Fazekas Mihály: A magahitt kalmár --------------------------------- Egyszer hol vólt, hol nem vólt, vólt egy török város, Nagy város vólt, és benne vólt sok gazdag áros. Egy ifjú kereskedő ezeknek sorában, Leginkább szembetünő vólt csinos bóltjában. Hogy őtet a szerencse szépen megáldotta, Ő azt saját eszének tulajdonította, Azért ez irást tevé bóltja címerének: `Semmi sem hág elébe a férjfi eszének.` Egy reggel négy szerecsen egy kengyelfutóval Megálla a bóltja előtt egy kézi hintóval. Kinyílik az ajtaja, s belölle kilebben Egy fátyolos kisasszony pompás öltözetben. Megkérdeti az urat kengyelfutójával, Ha szólhat-é szabadon egyedül magával. Ez kiküldi cselédjét felelet hellyébe S bevezeti a dámát bóltja közepébe. Ekkor a hölgy fátyolát felhajtja kevéllyen, S így szól: Nézze meg az úr gondosan személlyem, Lát-e forradást avvagy himlőhelyet képemben, Horpadást az óromon, hályogot szememben? Feketék-é fogaim, és az ajakamban Vesz-é észre hasadást s golyvát a nyakamban? Semmit sem felelhetett az ifju ezekre, Megmeredten bámula a látott szépségekre. Mondja hát a hölgy tovább, mejjét kitakarva: Tapintsa, nem vendég-mejj van-é ide varrva? Vizsgálja meg oldalam, leli-é ferdének? Nézzen végig lábamon, látja-é görbének? A bölcs ifjú nem győzvén annyi sok szépséget, Bámulni és imádni, hol fázott, hol égett. Elfogódott mejjéből, végre így szólhatva: Kedves angyal, azokat reád ki foghatta? Édesatyám az, úgymond, aki velem így bánt, Tőlem mindent elijjeszt, nem tudom, kinek szánt. Már most a' peng ajakán minden vén banyának, Nincs egy ép tagja is a bíró leányának. Ezeket én az úrnak kinyilatkoztattam, Mert érdemes nevének szép hirét hallottam. Azzal gyorsan ellebbent orcáját befedve, Hagyván a bölcs ifjút félig merevedve. Portékái hellyébe ez a szájatátott, Csak szép szemet, szép mejjet, szép lábikrát látott. Nincs sem éte, sem ita, éjszaka sincs nyugta, A szépségek szépsége szívét úgy elfogta. Mihez fogjon? nem bizik tulajdon eszéhez, Tanács-kérdeni megy hát egy jó emberéhez. Kérdi tölle, hogy fejét merje-é rávetni, A főbíró leányát magának kéretni. Merhet'd biz azt, barátom, nagy bizodalommal; Mond az, de nem vagy bolond, hogy vétkezz majommal. Már te azzal ne gondolj, felel ez begyessen, Bár hadd legyen ő majom, csak enyém lehessen. Ha az nem baj, mond amaz, nincs miért mulassunk, Készülj hamar, hogy még ma kézfogót lakhassunk. Bőriből majd kipattan a szerelmes kalmár, Elszalad, meg ott terem, merő cifra báb már. Barátja is öltözvén csinosabb ruhába, Megindulnak s mennek a bíró udvarába. Sugnak a belső szolga fülébe, kezébe, S az őket bejelenti azon hevenyébe, És kijövén illendő módon bebocsátja, Mondván, éppen maga van és szivesen látja. Hálálkodások után mindent előhoznak, Amiből jól kitessen, miért fáradoznak. Szóll a biró: Az urat már régen esmérem Jó hirében, nevében, azért arra kérem, Előre meggondolja műbe vett lépését, Hogy osztán meg ne bánja férebiccenését, Lépésemet, felel ez, mindig meggondoltam, Állhatatos szándokom most is, amit szóltam. Ha hát, mond az, úgy tetszik a nagy prófétának, Hogy fiam tagja légy e szép familiának, Mivel nyugtatsz meg engem, s mi bírságát adnád, Szerelmes gyermekemet, hogyha cserbe hagynád. Mivel a fiatal ész hirtelen habozhat, És az ifjak szerelme hamar megváltozhat. Az ifjúban hevesen felbuzdulván a vér, Hűsége zálogául ezer aranyt igér. Jól vagyon részemről is, feleli a bíró, Kötelezőben annyit tegyen fel az író. Azzal csenget s a hites jegyzőket hivatja, És a két kötelező levélt megiratja. Mivel mégis az ifjú szép koncát féltette, Az egybekelés napját nagyon siettette. Végtére is a biró hat napot javallott, Melyre ráállott, ámbár annyit is sokallott. Szokás ellen a bírót arra is rávette, Hogy szerelmes mátkáját másnap megnézhette. Jaj, de ki írhatná le, mi lelte, mivé lett, Hogy szörnyeteget látott a várt angyal hellyett. Egy fő-formán egyik szem félig kidüllyedve, A másik golyó nélkül annyira süppedve, Órr helyét egy fekete tafota pótolja, Nyúlajak közt orcáját egy-két fog kitolja. Amely két domb Édenné teszi a szűz mejjet, Éppen a füle tövén nőtt egy azok hellyett. Egy lapocka fellyebb áll, púpos egyik óldal, A másik ki van tömve mesterséges fólttal. Csámpások a lábszárak, kétfelé kaszálnak, Száraz karján az ujjak görbe-gurbán állnak. Egy-két szó után, melyre a leány sipogva Válaszolt, a vőlegény elment tántorogva. S hogy nagyeszű létére illy csapás érhette, Félig megkábult fejét búnak eresztette. Midőn igy mélly gondok közt gyötrődik magába, Egy virgonc hölgy bepattan nevetve bóltjába, Kiván sok jó szerencsét az új házassághoz, S az irigylésre méltó szép atyafisághoz. Jaj, mond amaz, ki hinné, hogy míg a föld hátán Élő angyal képében járhatna a Sátán! Avvagy nem te voltál-é, ki megbolondított, S minden igaz ok nélkül pokolra taszított? Felel az: Ne ok nélkül vegye azt magára, Mert én csak azt akartam kitenni próbára, Hogy igaz-é értelme bóltja cimerének, És mennyi ereje van a férjfi eszének. De látom, hogy az úré olly csekély lábon jár, Hogy azt bóltcímerének tenni valóban kár. Hanem ha az ur baja ollyan igen szörnyű, Azon bizony az észnek segíteni könnyű. Segítsen hát angyalom, mind éltem, mind hóltom Kezében van, jutalma légyen fele bóltom. Ezt kiáltván a szegény kalmár megölelte A szép leányt, az pedig neki azt felelte: Megcselekszem, ha az úr címerét levészi, S annak hellyébe ezt az okosabbat tészi : `Mindeneken felyül jár az asszonyi elme, Nem hasonlíthat ahhoz a férjfi értelme.` Megigéri a kalmár, ez hát tanácsolja, Hogyha tudja, hol van a cigányok kunyhója, Ott keressen segítő társakat magának, Jó áldomást igérvén az öreg vajdának, Hogy majd az öszvekelés kiszabott napjára Egész rajjal menjen a bíró udvarára. Nagy hálálkodva adja jelét örömöknek Felmagasztaltatásán szerelmes véröknek. Többit az okos vajda ki tudja csinálni, Csakhogy nem kell tőlle az áldomást sajnálni. Könnyü vólt erre venni az elbódult kalmárt, A tanácsolt dologban még akkor nap eljárt. * Felvirradván az öszvekelésnek napjára, A cigányság felgyült a bíró udvarára. Örömökben elkezdett fel s alá ugrálni, Cigánykereket hányni, s rókatáncot járni. A szokatlan zaj jutván a bíró fülébe, Parancsolja, hogy vigyék a vajdát elébe. Hát ti sok gazemberek, ugymond, mit akartok, És éppen ma, amidőn én mennyegzőt tartok. Jaj! feleli a vajda, éppen azért jöttünk, Hogy ez az öröm napja tudva van elöttünk, Amely uraságoddal öszveköt bennünket, Ajh ne utálja hát meg mély tiszteletünket. Még énvelem kötődjön öszve egy ebfajta! Mond a bíró. Biz' csak megbolondultál, vajda. Uram, felel a vajda, a vőlegény vérünk, Ne vegye hát rossz néven, az Istenre kérünk, Hogy e szerencsén való szörnyű örömében Nem férhet egy rajkó is a maga bőrében. A vőlegény véretek, felkiált tüzessen Bíró uram, a hóhér hogy meghömpölygessen, Hogy mered azt, gazember, szádon kibocsátni, Kivel komázol, mindjárt meg fogod most látni. Jaj, hebegi a vajda, a Próféta mentse Legszegényebb szolgáját, hogy ez a szerencse Még átkot ne borítson nyomorúlt rajomra, De én, uram, esküszöm göndör szakállamra, Hogy a jövendő veje, tudja a nagy Alla, Szintén ilyen vajda vólt, mint ihol magam la. De őtet egy nagy kalmár még purgyé korába Elvitte, s ugy nevelte a maga házába. Szólna még, de a bíró tovább nem állhatja, S udvarából az egész csürhét kihajtatja. Egy csauszával pedig hivatja a kalmárt. Ki szegény hajnal ólta hegyes tövissen járt. Kérdi tőlle, hogy-hogy mert sült cigány léttére Kácsingózni egy bíró leánya kezére. Én uram, feleli az szép illendőséggel, Az úr házához éppen nem jöttem oly véggel, Hogy azt akarmely részben vagy megkisebbítsem, Vagy pedig hogy általa magam nemesítsem. A szép erkölcsben tartom én a nemességet, Melyre a szorgalom ád nagyobb dicsősséget. De a familiámról nem adhatok számot, Mert sohasem esmertem atyámat, anyámat. Hanem egy becsülletes háznál neveltettem, Tisztességesen míg csak szárnyamra nem keltem. Az mind igazság lehet, a biró belészóll, De ha maga nem tudja, bezzeg tudom én jól, Híres neves nemzete hogy hol telepedjen, Ha házasodni akar, hát ott kereskedjen. Én házamat nem csúfítom egy cigánylegénnyel, A kötelezést, ha tetszik, keresse törvénnyel. Oh felöllem, mond amaz, ollyat hogy gondolna, Hogy tudva illy szemtelen lépést tettem vólna. De ha el kell esmernem gyász sorsát nememnek, Kérem, uram, kedvezzen a becsülletemnek. Felel az: Hogy a szennyből rám is ne ragadjon, Gondom lesz rá, hogy minden titokban maradjon. Szörnyen rá is parancsolt a cigányvajdára, Hogyha éltének örül, zárt vessen szájára. Igy szabadulhata meg a megszorúlt kalmár, De hát szabadítóját, hol találja fel már? Ő ugyan a címerét mindjárt levétette, S helyette az ajánlott sorokat tétette. De a leány nem jelent, s ki kellett fáradni A jó szerelmesnek, míg rá tudott akadni. (1822 után) Fazekas Mihály ALEDDIN Napkeleti pogány történet, mely napnyúgoti keresztyéninek is odaillene Egyiptomnak fővárosában, Kairóban egy gazdag kereskedőt két esztendő elforgása alatt egymást nyomon követő szerencsétlen történetek minden vagyonából kiforgattak; az azon való szívbéli gyötrelem őtet csakhamar kivégezte, számos házanépe pedig földhöz ragadt szegénységre jutott. Tizennyolcadik esztendőt járó öregbik fia, kit Aleddinnak hívtak, inkább törődvén édesanyja és testvérei állapotján, mint a magáén, egykor így szóllott: - Én rajtatok, kedvesem, nem segíthetek, mert ha napszámra járok is, a legalacsonyabb rabszolgai munkával sem kereshetem meg mindennapi tisztességes élelmünket. Elvándorlok tehát, talán külföldön jobb szerencsére vezet a történet, ha jóra fordul állapotom, higyjétek el, hogy meg fogok róllatok emlékezni - azzal búcsút vett és egy karavánával, mely éppen menőben vólt, elgyaloglott a Veres-tenger partján fekvő Szuez városáig, hova két nap alatt megérkeztek. Itt az utasok széjjeloszolván, kiki látott foglalatosságához. A világ sok részeiről az itt öszvetóldult kereskedők nagy szorgalommal rakatták hajókra portékáikat, tele volt a kikötőhely hajós legénnyel, tereh-hordóval és bálokkal. Minden műbe és mozgásba vólt, csak Aleddin őgyelgett dolog nélkül esmeretlen és éhen a tenger partján, nem tudván kihez folyamadjon. - Héj - gondolja - csak két esztendővel is azelőtt gazdag indiai terhekkel érkeztek itt meg az én atyám hajói - és lesütött fővel, mély gondba merül, midőn egy idegen kereskedő megáll előtte, kit hosszú fehér köntöse és övig érő ősz szakálla tiszteletre méltónak mutatott. - Fiam - ugymond - ha merem nevedet és foglalatosságodat tudakozni. - Uram - felel ő -, engem Aleddinnek hívnak, foglalatosságom itten semmi sincs, és szerencsétlenség és szükség hozott ide, és azt várnám, ha a Mindenható valamely jóltévő szívét arra indítaná, hogy óltalma alá venne és külföldre vinne, hol azon ezer karjai közzül a gondviselésnek, melyek a jólelkűk számára nyílnak, valamelyik engem, elhagyatottat befogadna. - Én Dzsiddáig hajókázok - mond az idegen - és egy szólgát keresek, ki addig körültem légyen, mert öreg ember vagyok, ha tetszik magadat ajánlani. Napszámod egy forint lesz, és mihelyt kiszállunk, azonnal kifizetlek. Aleddin megcsókolta az öreg kezét és ajánlását nagy örömmel elfogadta. Már az öreg portéka mind hajón vólt, azért ők is bémenvén, szélnek eresztették vitorlájokat, és huszonnégy nap mulva a tetthelyre értek. Aleddin igen jól viselte addig magát, és a hajó ura, mihelyt kiszállottak, azonnal kifizette neki az addig eső huszonnégy forintot. - Ihol, fiam - úgymond -, ez a béred, melyet ígértem, de mivel kötelességed körül serényen eljártál, és minden kívánságomat megelőzni igyekeztél, vegyed még az én hálaadatosságomtól ezt a tíz forintot és ezt az új öltöző ruhát; midőn Aleddin kezdte, hogy mi parancsolna még vele, kezet nyujtott neki, így szólván: - Eredj el, fiam, békességben. - Uram - úgymond Aleddin -, a te könyörgésed kísérjen engemet. Könnybe lábbadtak szemei, és szíve úgy elfogódott, hogy egyebet nem szólhatott, megindult a város felé, a nélkül, hogy tudná, mihez fogjon ezután. Estig az utcákon fel s alá járkált, akkor betért egy vendégfogadóba. Ebben a városban, mely egy kietlen puszta szélén fekszik, minden felette drága, egy kis sovány ételért és egy rossz vacokért két forintot vettek. E szerint a pénze lassanként úgy elfogyott, hogy öt nap múlva szomorún tapasztalta, hogy alig van még meg harmada. Napjában kétszer-háromszor kiszaladt a kikötőhelyre, a nélkül, hogy valakire akadt vólna, akinek szólgálatjára lett vólna szüksége, megforgott minden idegen szeme előtt, akiből valamit nézett ki, de csak hozzá se szóllott senki is. Nyolcadik napon is két ilyen sikeretlen útat tett, melyből midőn vontatva és nagy szomorán hazafelé ballagna, közel a városhoz egy zacskót lát a