Romance de la pena negra Míg a kakas csákány-csőrrel az égből a hajnalt bontja, alászáll a sötét hegyről búsan Soledad Montoya. Meleg sárgaréz a teste, csupa homály-szag és ló-szag. Mellei,a füstös üllők nyögnek, nehéz dalt borongnak. Soledad, kire vadászol, ilyen korán kóborolva? Akárkire vadásznék is, nem kötném a te orrodra. Vadászok én önmagamra, örömömre, jobb soromra! Soledad, a ló ha elfut gyötri magát halálosra, eléri a tengert végül, temérdek víz besodorja! Kár a tengert emlegetni, a fekete bánat bokra olajfák között is felnő, lombja serken sátorosra. Soledad, a bánat benned, siralmasan bánatos vagy, citromlevet sírsz, a könnyed várakozó szádat mossa! Nagy bánat bánt, bolond lettem, sörényemet földre ontva konyhától a kamoráig forgok, mászok tébolyogva. Ó, fekete kővé válok, testem, ruhám beleborzad. Jaj, a fehér gyolcsingeknek! Jaj, ennek a pipacs-combnak! Soledad, pacsirta-vízzel mosd a tested, az megóvja. Hagyj a szívednek már békét, békét, Soledad Montoya. * Mélye lent a folyó mormol. Felleg és levél a fodra. Indás tökvirág a hajnalt arany koszorúba fogja. Cigánybánat, ó, te tiszta, ó, az árvák eljajongnak. Ó, rejtőző medrű bánat, bánata a hajnaloknak! -oOo- . Federico García Lorca A holdas hold románca Tubarózsás krinolinban jött a hold a rézhámorba. A fiú csak nézi, nézi. Ámul a fiú a holdra. Szél támad és emelkednek karjai a holdas holdnak, s tömör ón-mellei tisztán s buján előtolakodnak. Hold, hold, fuss el, mert megjönnek a cigányok, venek koncra, szívedből is gyűrüt vernek, fehér pénzt a nyakláncokra. Gyerek, addig hadd táncoljak s ráhagylak a cigányokra, megtalálnak itt az üllőn, szemecskéid zárva, oltva. Hold, hold, fuss el, én már hallom, cigánylovak dobrokolnak. Gyerek, ne dülj e fehérre keményített sok fodornak. Dobogott a sikság dobja, verte lópaták galoppja. Hámor homályán a gyermek, szemecskéi zárva, oltva. Olajfák közt a cigányok bronzálomként lovagolnak. Jönnek. Szemük félig húnyva, de a fejük égbe horgad. Jaj, de huhog az a bagoly! Csupa jajszó a fa orma! Sétál a hold föl az égre egy kisfiú kezét fogva. Rézhámorban a cigányok sikonganak, háborognak. Szél az őre, szél az őre, szél az őre hámoruknak. -oOo- . Federico García Lorca A hűtlen menyecske La casada infiel S még a vízhez is kivittem! Nem mondta, hogy ura is van, asszony volt, de szűznek hittem. Szent Jakabkor, éjjel történt. Nem szerelem volt, csak illem s kötelesség. Tücskök gyúltak, lámpák húnytak el szelíden. Én meg ott a szélső háznál alvó mellét megérintem, s íme, tömzsi jácint-melle hozzám bukik át az ingen. Keményített alsószoknya ropog, sikolt füleimbe, tíz kés mintha feszes selymet hasogatna, szétrepítne. Nőttek a fák óriásra, ezüstjüket elveszítve. Túl a folyón láthatár sincs, ebcsaholás csak a híre. * Szederfákon, csipkefákon, nádasokon túlra vittem. Kontya alá a fövenybe gödröt kellett kerekítnem. Én levetem nyakkendőmet, ő a szoknyát, hederintve, én revolvert, derékszíjat, ő mellénykét s mindent szinte. Nincs oly finom bőrü nárdus, oly bársonyos kagyló nincsen, holddal áldott drága kristály nem süt olyan mese-színben. Combjai mint riadt halak szöktek tőlem eleinte, egyik mint a hó lehűtött, másik mint a tűz hevített. Hosszi út volt az az éjjel, gyöngyház-kanca vitt nyerítve, lovagoltam kengyel nélkül, kantárt, féket elveszítve. Férfi vagyok, nem kereplő, magam nem is dicsőítem, mit ő mondott: nem is mondom, tiltja azt az ész, az illem. Csók és homok maszatolta. Illendően hazavittem. Liliomok sötét