Kölcsey Ferenc Himnusz ------- A magyar nép zivataros századaiból Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt! Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad, Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában. Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette. Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből! Szánd meg, isten, a magyart, Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt! (1823) . KÖLCSEY FERENC versei Jennyhez ........ Jössz, mint Athena, lángszemekkel, Jössz barnán kéklő hajfürtökkel, Mint a Reménység angyala: Így tűn fel csendes kellemében, A zöld bokornak enyhelyében Árnyékolt viola. Intesz a Múzsa kedvesének S ím leng feléd a bájos ének Olympi lantnak húrjain. Ha lantom kebled isteníti, Tekinteted dalom hevíti, Mosolygván hangjain. Kiszállunk a vad nép köréből, S szedvén a gráciák kezéből Nem hervadó virágokat, Bennünk a szépnek hű szerelme, Viruló csend és józan elme Veszik lakásokat. -o0o- (A szenvedő) ............ Szelíd halom, s te zöldellő berek, Te csörgedő víz tölgyeim alkonyában, Aranykor, melynek éltem hajdanában, Szent álom, milyet Erosz szendereg! Egem borult, s eltűne a bájsereg, Mely röpdesett tündéri fátyolában, Kiterjed e kar, e kebel, s hiában, Egy boldog órát, ah mikor nyerek! Ó Lúna, néked a sors égi pályát Ha fellegekben olykor engedett, Tisztán hozod fel újra képedet: De nincs, ki szórja széjjel búm homályát, Én szenvedek mélyen s ártatlanúl, S mosolyogni többet e száj nem tanúl. -o0o- Elfojtódás .......... Ó sírni, sírni, sírni, Mint nem sírt senki még Az elsűlyedt boldogság után, Mint nem sírt senki még, Legfelső pontján fájdalmának, Ki tud? ki tud? Ah, fájdalom -- Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély, Nincsen több, nincs sehol! S mért nem forr könyű szememben? S mért hogy szívem nem reped meg Vérözönnel keblemen? -o0o- A Reményhez ........... Vad óceánnak mély hullámain Vergődöm én és küzdök a szelekkel, S ah, képed minden este, minden reggel Felém leng a két hajnal szárnyain. Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain Mosolygva jöttél lángoló szemekkel, De most borongasz barna fellegekkel, Mint búcsuzó hölgy férje karjain. Idv néked így, ha mindent elvesztettem, Ha tengerhabként duzzad bánatom, Ne légyek elhagyatva, légy mellettem. Ím újra vészek árján hányatom, Süvöltve röppen a vihar felettem, S remegve száll rád végpillanatom. -o0o- Szép Lenka .......... Szép Lenka vár a part felett, Csolnakján a halász, Dalolván csendes éneket A part felé vigyáz: "Csak vissza, vissza, szép leány, Szél támad és hullámot hány!" Esdekve szól a szép leány: "Nem én, halász, nem én, Túlparton zöldell egy virány, Kunyhó van közepén, S zöld árnyak a kunyhó körűl, Alattok, ah, kedveltem ül. Szélvész között, zúgó habon Rettegtet sok veszély, Reményem még is egy vagyon, Tán partra hajt a szél! S kit szenvedés, kit bánat ér, Örömkönyűk a pályabér." Szép Lenka jön, s csolnakba száll, Kormányt visz a halász, Minden hullám csapásinál Jobban jobban vigyáz, S a vész midőn ujulva kél, Mond Lenka: "Partra hajt a szél!" "Nem lyány, nem partra hajt a szél, Szél és hab ellenünk, Veszélyes, ah, míg ember él, Istent kisértenünk, Hullám dagad s örvénybe száll, Hullám között vár a halál." "Halász, szerencse jár velem, Szerencsés csolnakod, Nyugot felől, ó szerelem, Dereng szép csillagod, Nyugotra vár a hű legény, Nyugot felé nem félek én." Szól Lenka, s a túlpartra néz, Néz, s látja kedvesét, Öröm-reszketve nyúl a kéz, Hév önti el keblét, És tűn előtte víz, föld, ég, Szemében forr csak lelke még. De vérzik ő, a hű legény, A part felett, állván, Kél a veszély, s húny a remény, Már-már hal a szép lyány; És új szél zúg, és új hab gyűl, S a csolnak végképp elmerül. Lát a legény, s nem nyög, nem sír, Nem érez, nem gondol, Felnyílik kínja, mint egy sír, S nem tudja merre s hol? S gyors, mint villám felhőiből, A hab közé félhalva dől. -o0o- Bú kél velem... ............... Bú kél velem, bú jár velem, Ki ránt fel kebléből? Adj egy rózsát, hű szerelem, Hajad szép fürtjéből! Egy rózsát adj, hű szerelem, Bár tövises lészen, Tán ha kínját elviselem Majd öröm vár készen! Mért nyög, miért az esti szél Bokor ernyőjében? Mért fürdik a rózsalevél Harmat hűs cseppjében? Azért nyög, hajh, az esti szél, Mert én sohajtottam! Harmatcsepped, rózsalevél, Szememből ontottam! Fészkén az árva fülmile Ha párját siratja, S búját énekben zengi le, Lágyul-e bánatja? Ó zengenék úgy éneket Egyik éjről másra, S bércet, völgyet, fát, köveket Indítnék sirásra! Szűn a zápor, s szivárvány ég Fenn sötét felhőkön, Vándorsorsom túlhalad még Borongós időkön. Adsz egy rózsát, hű szerelem, Bár tövises lészen, Tán ha kínját elviselem Majd öröm vár készen. -o0o- (Egy volt, csak egy, akit szerettem...) Talányok VI. ............ Egy volt, csak egy, akit szerettem, Nem volt fiú, nem volt leány, Miatta létem elvesztettem, Mert engem balszerencse hány. Röpültem őt forrón ölelnem, A rég várt óra volt jelen, De forróbb volt ő mint szerelmem, S halálra égtem hirtelen. (megfejtés: a lepke és a láng) -o0o- (Tükör vagyok, de nem szobád falán...) Talányok VII. ............. Tükör vagyok, de nem szobád falán, Forrás vagyok, de nem zöld fák alatt, Ablak vagyok, de nem látsz rajtam által, Csillag vagyok, de nincsen kék egem. Mint barna felhőn múló vész után Boltos szivárvány nyúgoszik fölöttem. Nincs ajkam, és mégis mosolygok én, Nincs szavam, mégis kérlelni tudlak, Esőzöm, égek, bíztatok, fenyítek. (megfejtés: a szem) -o0o- (Van egy, ki nincs: s az én vagyok...) Talányok VIII. .............. Van egy, ki nincs; s az én vagyok. Nekem Nincs kezdetem, nincs végem is soha Nem láthat engem ember, sem nem hallhat, Nem is tapinthat, test és forma nélkül, Lélektelen, megfosztva mindenektől: Im így vagyok, szegény, rideg s üres, S még sem szegény, nem is rideg s üres, Mert név s dolog nem is lehet sajátom. Kinek belőlem áll csak gazdagsága, Megvettetett bujkál az a világon, S ki nem tud mást csak engem, elméjében Örök sötétség vette trónusát. Én nem vagyok sehol, szükség reám Nincsen, nem is volt, és nem is leszen, Mégsem lehet nélkűlem nyelv s beszéd, Ámbár jelentéssel nem bír nevem. Találd mi légyek, és ha feltalálsz, Vedd azt jutalmul, ami én vagyok. (megfejtés: a semmi) -o0o- (Én nem vagyok, de csillagim ragyognak...) Talányok IX. ............ Én nem vagyok, de csillagim ragyognak; Kert nem vagyok, s virúl a rózsa rajtam; Tűz nem vagyok, s lángolhatok, hevítek. Örök havat látsz halmaim felett, S nem olvad az, bár forrjon is hevem. Gyöngéd alakra képez a természet, Fegyvert sem ád, még is szivet lövellek, S vérző sebekkel tépem kebledet. De gyakran, ah, ha győztem, győzetem: Rabom valál, s raboddá kelle lennem, S az életet veled futom keresztűl. Te karjaidban ápolsz engemet, Hiában, én majd lassan hervadok, S újabb virág kél nyomdokim felett, És benne képed hű mását leled. (megfejtés: leány, nő, anya) -o0o- Vanitatum vanitas ................. Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok, Mit tanít bölcs Salamon: Miképp széles e világon Minden épül hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó Mind csak hiábavaló! Földünk egy kis hangyafészek, Egy perchozta tűnemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdongás, s bolygó fény; A történet röpülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék. Sándor csillogó pályája Nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal. A virtus nagy tűneményi Gőz, mit hagymáz lehele; A kebel lángérzeményi Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Szókrat ére, Catonak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora. És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Arisztotelesz. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány. Demoszthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár; Xenophón mézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; Phidiasz amit farag, Berovátkolt kődarab. Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szűk pályán, Tarka párák s szivárvány. Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fúvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha lehull, Még egy perccel éli túl. Hát ne gondolj e világgal, Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hírt s életet. Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak hunyj szemet. Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Se nem rossz az, se nem jó: Mind csak hiábavaló! -o0o- Berkemhez ......... Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl, S illatozó partján habja csörögve lezúg; S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét, Bokraid árnya közül csattog az éjjeli dal: Fog fel az elhagyatott szeretőt, ki lehajlik öledbe, S rejtsd fakadó könnyét néma homályod alá. -o0o- Huszt ..... Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl! -o0o- Átok .... Zrínyi vére mosta Bécset, Bosszút senki nem állt. Rákóczi küzdött hazánkért, 'S töröknél lelt halált. Párizs kínált szabadságot, Ti nem fogadtátok: Járom nektek magyar fiak 'S maradéktól átok! -o0o- .