földön, lehajlik érte, felveszi, s látván, hogy tele arannyal, hóna alá dugja. Körülbelől senkit se látott, aki észrevette volna, sietett haza, azonban szembe jő vele egy hirdető, ki ezen szókat kiabálja: - Becsületes és istenfélő férjfiak, aki közzületek egy ezer arannyal tele zacskót talált, és azt birtokosának visszaadja, száz aranyot kap érte jutalmúl. - Száz igaz úton szerzett arany - így szól Aleddin magába - csakugyan mindig többet ér, mint ezer hamisan került. Mit nyernék vele, ha szerencsémet más kárán akarnám építeni, az igazságtalan keresmény nem lehet állandó, mert ki állhatja ki a megkárosodott szegény átkát, én legalább magamra nem vonom. Megy a hirdető felé, s kérdi tőlle, hogy vesztette el az az úr a zacskót. - Miért kérded azt? - felel amaz. - Azért - úgymond -, mert a zacskó megvan, és aki megbizonyítja, hogy övé, visszakaphatja. - Az ám az ember - így szólt az öszvesereglett nép -, amilyet nem sokat lelnénk mai világba, az ilyen igaz lelkű ritka mind. A hirdető egy nagy házhoz vezette, ott beléptek egy kis előszobába, hol egy nyurga, sovány embert egy rakás jegyzőkönyvek közt találtak, melyekben vizsgálódott. - Uram - mond a hirdető -, ihol van, aki az erszént megtalálta. Ezen szóra csendesen megfordult az öreg, nagy szemeket vét Aleddinra, s kérdi, ha ő találta-é a zacskót. - Igenis, én - felel ő. - Talán azt kívánod - folytatja az öreg -, hogy a zacskó pecsétjét nevezzem? - Nem, uram - felel ő nagy készséggel -, azt nem kívánom, egy ilyen tiszteletgerjesztő férjfi, mint te vagy, csalárd nem lehet. Ime itt a zacskó. - Az Isten megjutalmaztat ezért téged, édes fiam - mond az öreg. Azzal elveszi, maga mellé teszi, és ismét jegyzőkönyveit forgatja. Aleddin némán csak ott állott, míg az öreg mintegy történetből felvetette a szemét, kérdvén, hogy mit várakozik még? - Uram - mond ő -, a hirdető száz aranyot ígért annak, aki a zacskót előadja, reménylem, ígéretedet meg nem másolod. - Igazságod van - felel az öreg -, az ezer arany egy elszegényedett háznép atyai örökségének ára, nem elégednél-é meg az igért jutalom felével? - Meg biz én, szívesen, annyival is - felel ő. De ahelyett, hogy kifizette vólna az öreg, ismét a könyvek olvasásához fogott. - Úgy találom - így szól egy darab idő múlva -, hogy ez a pénz neveletlen árváké, és ha az atyjok adóssága kifogódik belőlle, nekik fele sem marad, nem elégednél meg tíz arannyal édes fiam? - Jól vagyon - felel ő -, megelégszem. Az öreg megint befordul, mint azelőtt és forgatja a könyveket. - Éppen most számlálom ki - mondja -, hogyha az öt neveletlen gyermeknek száz-száz arany jut, ami pedig egy árva felnevelésére igen kevés, úgy csak egyetlenegy arany marad osztatlan. Nem elégednél-é meg vele, édes fiam? - Jól van - felel Aleddin -, megelégszem. Az öreg végigsimítja szakállát, a padlásra néz. - Ejnye - úgymond -, de feledékeny vagyok. Most jut eszembe, hogy a hirdetőnek is egy aranyat kell adni, nem engednéd-é annak a magad részét, megelégedvén jótettednek érzésével. - Legyen úgy - felel Aleddin -, úgyis csak ennyivel kellett vólna megérnem, ha a zacskót nem találtam vólna. Miattam senki meg ne károsodjon. - Menj el, fiam békével - mond az öreg felállván, és jobb kezét az Aleddin fejére tevén -, tartsd meg ezen nemes érzésedet; úgy akármerre fordulsz, mindenütt jó lesz állapotod. Aleddin olyan megelégedve ment el, mintha ezer aranyot nyert vólna, betért a vendégfogadóba, egyért a megmaradt öt forint közzül egy kis csekély ételt evett, semmit se törődvén azon, hogy egyszerre mennyi pénzt ajándékozott el. - Erős és egészséges vagyok én - így gondolkozott -, miért ne járhatnék napszámra is ezen az idegen földön, ha más módját élelmem keresésének nem találom. De őrá ennél jobb sors várakozott. Az az idegen, ki őtet Szuezből elhozta, és kit Olnásnak hívtak, gazdag indiai kereskedő vólt, annak mindjárt megtetszett az ifjú, de előbb próbára akarta kitenni, ha vajjon méltó lesz-é az ő jótéteményére. Ebben a városban gazdag lakhellye vólt, melyre való ügyelést Halil nevű leghűségesebb szólgájára bízta, de akit abban minden ember gazdának gondolt. Olnás minden lépéseit szemmel tartatta Aleddinnek, és tudván, hogy minden nap a kikötőhelyre jár, úgy tétette útjába egy szólgájával a zacskó aranyot, az a szikár öreg pedig, ki Aleddint oly érzékeny kísértés alá vette, Halil vólt, az Olnás híve. Jelen vólt ott Olnás is rejtekben, és meghatározta magában, hogy a jó ifjú ügyét már csakugyan igazán felfogja. Még az iménti gondjába vólt Aleddin elmerülve, midőn Halil hozzá bélépett. - Fiam - úgymond -, megkedveltelek, ha merem kérdezni, ki vagy, és mit keresel itt? - Én egyiptomi fi vagyok - felel ő -, és szolgálatot keresek vagy kereskedés mellett, vagy akárhol is. - Jártas vagy-é a kereskedés körül - kérdi Halil. - Annyira - felel ő -, amennyire kicsinységétől fogva abban nőtt ifjú jártas lehet, amit pedig nem tudok, merem magamat biztatni, hogy hamar megtanulom. - Ha szólgálatomba akarsz állani - mond Halil -, jere velém, bért nem igérek, hanem az magadviseletétől fog függeni. Aleddin megnézte az öreget, mint a Gondviselésnek segedelmére jött angyalát, és követte őtet. Halil úgy bánt Aleddinnel, mint édesatya gyermekével, egész nap együtt dolgoztak a boltban, este pedig utazásait beszélgette. Az a könnyűség, mellyel Aleddin mindent megfogott, különösen pedig az a hajlandóság és szeretet, mellyel az öreg eránt viseltetett, úgy megvették annak szívét, hogy napról-napra kedvesebb lett előtte. Így teldegélt el körülbelől két esztendő, midőn egykor azt mondja Halil Aleddinnek: - Barátom! Én tégedet itt hagylak egy foglalatosságban, melyet csak a te kedvedért halasztottam ennyire is. Indiába kell mennem, Isten tudja mi történhetik velem ezen hosszú útban, és látlak-é többé vagy sem. Nincs barátom kivüllötted egy is, és a te eddig való hűségedet azzal akarom megjutalmazni, hogy örökösömmé teszlek. Nyugodtabb szívvel fogok utazni, ha téged jó állapotban hagyhatlak. Aleddin lábaihoz borult, és sírva kérte, hogy hagyna fel szándékával. - Hadd én tegyem meg azt az utat, - úgymond. - Ifjú vagyok és könnyebben kiállhatom a tengeri utazás bajait. Fogadom, hogy amit rámbízol, szinte olyan pontosan elvégezem, mintha magad ott jelen vólnál. De Halil szándékától el nem állott, hanem a kádihoz ment, és ott letette végső rendelését, melyben Aleddint minden vagyonának örökösévé nevezi abban az esetben, ha útjában halamása történne. Másnap hajóra űlt: utóljára megölelték egymást, akkor Halil azt súgja néki, hogy a nagy bóltnak négy szegeletében egy-egy edény van elásva, tele pénzzel, ez a kincs egy Olnás nevű indiai kereskedőé, ki azt ezelőtt egynehány esztendővel tette le nálla, ha tehát az az ember, addig, míg ő odajár, érte talál jönni, minden haladék nélkül adja oda és úgy fogadja, mint legkedvesebb barátját. A hajó elment. Aleddin egymást érő istenhozzáddal követte jóltevőjét és mindaddig kísérte a hajót szemével, míg csak beláthatta. Aleddin sok ideig semmi tudósítást nem vett uráról, egy hajó sem érkezhetett Indiából, melyen ne kérdezősködött volna felőlle, de senki sem nem látta, sem hírét nem hallotta. Végre megérkezett az a hajó, melyen Halil elutazott, azzal a szomorú hírrel, hogy csakhamar Indiába lett megérkezése után meghólt, de ő annak mindaddig nem adott hitelt, míg a hajóskapitány azokat a holmikat, melyeket Halil elvitt vólt, kezéhez nem szólgáltatta. Aleddin szint olyan keservesen gyászolta meg jóltévőjét, mint saját édesatyját. Azt a bóltot, melyben a négy kincses edény vólt, mindég nagy gonddal zárta bé, de a rejtekhellyeket soha meg sem tekintette, egyszóval még mindég úgy viselte magát, mintha csak gondviselője vólna barátja vagyonainak. Mert olyan szorgalommal járt azoknak megtartása és szaporítása körül, mintha minden órán számot kellene azokról adnia. Nem is hólt meg Halil, az indiai út csak tettetés vólt, melyet Olnással együtt azért gondoltak ki, hogy Aleddint megkisértsék, ha szerencséjében szint olyan jólelkű marad-é, mint amilyen vólt szegénységében. Küldött ugyan ő Kairóba anyjának és testvéreinek ötszáz aranyot, de azt visszahozták azzal a hírrel, hogy onnan régen elköltöztek, de senki se tudja, hová. Gondolta ő azt, hogy a szükség kényszeríté szegényeket elköltözni, és feltette magában, hogy maga elutazik Egyiptomba, hogy őket felkeresse. Egyszer azonban egy fejér hosszú köntösű és övig érő ősz szakállú tiszteletre méltó idegen öreg lép a bóltjába. Figyelmetesen széjjelnéz, azzal elmegy, de megint megfordul, visszajön és ismét vizsgálódik. Midőn háromszor is azt cselekedné, megszólítja Aleddin: - Tiszteletre méltó öreg, úgy látom, mintha valamit keresnél itten. Az idegen egyenesen nem felelt, hanem csak annyit mondott, hogy ma estére nálla kivánna vacsorálni, ha szívesen látná. - Isten hozott - felel Aleddin -, az én ajtóm nyitva áll minden idegen előtt, mennyivel inkább pedig olyanok előtt, kiknek látogatása becsületemre válik. Az öreg barátságosan köszönt és eltávozott. Aleddin gondolkodóba esik: - Mintha esmerném én ezt az embert - úgymond -, nem tudom, nem hibázom-é. Járása, termete, viselete mind az. A' biz az az indus, aki engemet ide hozott, ugyan hogy nem esmertem én arra egyszeribe. Utánna akar szaladni, de az öreg akkorra eltünt. Az estét elúnta várni, már naplement előtt bezárta bóltját, hogy az idegen elfogadására minden rendelést maga megtehessen. Midőn pedig megérkezett, elébe szaladt. Jóltevőjének nevezte, kezét megcsókolta és könnyeivel áztatta. Az öreg megindult, megölelte a háládatos Aleddint, kedves fiának nevezte, és kérdte, hogy hogy esmert olyan hamar őrá, holott azólta nagyot öregedett. - Hogy felejtkezhettem vólna el jóltevőmről - felel Aleddin -, ki az én mostani jóllétem talpkövét vetette meg. - Ekkor előbeszélte, amik azólta vele történtek, és midőn a barátja jóságát és halálát hozta elő, keservesen zokogott. - Ha karjaim közt múlt volna ki - mondá -, úgy legalább végső fiúi kötelességemet megtehettem vólna eránta, de így idegen hellyen hólt meg, és talán minden baráti segedelem nélkül. Az öreg orcáján görgöttek a könnyek, míg Aleddin beszélt, kinek kezét megszorította, és kérte, hogy magát oly rendkívül ne epessze. - Jól esmértem én - úgymond - a te jólelkű barátodat, barátom vólt ő nekem is, és éppen az ő barátságának köszönöm, hogy téged láthatlak. Én esztendőnként ide szoktam járni, hogy indiai portékáimat egyiptomi kereskedőkkel elcseréljem. Itten engemet jól esmernek. Az én nevem Olnás. - Hogy-hogy? - felkiált Aleddin. - Te vagy Olnás? Legkedvesebb barátja az én uramnak, amint mondotta. Áldjon meg az Isten, az ő képében is kívánom. Kinyilatkoztatta ő nekem a te titkodat, úgy fogsz mindent találni, amint itt hagytál, mert a bóltot mindég jól bezártam, de a rejtekhellyeket kiváncsisággal nem kívántam megfertéztetni. - Nem tagadhatja meg magát Aleddin - mondja a tisztes öreg lesütött szemekkel, melyek titkon könnybe lábtak -; az a nemes ifjú maradtál te, akinek legelső tekintettel néztelek. Azzal elhallgatott. Kis idő vártatva így szólt: - Édes fiam, teljesítenéd-é egy kérésemet? - megint elhallgatott. - Uram, parancsolj szólgáddal - felel Aleddin -, ami tőllem kitelhetik, az mind kész intésedre. - Kezdem az öregség sullyát érzeni - folytatja az öreg -, nyugodalmat óhajtok és hátralévő kevés napjaimat csendes békességbe kivánnám eltölteni. Nincs fiam, akit hellyembe állítanék, és ha senkit se találok, ki szélesen kiterjedő kereskedésemet által vegye, nem tudom, hogy szabaduljak meg annak rám nőtt terhétől. Jer velem Suratéba, hazámba, édes Aleddinem, ha a dicsőséget és gazdagságot jutalomnak nézed. Imé kezemet adom, hogy az öreg Olnással meg fogsz elégedni. - Mit nem tennék én erántad való szeretetemnek és háládatosságomnak jeléül - felel Aleddin -, ha kívánságodat teljesíthetem, az már maga bővséges jutalmam. Hajóra rakatá tehát becsesebb portékáit, gazdag ajándékot a kairói bírónak is, azzal a kéréssel, hogy kerestesse fel édesanyját és testvéreit, és az ajándék mellett küldött ezer aranyos zacskót szólgáltassa kezekhez. Olnás rejtett kincsét épségben találta, azzal hajóra ültek és szerencsésén eljutottak Suratéba. Aleddin azt gondolta, hogy királyi palotába lépett, nem látott egyebet bővségnél és gazdagságnál, minthogy a kereskedőknek Olnás vólt rendtartójok, ő vólt legfőbb méltóság az egész városban. Az a közönséges tisztelet, mellyel őtet megérkezésekor fogadták, és az a szélesen kiterjedt kereskedés, melyet vitt Indiának minden részében, meggyőzték Aleddint a felől, hogy az öreg nem sokat mondott, mikor neki dicsőséget és gazdagságot ígért. Mintegy két hónap múlva azt mondja Olnás neki: - Gyere fiam, lásd meg az én legnagyobb kincsemet is, mely előttem