szellőt űztek fehér tőreikkel. Úgy tettem, mint igaz cigány, ügyelve a névre, hírre. Varródobozt adtam néki, szalmasárga volt a színe. Megkedvelni mégse bírtam, asszony volt, de szűznek hittem, nem mondta, hogy ura is van, mikor a folyóhoz vittem. -oOo- . Federico García Lorca Alvajáró románc Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hült ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja. * Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Ím, a szelet, mint a smirgli, érdes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig fölhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba! * Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppent könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása. * Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fuvása - epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra! * Ciszternában a cigánylány. Síma vízen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. -oOo- . Federico García Lorca Preciosa és a szél Csörgős hold-pergamen dobját Preciosa üti, rázza, itt jön, üveg és borostyán holt-eleven útját járva. Ritmusa a csillagtalan csöndet űzi más világba, tengerfodrok éjjelébe, tátogató halpofákba. Fönn az ormon kemény őrség, karabéllyal alvó gárda, őrzi a sok, fehér tornyot, ott az angolok lakása. Lent a vízparton cigányok úgy mókáznak, úgy cicáznak: csigahéjból, fenyőzöldből építenek pici házat. * Csörgős hold-pergamen dobját Preciosa üti, rázza. Hallja a szél, felkönyököl, éberen csak őt vigyázza. Egek szentje, pőre Kristóf, szent nyelvekkel jól megáldva: távolba néz, lányajakra képzelt pásztor-fuvolára. Lány, a szoknyád fölemelem! Öreg ujjam régi álma, hogy hasikád völgyét járva kék rózsádat megtalálja! Preciosa dobot ledob, megdöbbenve kezd futásba, behemót szél ordit érte, forró karddal fut utána. Ráncot vet a tenger, mordul, sápaszt olajfát a lárma, zendül a hó cintányérja, sír az árnyak fuvolája. Szedd a lábad, Preciosa, jön a zöld szél, agyon hágna, szedd a lábad, Preciosa, itt jön, itt jön, tekints hátra! Bukó csillag vén szatírja, sok a nyelve, sok a lángja! * Lát egy házat Preciosa, beront sápadtan, zihálva. Fönn a fenyök tornyán is tul, itt az angol konzul háza. Riad három karabélyos Preciosa sikolyára, csákót vonnak halántékra, szénfekete köpenyt vállra. A cigánylányt langyos tejjel ím, az angol invitálja, kupicába gint is csordít, de a leány meg se látja. Ami történt, zokog arról angol urak hallatára. Kint pattog a palatető, haragos szél harapdálja . Federico García Lorca Viadal Hegyoldalban vért villognak albaceti éles kések, vérben halként lubickolnak, ellenséges vértől szépek. Sütnek a keserves zöldbe széles, merev kártyafények, bennük lovak ágaskodnak, lovas-arcok összenéznek. Két vénasszony ríva kuksol egy olajfa serlegében. Dobog a dühök bikája fölfelé a meredélyen. Száll fekete angyalsereg fehér gyolccsal, hó levével, szárnyuk tolla sorra nyíló albaceti kések éle. Montillai Antonio hengerül a hegy tövébe. Teste tele liliommal, gránátalma nőtt fejére. Tűzkeresztként megy már, hogy a halál utját végigmérje. * Jön a bíró csendőrökkel olajliget éjjelébe. Minden vércsík síkos kígyó, árulkodik szisszenése. Csendőrurak, semmi, semmi, mindennap is megtörténhet. Vége lett ma négy romának, s karthágói öt vitéznek. * Fügefalomb, forró morgás, tébolyodott esti fények elalélnak, ha a combon fölviruló sebhez érnek. Jön fekete angyalsereg nyugat felől támadt szélben, hosszú hajú valamennyi, olajat hoz a szívében. -oOo- .