kedvesebb mindazoknál, melyeket eddig láttál. - Bevezette egy pompás szálába, itt magát hagyta és ment egy óldalszobába. Kis idő mulva Olnás kivezet belőlle egy szép szűzet ezen szókkal: - Az én egyetlen egy leányom, kívánta látni atyjának nemesszívű barátját, és én kérését meg nem tagadhattam. A szűz nyájason köszönt Aleddinnak, legnemesebb férjfinek nevezte és kérte, hogy látni kívánását balra ne magyarázza. Aleddin felelhetnék vólt, de úgy megakadt a nyelve, hogy csak kevés szót ejthetett. A két férjfi leült a pamlagra és a szép válogatott gyümölcsökkel kínálta őket. Viselete kék köntös vólt, ezüst övvel módosan általszorítva, haja hosszú fürtökben folyt le, melyek mozgásakor vigály felhőként lebegtek széjjel. Csemegélés után egy szólgáló elhozta hárfáját, mely mellett két barát dícséretét éneklette, kik elsó esmeretségöktől fogva sohasem akartak többé egymástól elválni. Azzal felkelt, meghajtotta magát és szobájába visszatért. - Ez az én leányom, kedves Aleddinem, egyedül való öröme vénségemnek, mit kívánhatnék még az életben egyebet annál, hogy olyan nemesszívű ifjúnak adhassam, amilyen te vagy. Aleddin térdre esett, az öreg kezét ajakához nyomta, és csak dirib-darab szókat hebeghetvén ki, hogy annyi jótétre méltatlan. Az öreg érzékenyen magához szorította. - Már most - úgymond - nyugodtan vagyok, mert kívánságom céljára jutottam. Midőn másnap a kereskedők szokások szerént az Olnás szálájába felgyültek, Aleddin is megjelent legcsinosabb ruhájába öltözködve és az öreggel tett végzés szerént meghajtván magát, így szólt: - Nagy tiszteletre méltó Rendtartó! Azért jelentem meg ezen nemes társaság előtt, hogy az én uramnak kedves leányát magamnak itten nyilván házastársul megkérjem, hadd tetézze meg azokat a számtalan jótéteményeket, melyekkel elborított, ezen legfőbb jelével hajlandóságának, és méltóztassa az ő háládatos barátját szerencsés vejének elfogadni. Minthogy Olnás hallgatott, és úgy tettette, mintha a dólgot fontolgatná, az egész társaság felszóllott Aleddin mellett: = Miért akadozik - mondják - a tiszteletreméltó Rendtartó Aleddin kérését teljesíteni, mindnyájan kérünk, hogy szólgáltass igazságot az ő nemes tetteinek, és fogadd el őtet vődnek. Csak ezt várta Olnás. - Örülök - úgymond -, hogy az én választásomat ezen egész nagyságos társaság is helybe hagyja, mert megvallom, hogy a jólelkű Aleddint becsülletes, nyájas magaviseletéért és nemes érzéséért régen úgy szeretem, mint saját gyermekemet. Ennyi barátom mellette való szóllása jele hát annak, hogy ítélletem nem hibázott. Azért is vőmnek elfogadom, és a nagyságos társaságnak mellette való kérését barátságos köszönettel veszem. A társaság szerencsét kívánt mind az öregnek, mind az ifjúnak. Előhívatták a kádit, és az öszvekelés véghez ment nyilván és a közönség bizonysága mellett. Olnás nagy vendégséget adott, melynek végével egy öregember lépett a szálába, kit öt ifjú követett lakodalmi ajándékokkal. Aleddin ráesmert régi öreg barátjára, Halilra és öt testvéröccseire. Olnás nem sok idővel a zacskólelés után egy hajót Egyiptomba küldött, és magához vitette Aleddin anyját és testvéreit, hol azokról atyai módon gondoskodott. Édesanyja Olnás leányával egy hárembe lakott, a fiúkat pedig kereskedésre taníttatta. Aleddin a Halil karjai közzé szaladt, és ölébe könnyeket hullatott. Megcsókolgatta testvéreit, és midőn végre észrevette, kinek köszönje minden szerencséjét, álmélkodva nézett Olnásra egy darabig, azután átölelve térdjeit, zokogott, de egyet sem szólhatott, mert szíve elfogódott. Az egész társaságot valami mennyei erő lepte meg, és kiki érzette, hogy a földön nem lehet nagyobb lelki bóldogságot képzelni a jótéteményből és háláadatosságból származó gyönyörűségnél. (1828?) . Fazekas Mihály ALEDDIN Napkeleti pogány történet, mely napnyúgoti keresztyéninek is odaillene Egyiptomnak fővárosában, Kairóban egy gazdag kereskedőt két esztendő elforgása alatt egymást nyomon követő szerencsétlen történetek minden vagyonából kiforgattak; az azon való szívbéli gyötrelem őtet csakhamar kivégezte, számos házanépe pedig földhöz ragadt szegénységre jutott. Tizennyolcadik esztendőt járó öregbik fia, kit Aleddinnak hívtak, inkább törődvén édesanyja és testvérei állapotján, mint a magáén, egykor így szóllott: - Én rajtatok, kedvesem, nem segíthetek, mert ha napszámra járok is, a legalacsonyabb rabszolgai munkával sem kereshetem meg mindennapi tisztességes élelmünket. Elvándorlok tehát, talán külföldön jobb szerencsére vezet a történet, ha jóra fordul állapotom, higyjétek el, hogy meg fogok róllatok emlékezni - azzal búcsút vett és egy karavánával, mely éppen menőben vólt, elgyaloglott a Veres-tenger partján fekvő Szuez városáig, hova két nap alatt megérkeztek. Itt az utasok széjjeloszolván, kiki látott foglalatosságához. A világ sok részeiről az itt öszvetóldult kereskedők nagy szorgalommal rakatták hajókra portékáikat, tele volt a kikötőhely hajós legénnyel, tereh-hordóval és bálokkal. Minden műbe és mozgásba vólt, csak Aleddin őgyelgett dolog nélkül esmeretlen és éhen a tenger partján, nem tudván kihez folyamadjon. - Héj - gondolja - csak két esztendővel is azelőtt gazdag indiai terhekkel érkeztek itt meg az én atyám hajói - és lesütött fővel, mély gondba merül, midőn egy idegen kereskedő megáll előtte, kit hosszú fehér köntöse és övig érő ősz szakálla tiszteletre méltónak mutatott. - Fiam - ugymond - ha merem nevedet és foglalatosságodat tudakozni. - Uram - felel ő -, engem Aleddinnek hívnak, foglalatosságom itten semmi sincs, és szerencsétlenség és szükség hozott ide, és azt várnám, ha a Mindenható valamely jóltévő szívét arra indítaná, hogy óltalma alá venne és külföldre vinne, hol azon ezer karjai közzül a gondviselésnek, melyek a jólelkűk számára nyílnak, valamelyik engem, elhagyatottat befogadna. - Én Dzsiddáig hajókázok - mond az idegen - és egy szólgát keresek, ki addig körültem légyen, mert öreg ember vagyok, ha tetszik magadat ajánlani. Napszámod egy forint lesz, és mihelyt kiszállunk, azonnal kifizetlek. Aleddin megcsókolta az öreg kezét és ajánlását nagy örömmel elfogadta. Már az öreg portéka mind hajón vólt, azért ők is bémenvén, szélnek eresztették vitorlájokat, és huszonnégy nap mulva a tetthelyre értek. Aleddin igen jól viselte addig magát, és a hajó ura, mihelyt kiszállottak, azonnal kifizette neki az addig eső huszonnégy forintot. - Ihol, fiam - úgymond -, ez a béred, melyet ígértem, de mivel kötelességed körül serényen eljártál, és minden kívánságomat megelőzni igyekeztél, vegyed még az én hálaadatosságomtól ezt a tíz forintot és ezt az új öltöző ruhát; midőn Aleddin kezdte, hogy mi parancsolna még vele, kezet nyujtott neki, így szólván: - Eredj el, fiam, békességben. - Uram - úgymond Aleddin -, a te könyörgésed kísérjen engemet. Könnybe lábbadtak szemei, és szíve úgy elfogódott, hogy egyebet nem szólhatott, megindult a város felé, a nélkül, hogy tudná, mihez fogjon ezután. Estig az utcákon fel s alá járkált, akkor betért egy vendégfogadóba. Ebben a városban, mely egy kietlen puszta szélén fekszik, minden felette drága, egy kis sovány ételért és egy rossz vacokért két forintot vettek. E szerint a pénze lassanként úgy elfogyott, hogy öt nap múlva szomorún tapasztalta, hogy alig van még meg harmada. Napjában kétszer-háromszor kiszaladt a kikötőhelyre, a nélkül, hogy valakire akadt vólna, akinek szólgálatjára lett vólna szüksége, megforgott minden idegen szeme előtt, akiből valamit nézett ki, de csak hozzá se szóllott senki is. Nyolcadik napon is két ilyen sikeretlen útat tett, melyből midőn vontatva és nagy szomorán hazafelé ballagna, közel a városhoz egy zacskót lát a földön, lehajlik érte, felveszi, s látván, hogy tele arannyal, hóna alá dugja. Körülbelől senkit se látott, aki észrevette volna, sietett haza, azonban szembe jő vele egy hirdető, ki ezen szókat kiabálja: - Becsületes és istenfélő férjfiak, aki közzületek egy ezer arannyal tele zacskót talált, és azt birtokosának visszaadja, száz aranyot kap érte jutalmúl. - Száz igaz úton szerzett arany - így szól Aleddin magába - csakugyan mindig többet ér, mint ezer hamisan került. Mit nyernék vele, ha szerencsémet más kárán akarnám építeni, az igazságtalan keresmény nem lehet állandó, mert ki állhatja ki a megkárosodott szegény átkát, én legalább magamra nem vonom. Megy a hirdető felé, s kérdi tőlle, hogy vesztette el az az úr a zacskót. - Miért kérded azt? - felel amaz. - Azért - úgymond -, mert a zacskó megvan, és aki megbizonyítja, hogy övé, visszakaphatja. - Az ám az ember - így szólt az öszvesereglett nép -, amilyet nem sokat lelnénk mai világba, az ilyen igaz lelkű ritka mind. A hirdető egy nagy házhoz vezette, ott beléptek egy kis előszobába, hol egy nyurga, sovány embert egy rakás jegyzőkönyvek közt találtak, melyekben vizsgálódott. - Uram - mond a hirdető -, ihol van, aki az erszént megtalálta. Ezen szóra csendesen megfordult az öreg, nagy szemeket vét Aleddinra, s kérdi, ha ő találta-é a zacskót. - Igenis, én - felel ő. - Talán azt kívánod - folytatja az öreg -, hogy a zacskó pecsétjét nevezzem? - Nem, uram - felel ő nagy készséggel -, azt nem kívánom, egy ilyen tiszteletgerjesztő férjfi, mint te vagy, csalárd nem lehet. Ime itt a zacskó. - Az Isten megjutalmaztat ezért téged, édes fiam - mond az öreg. Azzal elveszi, maga mellé teszi, és ismét jegyzőkönyveit forgatja. Aleddin némán csak ott állott, míg az öreg mintegy történetből felvetette a szemét, kérdvén, hogy mit várakozik még? - Uram - mond ő -, a hirdető száz aranyot ígért annak, aki a zacskót előadja, reménylem, ígéretedet meg nem másolod. - Igazságod van - felel az öreg -, az ezer arany egy elszegényedett háznép atyai örökségének ára, nem elégednél-é meg az igért jutalom felével? - Meg biz én, szívesen, annyival is - felel ő. De ahelyett, hogy kifizette vólna az öreg, ismét a könyvek olvasásához fogott. - Úgy találom - így szól egy darab idő múlva -, hogy ez a pénz neveletlen árváké, és ha az atyjok adóssága kifogódik belőlle, nekik fele sem marad, nem elégednél meg tíz arannyal édes fiam? - Jól vagyon - felel ő -, megelégszem. Az öreg megint befordul, mint azelőtt és forgatja a könyveket. - Éppen most számlálom ki - mondja -, hogyha az öt neveletlen gyermeknek száz-száz arany jut, ami pedig egy árva felnevelésére igen kevés, úgy csak egyetlenegy arany marad osztatlan. Nem elégednél-é meg vele, édes fiam? - Jól van - felel Aleddin -, megelégszem. Az öreg végigsimítja szakállát, a padlásra néz. - Ejnye - úgymond -, de feledékeny vagyok. Most jut eszembe, hogy a hirdetőnek is egy aranyat kell adni, nem engednéd-é annak a magad részét, megelégedvén jótettednek érzésével. - Legyen úgy - felel Aleddin -, úgyis csak ennyivel kellett vólna megérnem, ha a zacskót nem találtam vólna. Miattam senki meg ne károsodjon. - Menj el, fiam békével - mond az öreg felállván, és jobb kezét az Aleddin fejére tevén -, tartsd meg ezen nemes érzésedet; úgy akármerre fordulsz, mindenütt jó lesz állapotod. Aleddin olyan megelégedve ment el, mintha ezer aranyot nyert vólna, betért a vendégfogadóba, egyért a megmaradt öt forint közzül egy kis csekély ételt evett, semmit se törődvén azon, hogy egyszerre mennyi pénzt ajándékozott el. - Erős és egészséges vagyok én - így gondolkozott -, miért ne járhatnék napszámra is ezen az idegen földön, ha más módját élelmem keresésének nem találom. De őrá ennél jobb sors várakozott. Az az idegen, ki őtet Szuezből elhozta, és kit Olnásnak hívtak, gazdag indiai kereskedő vólt, annak mindjárt megtetszett az ifjú, de előbb próbára akarta kitenni, ha vajjon méltó lesz-é az ő jótéteményére. Ebben a városban gazdag lakhellye vólt, melyre való ügyelést Halil nevű leghűségesebb szólgájára bízta, de akit abban minden ember gazdának gondolt. Olnás minden lépéseit szemmel tartatta Aleddinnek, és tudván, hogy minden nap a kikötőhelyre jár, úgy tétette útjába egy szólgájával a zacskó aranyot, az a szikár öreg pedig, ki Aleddint oly érzékeny kísértés alá vette, Halil vólt, az Olnás híve. Jelen vólt ott Olnás is rejtekben, és meghatározta magában, hogy a jó ifjú ügyét már csakugyan igazán felfogja. Még az iménti gondjába vólt Aleddin elmerülve, midőn Halil hozzá bélépett. - Fiam - úgymond -, megkedveltelek, ha merem kérdezni, ki vagy, és mit keresel itt? - Én egyiptomi fi vagyok - felel ő -, és szolgálatot keresek vagy kereskedés mellett, vagy akárhol is. - Jártas vagy-é a kereskedés körül - kérdi Halil. - Annyira - felel ő -, amennyire kicsinységétől fogva abban nőtt ifjú jártas lehet, amit pedig nem tudok, merem magamat biztatni, hogy hamar megtanulom. - Ha szólgálatomba akarsz állani - mond Halil -, jere velém, bért nem igérek, hanem az magadviseletétől fog függeni. Aleddin megnézte az öreget, mint a Gondviselésnek segedelmére jött angyalát, és követte őtet. Halil úgy bánt Aleddinnel, mint édesatya gyermekével, egész nap együtt dolgoztak a boltban, este pedig utazásait beszélgette. Az a könnyűség, mellyel Aleddin mindent megfogott, különösen pedig az a hajlandóság és szeretet, mellyel az öreg eránt viseltetett, úgy megvették annak szívét, hogy napról-napra kedvesebb lett előtte. Így teldegélt el körülbelől két esztendő, midőn egykor azt mondja Halil Aleddinnek: - Barátom! Én tégedet itt hagylak egy foglalatosságban, melyet csak a te kedvedért halasztottam ennyire is. Indiába kell mennem, Isten tudja mi történhetik velem ezen hosszú útban, és látlak-é többé vagy sem. Nincs barátom kivüllötted egy is, és a te eddig való hűségedet azzal akarom megjutalmazni, hogy örökösömmé teszlek. Nyugodtabb szívvel fogok utazni, ha téged jó állapotban hagyhatlak. Aleddin lábaihoz borult, és sírva kérte, hogy hagyna fel szándékával. - Hadd én tegyem meg azt az utat, - úgymond. - Ifjú vagyok és könnyebben kiállhatom a tengeri utazás bajait. Fogadom, hogy amit rámbízol, szinte olyan pontosan elvégezem, mintha magad ott jelen vólnál. De Halil szándékától el nem állott, hanem a kádihoz ment, és ott letette végső rendelését, melyben Aleddint minden vagyonának örökösévé nevezi abban az esetben, ha útjában halamása történne. Másnap hajóra űlt: utóljára megölelték egymást, akkor Halil azt súgja néki, hogy a nagy bóltnak négy szegeletében egy-egy edény van elásva, tele pénzzel, ez a kincs egy Olnás nevű indiai kereskedőé, ki azt ezelőtt egynehány esztendővel tette le nálla, ha tehát az az ember, addig, míg ő odajár, érte talál jönni, minden haladék nélkül adja oda és úgy fogadja, mint legkedvesebb barátját. A hajó elment. Aleddin egymást érő istenhozzáddal követte jóltevőjét és mindaddig kísérte a hajót szemével, míg csak beláthatta. Aleddin sok ideig semmi tudósítást nem vett uráról, egy hajó sem érkezhetett Indiából, melyen ne kérdezősködött volna felőlle, de senki sem nem látta, sem hírét nem hallotta. Végre megérkezett az a hajó, melyen Halil elutazott, azzal a szomorú hírrel, hogy csakhamar Indiába lett megérkezése után meghólt, de ő annak mindaddig nem adott hitelt, míg a hajóskapitány azokat a holmikat, melyeket Halil elvitt vólt, kezéhez nem szólgáltatta. Aleddin szint olyan keservesen gyászolta meg jóltévőjét, mint saját édesatyját. Azt a bóltot, melyben a négy kincses edény vólt, mindég nagy gonddal zárta bé, de a rejtekhellyeket soha meg sem tekintette, egyszóval még mindég úgy viselte magát, mintha csak gondviselője vólna barátja vagyonainak. Mert olyan szorgalommal járt azoknak megtartása és szaporítása körül, mintha minden órán számot kellene azokról adnia. Nem is hólt meg Halil, az indiai út csak tettetés vólt, melyet Olnással együtt azért gondoltak ki, hogy Aleddint megkisértsék, ha szerencséjében szint olyan jólelkű marad-é, mint amilyen vólt szegénységében. Küldött ugyan ő Kairóba anyjának és testvéreinek ötszáz aranyot, de azt visszahozták azzal a hírrel, hogy onnan régen elköltöztek, de senki se tudja, hová. Gondolta ő azt, hogy a szükség kényszeríté szegényeket elköltözni, és feltette magában, hogy maga elutazik Egyiptomba, hogy őket felkeresse. Egyszer azonban egy fejér hosszú köntösű és övig érő ősz szakállú tiszteletre méltó idegen öreg lép a bóltjába. Figyelmetesen széjjelnéz, azzal elmegy, de megint megfordul, visszajön és ismét vizsgálódik. Midőn háromszor is azt cselekedné, megszólítja Aleddin: - Tiszteletre méltó öreg, úgy látom, mintha valamit keresnél itten. Az idegen egyenesen nem felelt, hanem csak annyit mondott, hogy ma estére nálla kivánna vacsorálni, ha szívesen látná. - Isten hozott - felel Aleddin -, az én ajtóm nyitva áll minden idegen előtt, mennyivel inkább pedig olyanok előtt, kiknek látogatása becsületemre válik. Az öreg barátságosan köszönt és eltávozott. Aleddin gondolkodóba esik: - Mintha esmerném én ezt az embert - úgymond -, nem tudom, nem hibázom-é. Járása, termete, viselete mind az. A' biz az az indus, aki engemet ide hozott, ugyan hogy nem esmertem én arra egyszeribe. Utánna akar szaladni, de az öreg akkorra eltünt. Az estét elúnta várni, már naplement előtt bezárta bóltját, hogy az idegen elfogadására minden rendelést maga megtehessen. Midőn pedig megérkezett, elébe szaladt. Jóltevőjének nevezte, kezét megcsókolta és könnyeivel áztatta. Az öreg megindult, megölelte a háládatos Aleddint, kedves fiának nevezte, és kérdte, hogy hogy esmert olyan hamar őrá, holott azólta nagyot öregedett. - Hogy felejtkezhettem vólna el jóltevőmről - felel Aleddin -, ki az én mostani jóllétem talpkövét vetette meg. - Ekkor előbeszélte, amik azólta vele történtek, és midőn a barátja jóságát és halálát hozta elő, keservesen zokogott. - Ha karjaim közt múlt volna ki - mondá -, úgy legalább végső fiúi kötelességemet megtehettem vólna eránta, de így idegen hellyen hólt meg, és talán minden baráti segedelem nélkül. Az öreg orcáján görgöttek a könnyek, míg Aleddin beszélt, kinek kezét megszorította, és kérte, hogy magát oly rendkívül ne epessze. - Jól esmértem én - úgymond - a te jólelkű barátodat, barátom vólt ő nekem is, és éppen az ő barátságának köszönöm, hogy téged láthatlak. Én esztendőnként ide szoktam járni, hogy indiai portékáimat egyiptomi kereskedőkkel elcseréljem. Itten engemet jól esmernek. Az én nevem Olnás. - Hogy-hogy? - felkiált Aleddin. - Te vagy Olnás? Legkedvesebb barátja az én uramnak, amint mondotta. Áldjon meg az Isten, az ő képében is kívánom. Kinyilatkoztatta ő nekem a te titkodat, úgy fogsz mindent találni, amint itt hagytál, mert a bóltot mindég jól bezártam, de a rejtekhellyeket kiváncsisággal nem kívántam megfertéztetni. - Nem tagadhatja meg magát Aleddin - mondja a tisztes öreg lesütött szemekkel, melyek titkon könnybe lábtak -; az a nemes ifjú maradtál te, akinek legelső tekintettel néztelek. Azzal elhallgatott. Kis idő vártatva így szólt: - Édes fiam, teljesítenéd-é egy kérésemet? - megint elhallgatott. - Uram, parancsolj szólgáddal - felel Aleddin -, ami tőllem kitelhetik, az mind kész intésedre. - Kezdem az öregség sullyát érzeni - folytatja az öreg -, nyugodalmat óhajtok és hátralévő kevés napjaimat csendes békességbe kivánnám eltölteni. Nincs fiam, akit hellyembe állítanék, és ha senkit se találok, ki szélesen kiterjedő kereskedésemet által vegye, nem tudom, hogy szabaduljak meg annak rám nőtt terhétől. Jer velem Suratéba, hazámba, édes Aleddinem, ha a dicsőséget és gazdagságot jutalomnak nézed. Imé kezemet adom, hogy az öreg Olnással meg fogsz elégedni. - Mit nem tennék én erántad való szeretetemnek és háládatosságomnak jeléül - felel Aleddin -, ha kívánságodat teljesíthetem, az már maga bővséges jutalmam. Hajóra rakatá tehát becsesebb portékáit, gazdag ajándékot a kairói bírónak is, azzal a kéréssel, hogy kerestesse fel édesanyját és testvéreit, és az ajándék mellett küldött ezer aranyos zacskót szólgáltassa kezekhez. Olnás rejtett kincsét épségben találta, azzal hajóra ültek és szerencsésén eljutottak Suratéba. Aleddin azt gondolta, hogy királyi palotába lépett, nem látott egyebet bővségnél és gazdagságnál, minthogy a kereskedőknek Olnás vólt rendtartójok, ő vólt legfőbb méltóság az egész városban. Az a közönséges tisztelet, mellyel őtet megérkezésekor fogadták, és az a szélesen kiterjedt kereskedés, melyet vitt Indiának minden részében, meggyőzték Aleddint a felől, hogy az öreg nem sokat mondott, mikor neki dicsőséget és gazdagságot ígért. Mintegy két hónap múlva azt mondja Olnás neki: - Gyere fiam, lásd meg az én legnagyobb kincsemet is, mely előttem kedvesebb mindazoknál, melyeket eddig láttál. - Bevezette egy pompás szálába, itt magát hagyta és ment egy óldalszobába. Kis idő mulva Olnás kivezet belőlle egy szép szűzet ezen szókkal: - Az én egyetlen egy leányom, kívánta látni atyjának nemesszívű barátját, és én kérését meg nem tagadhattam. A szűz nyájason köszönt Aleddinnak, legnemesebb férjfinek nevezte és kérte, hogy látni kívánását balra ne magyarázza. Aleddin felelhetnék vólt, de úgy megakadt a nyelve, hogy csak kevés szót ejthetett. A két férjfi leült a pamlagra és a szép válogatott gyümölcsökkel kínálta őket. Viselete kék köntös vólt, ezüst övvel módosan általszorítva, haja hosszú fürtökben folyt le, melyek mozgásakor vigály felhőként lebegtek széjjel. Csemegélés után egy szólgáló elhozta hárfáját, mely mellett két barát dícséretét éneklette, kik elsó esmeretségöktől fogva sohasem akartak többé egymástól elválni. Azzal felkelt, meghajtotta magát és szobájába visszatért. - Ez az én leányom, kedves Aleddinem, egyedül való öröme vénségemnek, mit kívánhatnék még az életben egyebet annál, hogy olyan nemesszívű ifjúnak adhassam, amilyen te vagy. Aleddin térdre esett, az öreg kezét ajakához nyomta, és csak dirib-darab szókat hebeghetvén ki, hogy annyi jótétre méltatlan. Az öreg érzékenyen magához szorította. - Már most - úgymond - nyugodtan vagyok, mert kívánságom céljára jutottam. Midőn másnap a kereskedők szokások szerént az Olnás szálájába felgyültek, Aleddin is megjelent legcsinosabb ruhájába öltözködve és az öreggel tett végzés szerént meghajtván magát, így szólt: - Nagy tiszteletre méltó Rendtartó! Azért jelentem meg ezen nemes társaság előtt, hogy az én uramnak kedves leányát magamnak itten nyilván házastársul megkérjem, hadd tetézze meg azokat a számtalan jótéteményeket, melyekkel elborított, ezen legfőbb jelével hajlandóságának, és méltóztassa az ő háládatos barátját szerencsés vejének elfogadni. Minthogy Olnás hallgatott, és úgy tettette, mintha a dólgot fontolgatná, az egész társaság felszóllott Aleddin mellett: = Miért akadozik - mondják - a tiszteletreméltó Rendtartó Aleddin kérését teljesíteni, mindnyájan kérünk, hogy szólgáltass igazságot az ő nemes tetteinek, és fogadd el őtet vődnek. Csak ezt várta Olnás. - Örülök - úgymond -, hogy az én választásomat ezen egész nagyságos társaság is helybe hagyja, mert megvallom, hogy a jólelkű Aleddint becsülletes, nyájas magaviseletéért és nemes érzéséért régen úgy szeretem, mint saját gyermekemet. Ennyi barátom mellette való szóllása jele hát annak, hogy ítélletem nem hibázott. Azért is vőmnek elfogadom, és a nagyságos társaságnak mellette való kérését barátságos köszönettel veszem. A társaság szerencsét kívánt mind az öregnek, mind az ifjúnak. Előhívatták a kádit, és az öszvekelés véghez ment nyilván és a közönség bizonysága mellett. Olnás nagy vendégséget adott, melynek végével egy öregember lépett a szálába, kit öt ifjú követett lakodalmi ajándékokkal. Aleddin ráesmert régi öreg barátjára, Halilra és öt testvéröccseire. Olnás nem sok idővel a zacskólelés után egy hajót Egyiptomba küldött, és magához vitette Aleddin anyját és testvéreit, hol azokról atyai módon gondoskodott. Édesanyja Olnás leányával egy hárembe lakott, a fiúkat pedig kereskedésre taníttatta. Aleddin a Halil karjai közzé szaladt, és ölébe könnyeket hullatott. Megcsókolgatta testvéreit, és midőn végre észrevette, kinek köszönje minden szerencséjét, álmélkodva nézett Olnásra egy darabig, azután átölelve térdjeit, zokogott, de egyet sem szólhatott, mert szíve elfogódott. Az egész társaságot valami mennyei erő lepte meg, és kiki érzette, hogy a földön nem lehet nagyobb lelki bóldogságot képzelni a jótéteményből és háláadatosságból származó gyönyörűségnél. (1828?) . Fazekas Mihály: Az önnönszeretet --------------------------------- Akik rettenetes Mársnak ölő szava Dörgésére acél szívvel enyelgenek A poklok kirohant durva cselédivel; Egymásért nemesül ontani véreket Készek, bár a halál ércfoga csattog is, Torkából kiveszik néha barátjokat, Áttörvén az ezerféle veszélyeken, A sok bajba került kis nyereség felett, Gyakran aki kiért halni akar vala, Azt önnön maga kész vágni ezer felé. Visszás gerjedelem! hol veheted magad Egy szívhártya alatt? Úgy van az! úgy van az! Óh, önnönszeretet! néha ha nyúgszol is, Felrijjadsz csakugyan, s aki felugrata, Fusson színed elől, mert te megökleled. Óh, mit nem követett már ez az átkozott Bűnnek mételye el? hány birodalmakat Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való Roppant városokat ronta s emészte meg! Sőt míg érte siket lantomat izgatom, Már hányféle veszélyt szűle csak addig is. E mindent tehető durva tirannuson Már sok móddal akart sok nyomorult erő Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk Inkább, minthogy ezek fegyvere törje meg. Sok bal vélelkedés lomha barátjai Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét, S oly megrészegedett szívet ajánlanak, Mely a jót s gyönyörűt futva kerülje el, S a rúton s keserűn kapva röhögje ki A vídám örömöt, s a nevető reményt.- A nyelv is sokezer kárt s bajokat szerez, Légyek néma tehát? - Vagy hogy az értelem Sok kétségre vezet: légyek azért buta? Óh, nem, mert ezeket s minden egyéb nemes Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek Éltünknek meredek vagy köves útjait Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit. Így önnönszeretet! téged is a komor Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi Mételynek (pedig a durva daróc alá Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott). Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora, Sem pusztítni való dög, se pokol tüze, Szent szikrádat azért adta az ég belénk, Hogy sokféle nemes gerjedezéseket Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod A nagy lelkeket a virtusok útjain. A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett Átall a nyomorult sírba leszállani, S készebb a meredek horpaszain is a Szikláknak nyomokat törni az ég felé Nagy tettével. Örűl a nyomorultakon, Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog, Mert kedvelli csupán jóba gyönyörködő Lelkét. A maga jobb vólta egyengeti A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez Embertársainak. Kész ki-ki vállait A köz terhek alá vetni, ha érezi, Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak. Minden dolgaiban hív s igaz, akinek Belső nyúgodalom célja, s az angyali Békesség. Koszorút kössetek, óh jeles Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga- Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel Érző szíveteket, hogy nemes érdemű Tárggyal tudja magát s virtusa díszeit Kedveltetni. De majd messze repültök el Lengő gondolatok. Lássuk, ezen csuda Két színű s erejű szörnyeteget miként Pusztíthat szilajon, és ugyan ő maga Minden jó s gyönyörű célra miként vihet? Őrzőangyala van mindenikünknek, ez Kit-kit szívreható hangjaival tanít, Ő megsúgja, miként kelljen ereszteni Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani. Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled, Még ujjával is int, merre keressed a Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát. Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen, Ember vagy. Kiesen ballag az életed A nyájas szeretet s a megelégedés Rózsás sorjai közt, míg ezer esztelent Önnön kényje cibál a keresett bajok Vad tüskéje között, s kornyadoz életek A lelket tagadó barna gyanú alatt. Téged, bár az egek bóltja leroskad is, A béhorpadozott föld düledéke közt Sem rettent meg az ég rád lihegő fia. . Fazekas Mihály Esmerkedés az égitestekkel A véghetetlen Mindenség nyargalja-é körül napról-napra a mi 5400 mértföldnyi kerületű földünket vagy ez hömpölyödik addig egyet? és vajon ugyanaz a mindenség fordul-é egyet esztendőnként vagy a Föld kerüli addig körül a Napot? ezekre való felelettel 1826. esztendőbeli Kalendáriumunk az utána következőket tette adósokká. Lássuk tehát, mint teljesíthetjük azt. Ezek a kérdések azólta támadtak, miólta az emberi nemzet gyermeki korából kikelvén, és lelki tehetségei kijjebb-kijjebb fejtődzvén, ráesmert magára, hogy e földön lévő minden állatok felett ő az, kit a Teremtő ide rendelt, felséges munkáinak vizsgálására, megítéllésére és csudállására, hogy ezek által `megszenteltessék az Ő neve`. Az ember minden tudománnya közt legnagyobbra ment a mérés és számvetés mesterségében. Aki semmi írást nem tanult is, tudja, hogy a hordó üregét meg lehet mérni hány akós vagy csebres, ha abból az italt iccénként ki s be nem töltögetik is; a szántóföldet hány köblös, mérős vagy vékás, ha azt elébb maggal bé nem pergetik is; tudja, hogy még az idő is el van osztva órákra és negyedekre. Aki már olvasni tud, látja a kalendáriumban, hogy a Hold változásai és a Nap és Hold fogyatkozásainak kezdete, nagysága és vége pontosan ki vannak számítva és megjövendölve. Aki a földmérés tudományát csak megízelítette is, tudja, hogy a Földön két tárgynak egymástól való távolságát ki lehet találni, ha lánccal vagy öllel nem mérődik is meg, csak mind a két tárgyat lehessen két megmért szempontból látni; szinte úgy valaminek magosságát is, a nélkül, hogy annak tetejéről zsineget kellene lebocsátani. Nagyobb tudománnyal megmérődött sok égitesteknek mind Földünktől, mind egymástól való távolsága, útjaiknak mennyisége és mineműsége, és ezeknek pontosan lett kiszámítása által határozódhattak meg a Föld minden részeinek valóságos fekvései és a különben felmérhetetlen tengerek területeinek minden pontjai; és azólta utazhatnak a hajósok ezernyi mértföldeket a sík vízen a nélkül, hogy eltévelyednének, sőt, ha a szélvész dühössége messze találja is őket hányni útjokból, mihelyt az idő kiderül, meg tudják határozni, mely részén légyenek a Föld golyóbissának, mennyire vetődtek el útjokból és jó széllel mennyi idő alatt érhetnek feltett céljokhoz. A Föld golyóbissának körületét pedig nemcsak megmérte már az ember, hanem több ízben körül is hajókázta azt, nyúgot felé indulván és kelet felé jövén vissza, és megfordítva; és hogy azt észak és dél felé mindeddig véghez nem vihette, abban az örökös jéggel fedett tengerek akadályoztatják, amelyeken való keresztülhatást még eddig ki nem találhatta. Hogy tehát a Föld nem lapos, hanem gömbölyű, és hogy nem rézbikák tartják, hanem a Teremtő ezt is, mint más égitesteket, a Sz. írás szerént (lásd Jób XXVI. r. 7. v.), mint a semmin úgy függesztette fel; és hogy mikor nálunk dél közepe, akkor a Föld golyóbissának keleti oldalán este, nyúgotin reggel, lábunk alatt, velünk általellenben lévő oldalán pedig éjfél van: azt már az emberi nemzetnek férjfiúi korra jutott jelenvaló idejében csak az nem képzelheti, aki még azt sem foghatja meg, hogy lehetne másutt nyár, mikor nálunk tél van, melyről pedig még a gólyák is bizonyságot tennének, ha szóllani tudnának. Arra a furcsa kérdésre is, hogy ha a Föld gömbölyű, hogy nem hullanak le róla az alsó oldalán lévők? és kútjaikból hogy nem ömlik ki a víz? csak azok vetemednek, kik még nem érhették azt fel ésszel, hogy a Teremtő a Föld golyóbissának mozdulhatatlan fundamentomát annak kellő közepére helyheztette, és hogy annál fogva nekünk Földön lakóknak csak a Föld belső közepéig van lefelé, a Föld külső színe pedig köröskörül az ég felé, és így mindenütt felfelé van, és azért semmi róla fel az ég felé nem eshetik, sőt ami legnagyobb erővel felvettetik, az is hozzá visszahúzódik és leesik. Minthogy azonban a Nap, Hold és csillagok keleten feljönni és nyúgoton lemenni látszanak, és minthogy 24 óra alatt kerülnek vissza arra a helyre, melyről tetszettek elindulni: nem helytelen kérdés az, hogy vajjon azok kerülik-é körül minden 24 óra alatt a Föld golyóbisát vagy ez fordul azalatt egyet? de van mégis egy hatalmas, mely már csak magát is ezt a felvett kérdést istenkísértéssel és vallástalansággal vádolja: ez amaz öreg vakbuzgóság, ezt kell tehát elsőben megkérni, hogy minekelőtte átkot kiáltana, gondolja meg jól, hogy Szent Dávid CIV. zsoltárában az a vers, melyben a Föld fundamentomának és oszlopinak mozdulhatatlanságáról szóll a sz. poéta, és amelyet az értetlenség a Föld forgása ellen való cáfolhatatlan bizonyságnak gondol, oly bölcsességgel teljes mondás, melyből a Teremtő felséges munkáiról való helyes ítélet tetszik ki. Ugyanis az Isten Lelkétől vezéreltetett Szent Dávid tudta azt, hogy a Mindenható valamint az egész természetet, úgy abban a Földet is örökös mozgásra, munkásságra és változásra teremtette; és korántsem úgy képzelődött arról, mint valamely kőművesi munkához hasonló rakományról, mely ha felfordítódik, azonnal széjjelomlik, hanem úgy nézte és írta le annak alkotását, mint egy ügyes gyártó által készült kerékhez hasonlítható remekművet, melynek tökélletessége nem abban áll, hogy felfordulva széjjel ne bomoljon, hanem abban, hogy legsebesebb forgásában is fundamentomából avagy agyából oszlopai ki ne mozduljanak; de gondolja meg a vakbuzgóság még azt is, hogy a Mindenható valamint az írásoknak, úgy minden ő felséges munkáinak vizsgálására a maga képére és hasonlatosságára formált embert teljes hatalommal ruházta fel. Lássuk tehát elsőben is a Földet, hogy ha ez fordul, milyen sebességgel kelljen annak a fordulásnak véghezmenni. Ha valamely golyóbist keresztüllyukasztunk, rajta vesszőt dugunk által és a golyóbist azon forgatjuk, bizonyos, hogy a kellő dereka legnagyobbat kerül és így legsebesebben forog: a Földnek is tehát kellő derekán képzeljünk egy helyet és lássuk micsoda sebességgel kelljen annak haladnia, hogy 24 óra múlva arra a pontra kerüljön vissza, melyről elindult. A Föld kellő derekának kerülete 5400 mértföld, egy ilyen mértföldben van 4000 öl, és így 5400 mértföldben 21 600 000 öl. Egy nap áll 24 órából. 1 órában van 60 elsőrendbeli minutum v. apród; 1 apródban van 60 másodikrendbeli minutum v. perc, és így 24 órában 86 400 perc van (ez a perc mintegy annyi kis idő, mely alatt a folyvást utazó egyet lép): ezekből könnyen kiszámíthatja, aki nem restelli, hogy ha a Föld 24 óra alatt, avagy 86 400 perc alatt egyet hömpölyödik, tehát a kellő derekán lévő egy-egy hely azalatt 21 600 000 ölet, egy perc alatt pedig 250 ölet halad. Valóban nagy sebesség, mert egy perc alatt az ágyúból kilőtt golyóbis csak 100 ölet mehet, és így a Föld dereka harmadfélszerte sebesebben haladna az ágyúgolyóbisnál. Ha ezt sokaljuk, ám állítsuk meg a Földet és forgassuk körülötte az égitesteket s lássuk, milyen sebesen forgathatjuk. De értsük meg a dolgot, hogy t. i. a Nap, Hold és bolygócsillagok nem mind egyforma távolságra vannak tőlünk, és az állócsillagok is nem az ég boltozatjára vannak szegezve, hanem azok is a végtelen üregben, mint semmin vannak felfüggesztve. A Hold legközelebb van Földünkhöz; távolsága, elhagyván rövidség okáért a százas számokat, legalább 48 000 mértföld; az a karika, melyet kell tennie, ha a Földet 24 óra alatt körül akarja járni, 320 000 mértföld; eszerént egy perc alatt negyedfél mértföldet kéntelen haladni. A Nap távolsága tőlünk 20 millió, útja pedig, melyet tenne a Föld körül, 125 millió mértföld; ha 24 óra alatt ennyit mehet, úgy egy perc alatt 1400 mértföldnél tovább vetődik. Ne járjuk sorra a bolygócsillagokat, hanem lássuk a legmesszebbiket, Uranust, ez a Földtől 400 millió mértföldnyire esik (elhagyván, valamint a Napnál, a százezreseket), útja, melyet tenne 24 óra alatt a Föld körül, 2500 millió; és így egy perc alatt 29 ezer mértföldet menjen, különben kimarad az időből. Már eddig is kinek nem kóvályog a feje? Sohase fárasszuk az állócsillagokat, mert azok oly temérdek messzeségre vannak, hogy az ember még arra a tehetségre nem juthatott, hogy a legközelebbiknek is távolságát meghatározhassa; elégedjünk meg inkább azzal a 250 öllel, melyet Földünk kéntelen tenni egy-egy perc alatt, ha a nyári terhes napokat és téli unalmas éjtszakákat magunkra nem akarjuk hosszabbítani, mert ha a Nap kerülné körül a Földet és egy perc alatt csak 250 ölet haladna: úgy ahelyett, hogy most a leghosszabb nyári napon csak 16 óráig sütheti a mezei munkást, akkor egy végbe 40 esztendeig perzselné. Itten állapodjunk meg, mert az a kérdés adja elő magát, hogy ámbár az előszámlált égitesteknek olyan sebességgel való foroghatása, mint kiszámítóda, természet rendét botránkoztató képtelenség; de ki áll jót érte, hogy azoknak az égitesteknek távolsága annyi, amennyinek rövideden ki vannak mondva. Felelet: az égvizsgálók, kik a Napnak és Holdnak mindenkori fogyatkozását, vagy értelmesebben szólva, azoknak Földünkkel egy sorba való jövetelét, úgyszintén a bolygócsillagokét is, számtalan időkre meg tudják határozni, pedig az hogy telhetne ki tőlük, ha azoknak egymástól való távolságát és útjaiknak mennyiségét nem tudnák: hiszen akárki is csak úgy határozhatja meg, mikor érhet valahová, ha tudja bizonyosan, hogy mennyire van az, és ő mennyire mehet egy nap vagy egy óra alatt. Hanem ha valaki mégis azt kívánná tudni, hogy micsoda mesterséggel vihetik azokat a méréseket véghez? arra mit tudna az ember annál egyebet mondani, amit mondana annak, aki szeretné tudni, hogy csinálják az órát, t.i., hogy töltsön inasesztendőt és legénykedjen, majd megtudja. Természetesebb kérdés az, hogy ha csakugyan el kell hinni, hogy a Nap 20 millió mértföldre is van hozzánk, képtelen nagynak kell annak lenni, minthogy mindenfelé annyi meleget és világosságot szolgáltathat; azonban nagyobbnak látszik a Holdnál, pedig a Hold 48 000, a Nap pedig 20 millió mértföldre van téve, és így negyvenezerszer távolabb tévén, annyi ezerszer is nagyobbnak kellene tehát néki lenni a Holdnál. Valósággal nagy is az! felette igen nagy! olyan nagy, hogy minden közönséges képzeletet feljülhalad! Képzeljük a Nap golyóbisát belől üresnek; képzeljük annak kellő-közepére a Föld golyóbisát és hozzá a Holdat kétannyi távolságra, mint amennyire most van, mégis megforoghatna a Nap üregében a Föld körül, úgy hogy az oldalát seholse korholná. Ha pedig valaki még ennél is nyilvánabb kívánja tudni, hogy mekkora légyen a Nap golyóbissa a mi Földünkhöz képpest, válasszon 56 egyenlő nagyságú rézkrajcárt; nézzen ki a ház közepén vagy akárhol olyan egyenes tágas helyet, melynek széle-hossza két közönséges lépésnyire legyen; ennek a helynek közepetájáról húzzon egyenes szálat a széle felé krétával, szénnel vagy akármi jegyző eszközzel; rakja le arra sorjába az 56 krajcárt, úgy hogy mindenik egymást érje; ekkor vegye fel a hely közepetáján letett első krajcárt; szúrjon a helye közepére egy szeget; kössön ahhoz olyan hosszú cérnát vagy madzagot, melynek másik vége, ha még ahhoz egy krétát, üszköt vagy szeget köt, a végső krajcár külső széléhez érjen; most már firkáljon azzal az 56 krajcárnyi hosszú madzaggal, húzóson tartva, köröskörül egész karikát: képzelje azt a nagy karikát a Napnak, egy krajcárt pedig a mi Földünknek: mert éppen akkorák egymáshoz képest, ha t. i. mindeniknek golyóbisát derekán keresztülvágva gondoljuk. Hogy lehessen pedig ezt az egész mesterséget krajcár helyett új ezüst garassal vagy egyenlő kis pitykékkel és az 56 helyett kevesebb darabokkal is kirakni, az kinek-kinek ügyességétől függ: mindazonáltal váltókrajcárt venni fel azért rendesebb, mivel azon a hasonlatosságot még tovább lehet folytatni; ugyanis, ha olyan egy váltókrajcárt veszünk a Föld kereksége képének, melyen kétfejű sas van, azon Európát annyinak képzelhetjük, mint a sasnak egyik feje körül lévő karikát, és abban édes magyar hazánkat annyinak, mint `a kétfejű sasnak szemefénnyét`. _.o._ F a z e k a s M i h á l y L U D A S M A T Y I k o m i k a i e l b e s z é l é s Quamois sublimes debent humites metuere, Vindicta docili quia patet soleritae. Phaedrus. Elöljáró beszéd az első kiadáshoz Jámbor olvasó! E munkácskának ki legyen szerzője, ha kérded, Nem tudom: az bizonyos, hogy az én kezeimbe csak így jött Név nélkül; nekem egy szomszédom hozta az Erdő- Hátról, vagy honnan, hogy jó lesz rajta nevetni Majd borozgatás közben. Igaz is: mert rajta nem egy-két Vídám estéket tölténk; még Marci kanász is, Aki nagy Á-t se tanult soha, sokszor majd megütötte A guta, úgy röhögött: >>No ilyet soha Gazd' uram, - úgymond, - Még a hetvenedik nagyapámnak lelke se hallott. Be furcsán perdül; pedig a sor vége nem úgy megy, Mint a nótában szokták. Osztán meg akárki Irta uram! de gonosz csontnak kell lenni, ugyancsak Tudja mikíp szokták >>Igy ítélt Marci tudatlan Fővel; mások még több szépet láttak ezen kis Munkában, de kivált a többek közt, nekem a sok Körmönfont s magyaros szólás formája, meg a nagy Könnyűség, elmés lelemény, természeti festés, Melyek ezen kisded munkát kedveltetik, egybe Úgy megtetszettek, s egyszersmind Döbrögi úrnak Példátlan példás megjobbulása is egybe Úgy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi, én is Háromszor tettem fogadást, hogy közre- bocsátom A furfangos eszű Ludas Matyi tetteit és már Szükség, hogy szavamat teljesítsem mint magyar ember. Ebből áll az egész dolog, amit mondani szükség Volt, legalább annak véltem. Most útra bocsátom A Matyit, országot hadd menjen látni; ne féljen Döbrögi úr, mert ő már többször nem veri ám meg. Irtam---JOBBOTTHON Egy kancsó jankai mellett- A kiadó. A szerző az olvasókhoz Hajdan ütlekkel magyarázták a mi atyáink, Hogy mi az alsó rend törvénye, kinél az Igazság? - Aki erősebb volt, ugyanaz kényére bitangolt- A lepocsékolt nép dühös indulatja kanóccal Adta jelét olykor bosszújának, de oroszlán Szíve kevésnek volt, hogy, mint Matyi, vissza- pofozza, Ami goromba csapást vett a zabolátlan erőtől. Elmult a vad idő; ki van ennek szabva határa, Szintúgy, mint annak; szent törvény; s az igazság Fennen hordja fejét, mert van bizodalma hazánknak Bölcs fejedelmeiben. Bátran eleresztem azért én Döbrögi Mátyását, mint medvét, mely vadonából Emberi kézre került, és már gazdája dudáján Úgy illeg-billeg, hogy rajta akárki nevethet, Senki fiának sem lévén oka tőle szepegni. Bécsben ugyan hírem nélkül szöke pőre gatyában És boglyás fővel: most én csimbókba kötözve Fürtjeit és e kis kacagánykát vetve nyakába. A korhelyt fogadott apjának visszabocsátom. Debrecenből Januáris 12-dikén 1816-ban. F.M. LUDAS MATYI _____________ Első levonás ............. Hajdan egy faluban a Nyíren-é, vagy az Erdő- Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe, Már csak elég az, hogy: volt hajdan egy öreg asszony, Özvegy volt, s egy rossz fia volt. Ez munka fejében Nyáron legyet a szárán csapkodta napestig, Télen a tüzelő mellett a piszkafa végén Ácsorgott el egész napokat. Jó anyja eléggé Zsémbelt rá; de akár száraz falra marokkal Borsót hintett volna, szitok, mocsok és a hurítás Annyit tett Matyinak (Matyi volt neve a sihedernek) Ily tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer Holtra elunta magát; hosszúknak kezdte találni A napokat s nem elég tágasnak az anyja telekjét: Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a falu végén Lévő dombig, ahol szoktak volt mindenik ünnep Délestén az időtöltők karikába hasalni. - Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként Gúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású Virgoncok; de csak ott volt már ő s nem sok időre Összegyalulódott velük. - Innen látta először A mi fiúnk, nézvén szana-széjjel, az ég kari- máján Dalmahodó hegyeket; másrészről mint ugyanannyi Nyársakat a távol hegységek tornyait; itten Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye is van; És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár Egy hét mulva esik. - Felpercene benne az ország Látására való kívánság; már az eszében Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni; Nincsen nyugta; fejét töri, míg végtére előtte Rés nyílik, melyen szándéka folyásnak eredhet. - Anyjának húsz szép anyányi libái valának Egy vén gúnárral, s egy pár öregecske tojóval, Jókor költek azok, maga bajmolt vélük az özvegy, Hogyha szerencsésen, úgymond, fel tudja nevelni, Majd egy kis télire valót árulna belőlük. E ludakra fené fogait Matyi, kéri az anyját, Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét; A vásárra bemenne velük; jó móddal eladná; S így kapadozva talán kupec is kerekedne belőle, Mely úton sok rác úr lett abban az időben. >>Korhely, léhűtő! Majd a vásárra, pokolba! Mit kerestél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz Látsz itthon>>: - az anyó így s így mocskolta le Mátyást, Ö pedig a vásárra menést feltette magába, Már pedig ő, amit feltett furfangos eszébe, Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé. És addig kunyerált, hogy rávette az anyját: >>Ám no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten, Csak lendíts valamit, mert hej nagy bűn a henyélés>>. Kedve derül Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst, S a sutból kivon egy pókháló-lepte tarisznyát, Mely öregapjának sohasem szállott le nyakából, Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót, S fokhagymát; azalatt ő a vén ludakat arrább Hessegeté; az eladni való huszat kiszakasztá, És egy körmön font ostorral az útra riasztván, Anyjának minden jót kíván s ballag utánuk. Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról Azt tartotta, hogy ott neki a felség se parancsol; Amit akart, volt törvény, s tetszése igazság.- A portékának maga szokta kiszabni az árát, És amely darabért többet mert kérni az árus, Elkonfiskáltatta, meg is büntette keményen. Hogyha pedig netán más olcsón vett meg akármit És neki megtetszett, csak azért kivetette belőle, Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ősi jussa.- Amint Döbrögi úr ekkor sétálva alá s fel A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe, Annyival inkább, mert minden süvegelte személyét, Csak Matyinak volt fenn egyedül a főre valója. Kérdi az úr: <> <> Így szólott nagy nyers-nyakason Matyi.- <> Nem tudod itt ki az úr? majd emberségre tanítlak! Hol vagyon a süveged, mi ezen ludaknak az ára?>> - Bényomván süvegét s megrázítván kacagányát: <>, úgymond, <>- Kérdi az úr: <> - <<Ö biz az apja Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.>> Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba cibálják; Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében Ötvent vágnak rá, melyet süvegelve faránál Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös Karszékből szemlélt. - Matyi így szólt, hogy felereszték: <<Én uram a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak Rója fel e kapu félfájára, hogy el ne felejtse: Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!>> Ezt alig végzé, néhány zöldingesek agyba- Főbe verék, s kiveték, jól meghurcolva hajánál Fogva, hogy a földet még a lábujja sem érte. Míg húzták-vonták, még egyszer vissza- kiáltott: <> Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz: <> Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi háznál Örültes szavain Matyinak hahotára fakadtak. Második levonás ............... A mi Matyink, könnyen lehet elgondolkodni, hogy anyja Háza felé képpel sem fordult; búgva, morogva Elment földetlen földig; s elvitte magával A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét. Hogy dühe céljához juthasson, pénz-kuporásra Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal, Hol szolgálattal; s néhány nyelvekbe eléggé Jártas lett, mert sok nagy városokat be- barangolt: S annyira mennyire sok mesterségnek kitanulta A csínyját-bínját. Bízván hát mind az eszéhez, Mind erszényéhez: <> Képe azóta nagyon elváltoza néki; azonba Döbrögi házánál elenyészett híre nevével. Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig, Amelynek küszöbén nem igen kedvére hasalt volt. Látja, hogy a füstös nagy ház helyére azóta Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek, A fala fel van már építve, de a fedeléhez Még faragatlan fák vannak halmozva rakásra. <> Elfordul onnan, veszen egy félkézi szekercét, Zsebbeli ölmérőt, s plajbászt egy irhakötővel; És egy vándorló olasz ács formába jelen meg. Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahhoz értő A falnak szélét-hosszát mérkéli szemével; Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz; Olykor fel-fel néz, a fákat megmosolyogja, S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert, Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. <> Mondja az úr: <>. Csak hozzá vetvén <> - Kirántja Mérőjét,-mérkéli->> Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik; Ám de hisz e nem az én dolgom, senkit se gyalázok, Sem magam ok nélkül más munkájába nem ártom.>> Menni akar; de az úr meg tartóztatja. <>. Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél. <> Látni szeretné azt Matyi.-Döbrögi pontba parancsol Egy hintóba fogatni. Szakács tálaljon azonba! Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák Hogyha találtatnak, jó volna talán kijegyezni, Sőt tán egyúttal vágatni is.- Egybe az ispánt Szólítsák! - kétszáz fejszést rendeljen az erdő Sarkához. - Készen az ebéd; jól laknak; a hintó Ott terem. Egy pillanat alatt kinn vagynak az erdőn. A fejszések is ott vagynak már. - Járja az úrral A roppant tölgyest Matyi és vágatja, ha szép fát Sejt meg.-Már minden munkást elrendele széjjel, Kedve szerint: nem tud még egy szál fára találni. Beljebb mennek hát,-vizsgálódnak, Matyi egyszer Mondja, hogy ő már lelt.-Egy sűrű völgybe lecsalja. <>. Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni. Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát, Egy gúzzsal, melyet csak azért font, össze- szorítja. <>, úgymond. Megfogadák ezek a jó emberek és az ölökben Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik Szűrét tette alá, másik betakarta gubával.- Hogy haza cammogtak vele a lovak, egy banya két pint Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre Öt-hat férficseléd, és szintugyanannyi fejér nép Ütközte egymáshoz; nagy volt egyszóval a hűhó! Harmadik levonás ................. Hát Matyi hol járt most? váltig keresék, de az éjnek Jó oltalma alatt hamar által ment a határon, És már új módon gondolkozik a mi urunknak Más izombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb Vándorlott, egy vén doktornál jó darab ízig Szolgált; (hajdan ez valamely külföldi seregnél Felcser volt). Minthogy híven szolgálta, bizonnyal Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja; ez úgy lett. Még életbe lelé, s hozzá beszegőde inasnak, Oly feltétel alatt, hogy az esmeretes nyavalyáknak Cifra nevére, haszonvehető füvekre, porokra, Érvágó köppöly, kristély, láncéta, borotva, S más borbélyszerszám hasznára, sebekre való szer, Fürdők s párgolatok készítésére, kenőcsre Oktatná őtet. - Feje jó volt a mi Matyinknak S egy-két hét csak alig mult, hogy vagy római nyelven, Vagy görögül, sok rossz nyavalyákat elő tudta bölcsen Mondani, melyek azon században műbe valá- nak; És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett.- Elkéré ekkor a doktor Scorbuntius úrtól Ócska parókáját, spádéját, vén paripáját, Bőr bugyogóját, és a tábori régi kabátját, Hadd csapjon velek egy farsangot földes uránál. Rá állott az öreg, minthogy jó zálogot ígért.- Felveszi hát a vén hacukákat; doktori módon Kezdi viselni magát; illett rá tászli, paróka Koszperd és bugyogó; úgyhogy Scorbuntius úr is Megfogván a hasát, majmát majd oltra nevette. Ö meg búcsút vesz, s Döbrögnek ereszti fakóját. Döbrögi még szintén meg sem szabadult az elébbi Megpüfölés szedres daganatjaitól; ihol újra Látogatásra megyen hozzá Matyi hajdani szörnyű Igéretje szerint. Hiába keríti magát bé Puzdrás és lándzsás hajdúkkal: nincs neki annyi Lelke, hogy a bosszús Matyinak kikerülje husángját. A végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé Egy vezetőt bérelt; mikor osztán Döbrögöt érte, Ott a bírótól katonás hangon kalauzt kért, Mert ő menni muszajn szakkerment a generális Quártély aki betegh. (Hihető abban az időben Történt volt é meg, mikor a sokféle keresztes Ponyva hadak szanaszét kóborlották be hazánknak Nagy részét.) Biztatja Matyit szóval, hanem elsőbb Földesurához fut bíró uram, és bejelenti, Hogy hadi orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fűhöz Fához kapkoda, és akit csak ajánlani tudtak, Bárha kerékgyártó, lóorvos, marhakuruzsló Volt is, kínjában mind meghallgatta tanácsát. Kéreti hát ezt a felcsert is, hogy ha az Istent Féli, tekintse az ő nyomorúságát, s ha csak egy-két Pillantást szánjon megnézésre; jutalmat Várakozása felett ígér, és a kocsijában Küldi el a generál szállásáig. Matyi gazda Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást Felváltó posták elvitték csaknem erővel. (Bárha nem említné, lehet elgondolni csak úgy is, Hogy Matyi a képét okosan be tudta vakolni És különös módon elváltoztatni beszédét.) A mi urunk, ki szegény, még vagy három daganattal, Melyek a hátáról nem akartak eloszlani, ágyban Kórnyadozott: hogy vélt orvosa felé közelített, Majd kirepült szedres bőréből; kéri az égre S földre, hogy ily nyomorult sorsán ha lehetne, segítsen. Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevülést Érez megromlott vérében; hogyha azonnal Fürdő nem készül, és köppöly még ma bizonnyal A szívére megyen és -. Ekkor vállat von az álnok. Kéri az úr minden szentekre, hogy amit az Isten Értésére adott, rendeljen. - Doktori módon Harmadik ujjával megbökvén homloka búbját: <> Ezeknek Elszámlálja küön neveket; száz erdei réti Dudvák voltak ezek; nyúl-, farkas-, béka- cseresznyék; Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, macskatövisek. Hát még az angyal-, szent- s ördög-gyökerek, (mivel akkor A füvek neve csak barom, ördög s szent vala; Füvész- Könyv még nem lévén), Nosza ispán, szolga, poroszló, Hajdú, kukta, szakács, kertész, szoba-, konyhaleányok, Béres, strázsa, kocsis, fullajtár, bába, favágó, Egyszóval minden, valamely'k csak elől vagy utól volt, Fuson az udvarból a rétre, ligetre, mezőre; Addig az üstben víz legyen, és hadd égjen alatta. A nép mind kirohant, egyedül egy sánta banyára Hagyván a tüzelést; hanem a szemfül Matyi ettől Igy szabadula meg: a paphoz küldé, hogy az Istent Kérje hívekkel, - Maga megvizsgálja az úrnak Vak szemeit; kendőt vesz elő s addig simogatja A két szárnyával, hogy száját béfedi; ekkor Megköti hátulról tarkójánál. <>,- úgymond. Azzal búcsút vesz, kimegy; a paripára fel- ugrik; S illa berek. - Haza jő a fűvész csorda rakottan: Bészalad egy szobalány, meglátja az úr csuda képét; Elsikkantja magát, kifut, össze rikoltja az udvart. Egyik kérdi mi baj? Másik, hogy hol van az orvos? Kúcsolják kezeket, tanakodnak, hogy ki az ördög Fojtá bé ismét száját nagyságos uroknak? Oldjuk meg szaporán. - A félholt Döbrögi ekkor Már csak alig szuszogott, és minden pontba elájult, S csak lassan nyöghette ki, hogy Ludas Matyi volt az, És hogy agyon kínzá. - Mind lóra kap, aki csak ülhet, Kergetik a Matyi hűlt nyomait, de haszon- talan, ő már Tudj' Isten hol járt; bizonyos, hogy csalfa örömmel És degesz erszénnyel tért meg Scorbuntius úrhoz. Negyedik levonás ................. Már most ám igazán rosszul lett Döbrögi; rendes Orvosokat hívtak, s currenst küldöztek az ország Minden részéhez, Ludas Matyi megfogatása Végett; csakhogy az ő képét igazára leírni Nem lehetett, minthogy mindig más színbe jelent meg.- Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi Hazánkban Történt, a' bizonyos: meg tetszik az akkori törvény- Tévők gondjából, kik az ő csúfjára, örökre Feljegyzék a nagy törvénykönyvben, hogy az olyan Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink volt, Ludasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány. Nem jött kézre Matyink, mely Döbrögi núrnak eléggé Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység Sem volt éltéhez: hanem a bölcs orvosok által Nagy nyavalyáján a munkás természet erőt vet, És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte Mátyásnak; hanem a Ludas név annyira fészket Vert szívébe, hogy a vidék lúdját kiölette, Mert csak lúd-tollat látott is, azonnal elájult; Még a ludimagistert is ki akarta csapatni A jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább Rectornak hivatja magát s minden követőit. Húsz lándzsát csak azért tartott, hogy tíze napestig, Tíze viszont éjjel mindig őrt álljon az udvar Környékén; - hozzá közelíteni akárki fiának Sem lehetett, ha ugyancsak előtte nem esmeretes volt. Hogyha az udvarból a jószágába kiment is, Tíz lándzsás lovagolt mindenkor hintaja mellett.- Ezt Matyi is mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit, annak, Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy. Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember, Megjelenik paripán; a lóvásárba bolyongván, Meglát egy virgonc lovat egy idegen sihedernél; Kérdezi, hogy mire tartja? <> -úgymond.- <> <> <> Tetszett a tűzről pattant sihedernek az alku, És nehezen lesi, hogy mikor indul már az az úr ki.- Egyszer lárma esik - riogatják széjjel az embert; Döbrögi jő hintón! - Utjából félre vonódik Minden igaz lélek. - Pezseg a pozsgás sihederben A jó vér a csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt Érjék Döbrögiék; mint a nyíl utánok ereszti Ráróját; - <> - kiabálja; Mellé szöktet a hintónak, - <> - ordítja az úr - egyszerre utána Hajt a tíz lándzsás, de mi haszna, nyomába se hágnak. <> Maga a hintóba felugrik, És kíváncsi szemét düllesztve mereszti utánok, Hogy fogják el már Matyit. - Ö pedig a kerek erdő Sarkánál elbujva fülelt, s látván, hogy az úr már Csak maga van, kilopózkodik, és megrántja ruháját: <> Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte Volna, talán sokkal könnyebb lett volna szegénynek. Összerogyott, és a kocsiból ájulva zuhant le Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén, Mondja: <> Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre. A tizenegy lovasok nagy későn visszakerültek, Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a Megzsákolt urok is, kit, elérkezvén, kocsijában Bágyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes Tarkón csípni Matyit. <> Ezt mondván, megtért a kastélyába, s azonnal Elküldötte a húsz lándzsást, kegyelemmel akarván Oni magát ezután az erőszaktétel ellen És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik Embertársaival; jól is végezte világát. -oOo- . Fazekas Mihály Lúdas Matyi Quamvis sublimes, debent humiles mutuere, Vindicta docili quia patet solertiae. PHAEDRUS. Elöljáró-Beszéd az első Kiadáshoz. Jámbor Olvasó! E' munkátskának ki legyen Szerzője, ha kérded, Nem tudom: a' bizonyos, hogy az én kezeimbe tsak így jött Név nélkűl; nekem egy Szomszédom hozta az Erdő -- Hátról, vagy honnan, hogy jó lessz rajta nevetni Majd borozás közben. Igaz is: mert rajta nem egy két Vídám estvéket tölténk; még Martzi Kanász is, A' ki nagy Át se tanúlt soha, sokszor majd megütötte A' guta, úgy röhögött: No ilyet soha Gazd'Uram, úgymond, Még a' hetvenedik Nagy Apámnak lelke se hallott. Be' furtsán perdűl; pedig a' sor vége nem úgy megy Mint a' Nótában szokták. Osztán meg akárki Írta Uram! de gonosz tsontnak kell lenni, ugyantsak Tudja mikíp' szokták. Így ítélt Martzi tudatlan Fővel; mások még több szépet láttak ezen kis Munkában, de kivált a' többek közt, nekem a' sok Körmönfont magyaros szóllás' formája, meg a' nagy Könnyűség, elmés lelemény, természeti festés, Mellyek ezen kisded munkát kedveltetik, egybe Úgy megtetszettek, 's egyszersmind Döbrögi Úrnak Példátlan példás megjobbúlása is egybe Úgy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi, én is. Háromszor tettem fogadást, hogy közre-botsátom A' fúrfangos eszű Lúdas Matyi tetteit, és már Szükség, hogy szavamat tellyesíttsem, mint magyar ember. Ebből áll az egész dolog, a' mit mondani szükség Vólt, legalább annak véltem. Most útra botsátom A' Matyit, országot hadd mennjen látni; ne féljen Döbrögi Úr, mert ő már többször nem veri ám meg. Írtam ---- JOBBOTTHON Egy kantsó Jankai mellett -- A' Kiadó. A' Szerző az Olvasókhoz. Hajdan ütlekkel magyarázták a' mi Atyáink Hogy mi az alsó rend törvénnye? kinél az igasság? -- A' ki erőssebb vólt, ugyan az kénnyére bitangolt. -- A' lepotsékolt nép dühös indúlatja, kanóttzal Adta jelét ollykor bosszújának; de oroszlány Szíve kevésnek vólt, hogy mint Matyi vissza pofozza, A' mi goromba tsapást vett a' zabolátlan erőtől. Elmúlt a' vad idő; ki van ennek szabva határa Szintúgy mint annak; Szent a' Törvény; 's az Igazság Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma Hazánknak Bölts Fejedelmeiben. Bátran eleresztem azért én Döbrögi Mátyássát, mint medvét, melly vadonából Emberi kézre került, és már Gazdája dudáján Úgy illeg billeg, hogy rajta akárki nevethet, Senki fijának sem lévén oka tőle szepegni. Bétsbe ugyan hírem nélkűl szöke pőre gatyában És bogjas fővel: most én tsimbókba kötözve Fürtjeit és e' kis Katzagánkát vetve nyakába, A' Korhelyt, fogadott Apjának vissza botsátom. Debreczenből Januárius 12-dikén 1816-ban. F. M. Lúdas Matyi. ELSŐ LEVONÁS. Hajdann egy Falubann, a' Nyírenn é, vagy az Erdő- Hátonn, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe. Már tsak elég az, hogy: vólt hajdann egy öreg Asszony, Özvegy vólt, 's egy rossz Fija vólt. Ez munka fejébenn Nyáronn a' legyet a' szárán tsapkodta nap estig, Télenn a' tüzelő mellett a' piszka fa végénn Átsorgott el egész napokat; Jó Annya eléggé Zsémbelt rá; de akár a' száraz falra marokkal Borsót hintett vólna, szitok, motsok és a' hurítás Annyit tett Matyinak, (Matyi vólt neve a' Sihedernek) Illy tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer Hóltra elúnta magát; hosszúknak kezdte találni A' napokat; 's nem elég tágasnak az Annya telekjét: Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan Bajra vetette fejét, 's kigyaloglott a falu végen Lévő dombig, ahol szoktak vólt mindenik Innep Délyesténn az Időtöltők karikába hasalni. -- Mint sziszeg a' fót Lúd idegenre: Matyinkat is akként Gúnyolták ki az ő vele nőtt egy forma korás Virgontzok; de tsak ott volt már ő s nem sok időre Öszve gyalúlódott velek. -- Innen láta először A' mi fijunk, nézvénn szana széllyel, az ég karimáján Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyan annyi Nyársakat a' távol helységek tornyait; ittenn Vette ki a' szóból, hogy szomszéd Vármegye is van; És a' többek közt, hogy a' híres Döbrögi Vásár Egy hét múlva esik. -- Fel pertzene benne az Ország Látására való kívánság; már az eszében Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni; Nintsen nyugta; fejét töri, míg végtére előtte Rés nyílik, mellyenn szándéka folyásnak eredhet. -- Annyának húsz szép annyányi libáji valának Egy vén Gúnárral, 's egy pár öregetske tojóval, Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az Özvegy, Hogyha szerentsésen, úgymond, feltudja nevelni, Majd egy kis télére valót árúlna belőllök. E' Lúdakra fené fogait Matyi, kéri az Annyát, Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerentsét; A' Vásárra bemenne velek; jó móddal eladná; 'S így kapadozva talám kupetz is kerekedne belőlle, Melly úton sok Rátz úr lett abban az időben. -- Korhely! léhűtő majd a' Vásárra, pokolba! Mit keresél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz Látsz itthonn: -- az Anyó így 's így motskolta le Mátyást. Ő pedig a' Vásárra-menést feltette magába, Már pedig ő, a' mit feltett furfangos eszébe, Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé; És addig kunyorált, hogy tsak rávette az Annyát: Ám no hiszem legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten, Tsak lendítts valamit, mert héj nagy bűn a' henyélés. Kedve derűl Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst, 'S a' sutból kivon egy pókháló lepte tarisznyát, Melly öreg Apjának soha sem szállott le nyakából. Ebbe az Annya rakott túrót, hájat, kenyeret, sót, 'S fokhagymát; az alatt ő a' vén Lúdakat arrább Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá, És egy körmön font ostorral az útra riasztván, Annyának minden jót kíván, 's ballag utánnok. Döbrögben vala hát ekkor Vásár, a' hatalmas Döbrögi Úr örökös Jószágábann, ki magáról Azt tartotta, hogy ott neki a' Felség se parantsol; A' mit akart a' vólt Törvény, 's tetszése Igazság. -- A' Portékáknak maga szokta kiszabni az árát, És a' melly Darabért többet mert kérni az Áros, Elconfiscáltatta, meg is büntette keményen. Hogyha pedig nétán más óltsón vett meg akármit És neki megtetszett, tsak azért kivetette belőlle, Hogy fenn tartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. -- A' mint Döbrögi Úr ekkor sétála alá 's fel A' mi Matyink és a' szép húsz liba tűne szemébe, Annyival inkább, mert minden süvegelte személlyét, Tsak Matyinak vólt fenn egyedűl a' főre valója. Kérdi az Úr: ki ezen Lúdak Gazdája? Magam la! Így szóllott nagy nyers nyakason Matyi. -- Ennye, gaz ember! Nem tudod itt ki az Úr? majd emberségre tanítlak! Hol vagyon a' Süveged? mi ezen Lúdaknak az árra? -- Bényomván süvegét, s megrázíntván katzagánnyát: Három Márjás, úgymond, párja az illyen amollyan! -- Kérdi az Úr: id' adod fele árrán? -- Ő biz az Apja Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál. Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három Fogdmeg toppan elő; Matyit a' Kastélyba tzibálják; Lúdjait elhajtják; és a' kapu közt hevenyében Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál Egy Ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös Karszékből szemlélt. -- Matyi így szólt hogy felereszték: Én Uram a' fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád, 'S Életben megtart, majd megszolgálom; azért tsak Róvja fel a' kapu fél fájára, hogy el ne felejtse: ^Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!^ Ezt tsak alig végzé, néhány zöld Ingesek agyba- Főbe verék, 's kiveték, jól meghurtzolva hajánál Fogva, hogy a' földet még a' lábújja sem érte. Míg húzták vonták, még egyszer viszsza kiáltott: Osztánn háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet! Hogy már ott kinn vólt, így szóllott a' sokasághoz: Majd meglássátok, háromszor meg verem azt la! Ezt minden neveté; de kivált a' Döbrögi Háznál Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak. MÁSODIK LEVONÁS. A' mi Matyink könnyen lehet elgondolni, hogy Annya Háza felé képpel sem fordúlt; búgva morogva Elment földetlen földig; 's elvitte magával A' boszszúállás Lelkének is ördögi mérgét. Hogy dühe tzéljához juthasson, pénz kuporásra Adta magát; jótskán keresett is, hol napi számmal Hol szolgálattal; 's néhány nyelvekbe eléggé Jártas lett, mert sok nagy Városokat bebarangólt; 'S annyira mennyire sok mesterségnek kitanúlta A' tsínnyát bínnyát. Bízván hát mind az eszéhez Mind erszénnyéhez; Hogy Döbrögi meg ne tsalódna, Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni. Képe azólta nagyon elváltoza néki; azomba Döbrögi házánál elenyészett híre nevével. Bátrann elmegy hát a' nyílt Udvar kapujáig, A' mellynek küszöbén nem igen kedvére hasalt vólt. Látja, hogy a' füstös nagy Ház hellyére azólta Pompásabb Palotát újjabb ízléssel emeltek, A' fala fel van már építve, de a' fedeléhez Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra. Meg lessz már, így szóll Matyi, meg lessz Döbrögi verve. Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekertzét, Zsebbeli ölmérőt, 's plajbászt egy irha kötővel; És egy vándorló Olasz-Áts formába jelen meg. Eljutván a' nagy Kastélyhoz, mint ahoz értő A' Falnak szélét hosszát mérkéli szemével; Onnan visgáló képpel megyen a' fa-rakáshoz; Ollykor felfelnéz, a' fákat megmosolyogja, 'S tsóválgatja fejét. Meglátja az Úr is az embert, Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. Semmit, Úgymond, Méltóságos Uram! tsak ezenn vala útam, Meg sem is álhatnám hogy az illyent meg ne tekintsem, Mert mesterségem; látom hogy akárki tsinálta, A' Palotában a' kőmives munka királyi, Bár tsak már fedelét láthattam vólna; reménylem E' díbdáb fákkal nem akarja az Úr bekeverni. Mondja az Úr: ezeket bizony én vágattam az erdőn Tsak hozzá vetvén. Jók jók úgymond Matyi, apróbb Házaknak, de nem illy Kastélynak; Róma felé kell Forgani, hogy pompás Fedelet láthasson az ember. Én Nagyságos Uram! láttam, 's dolgoztam is egy két Hertzegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből Nem képes takaros mívet készítni; -- kirántja Mérőjét, -- mérkéli -- be kár hogy öt újjnyi hibázik; Ám de hisz' e' nem az én dolgom, senkit se gyalázok, Sem magam ok nélkűl más munkájába nem ártom. Menni akar: de az Úr megtartóztatja. -- Barátom! Még nekem, úgymond, nints egy Átsal is alkum, az Úr hát Járt az Olasz földönn? -- tessék béjönni! -- Ebédje Volt-é már ma? -- Ha a' munkám fog tetszeni, nem fog Nállam az Országban Nemesebb Gazdára találni. Elmosojodja magát Matyi, és dítséri az Úrnak Építésbeli ízlését, sajnálja ha ittenn Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél. Óh! mond Döbrögi, nints a' földönn olly jeles Erdő Melly az övénél jobb 's gyönyörűbb fát tudna nevelni. Látni szeretné azt Matyi. -- Döbrögi pontba parantsol Egy Hintóba fogatni. -- Szakáts tálaljon azomba! Míg bé mennének, Matyi mondja, hogy arra való fák Hogyha találtatnak, jó vólna talám kijegyezni, Sőt tán egy úttal vágatni is. -- Egybe az Ispánt Szóllíttsák! -- két száz fejszést rendeljen az erdő- Sarkához. -- Készen az ebéd; jól laknak; a' hintó Ott terem. -- Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn. A' Fejszések is ott vagynak már. -- Járja az Úrral A' roppant Tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát Sejt meg. -- Már minden munkást elrendele széllyel, Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni. Bellyebb mennek hát, -- visgálódnak, Matyi egyszer Mondja hogy ő már lelt. -- Egy sűrű völgybe letsalja. -- ^Illyen lenne derék ha hogy ölnyi kerűlete vólna.^ Döbrögi mellé áll 's által próbálja ölelni. Akkor megkapván Matyi túlnann két keze szárát, Egy gúzsal, mellyet tsak azért font, öszveszorítja. Nem vagyok én Uram Áts, hanem a' Lúdas Matyi úgymond, Kit kend megtsapatott, és elrablotta libájit, 'S Háromszor fogadá hogy vissza püfölgeti kenden. E' most hát első. Vág egy jó tölgyfa husángot, 'S azzal tarkótól talpig meghánnya keményen. Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával A' szájját jól bétömködte; azomba az erdő Rengett a' sűrű kopogástól, 's a' rohanó fák Vad morgásaitól. -- Mátyás az Urat megagyalván És a' Lúd árrát a' zsebjeiből kikeresvén Törli szemét szájját, és a' sűrűbe elillant. Már a' Fejszések, nem lévénn munka, pihentek. Már jobbára ledöntve hevert a' tzímeres erdő- Legszebb része; menő félenn már a' nap: az ember Bár ha dologtalan is, de az átsorgást elúnnya: Még sem jő sem az Úr, sem az Áts. Végtére az Ispán Nem veszi a' dolgot tréfának, hoppogat: erre Hoppot mond itt, ott, meg amott a' rengeteg erdő. Halgatnak: de tsak a' baglyok huholási szakasztják Félbe az alkonyodást követő vadon estveli tsendet. -- Már most mindnyájann kurjantnak; a' hangok özönje Zengeti a' zordont; bellyebb bellyebb morog a' míg Méjjen elnémúl. -- Figyelem van utánna, sehonnan Egy kukk hang se felel. Most most szeppen meg az Ispán, Széllyel rendeli a' látványságot, hogy az erdőt Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. -- Amint egynéhány hajtók a' völgyet elérik, Hallanak egy ollyan horkantást, mint mikor a' Kant Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót Elhergette. Mi az? megdobban az ijjedezésre Rákapatott Jobbágy; hátrál; ordítja az Ispánt; Ott terem az, 's félénk népét bíztatva lemégyen Ólálkodva az allyra velek; -- mit látnak? az Isten Mentse az illyentől még a' jó Krimi Tatárt is! Fához kötve Urok, fa mohával szája betömve, És a' drága ruhák szétt vannak rajta feselve. Elvágják a' gúzst, és szájából kifeszítik A' mohot; a' rémült Ispán instálja alássan, Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erőssen A' Nagyságos Urat? Felelet hellyébe aludt vér Ömlött Döbrögiből; sok tsuklás közbe sokára ^Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. --^ Egyik Jobbágy a' másiknak kurta gubáját Megrántá: más a' mellette valóra könyökkel Titkon bökdöse, míg Urok óbégatva könyörgött: Óh Fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok, úgymond. Megfogadák ezek a' jó emberek és az ölökben Vitték a' kotsihoz, mások fa mohát szedegettek És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. -- Hogy haza tzommogtak vele a' lovak, egy banya két pint Szappanos égett bort kent széllyel rajta; az Udvar Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre Öt hat férjfi tseléd, és szintugyan annyi fejér nép Ütköze egymáshoz; nagy vólt egy szóval a' hű hó! HARMADIK LEVONÁS. Hát Matyi hol járt most? vátig keresék, de az éjjnek Jó oltalma alatt hamar által ment a' határonn, És már újj módon gondolkozik a mi Urunknak Más ízrombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb Vándorlott, egy vén Doctornál jó darab ízig Szolgált; (hajdann ez valamelly külföldi Seregnél Feltser vólt) minthogy híven szolgálta, bizonnyal Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja: ez úgy lett; Még életbe lelé, 's hozzá beszegőde Inasnak, Olly feltétel alatt, hogy az esmeretes nyavalyáknak Tzifra nevére; haszonvehető fűvekre, porokra; Érvágó, köppöly, kristély, lántzéta, borotva, 'S más borbély szerszám hasznára; sebekre való szer, Fördők 's párgolatok készítésére, kenőtsre Oktatná őtet. -- Feje jó vólt a' mi Matyinknak 'S egy két hét tsak alig múlt, hogy vagy Római nyelven Vagy Görögűl, sok rossz nyavalyákat elő tuda böltsen Mondani, mellyek azon században műbe valának; És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett. -- Elkéré ekkor Doctor Scorbuntzius Úrtól Ótska parókáját, spádéját, vén paripáját, Bőr-bugyogóját, és a' tábori régi kabátját, Hadd tsapjon velek egy Fársángot Földes Uránál. Ráállott az Öreg, minthogy jó zálogot ígért. -- Felveszi hát a' vén hatzukákat; Doctori módon Kezdi viselni magát; illett rá tászli, paróka, Koszperd és bugyogó; úgy hogy Scorbuntzius Úr is Megfogvánn a' hasát, majmát majd hóltra nevette. Ő meg bútsút vesz, 's Döbrögnek ereszti fakóját. Döbrögi még szintén meg sem szabadúlt az elébbi Megpüfölés szedres daganatjaitól; ihol újra Látogatásra megyen hozzá Matyi, hajdani szörnyű Ígéretje szerént. Híjjába keríti magát bé Puzdrás és lántsás Hajdúkkal: nints neki annyi Lelke, hogy a' boszszús Matyinak kikerűlje husángját. -- A' végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé Egy vezetőt bérelt; mikor osztánn Döbrögöt érte, Ott a' Bírótól katonás hangonn Kalaúzt kért, _Mert ő menni muszajn Szakkerment a' Generalis, Quartély a' ki betegh._ (Hihető abban az időben Történt vólt e' meg, mikor a' sokféle keresztes Ponyva Hadak szanaszétt kóborlották be Hazánknak Nagy részét). Bíztatja Matyit szóval, hanem elsőbb Földes Urához fut Bíró Uram, és bejelenti Hogy Hadi Orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fűhöz Fához kapkoda, és a' kit tsak ajánlani tudtak, Bárha kerékgyártó, lóorvos, marha kuruzsló Vólt is, kínjában mind meghalgatta tanáttsát. Kéreti hát ezt a' Feltsert is, hogy ha az Istent Féli, tekintse az ő nyomorúságát, 's ha tsak egy két Pillantást szánjon megnézésére; jutalmat Várakozása felett ígér, és a' kotsijában Küldi el a' Generál szállásáig. Matyi Gazda Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást Felváltó Posták elvitték tsak nem erővel. (Bárha nem említném, lehet elgondolni tsak úgy is, Hogy Matyi a' képét okosann bétudta vakolni És különös módon elváltoztatni beszédét). A' mi Urunk, ki szegény, még vagy három daganattal Mellyek a' hátáról nem akartak eloszlani, ágyban Kornyadozott: hogy vélt Orvossa felé közelített, Majd kirepűlt szedres bőréből; kéri az égre 'S földre, hogy illy nyomorúlt sorsánn ha lehetne segíttsen. Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevűlést Érez megromlott vérében; hogyha azonnal Fördő nem készűl, és köppöly, még ma bizonnyal A' szívére megy, és -- Ekkor vállat von az álnok. Kéri az Úr minden Szentekre, hogy a' mit az Isten Értésére adott, rendeljen. -- Doctori módon Harmadik újjával megbökvén homloka búbját: ^Fördővíz szaporán,^ úgymond, ^és fűvek!^ ezeknek Elszámlálja külön neveket; száz erdei réti Dudvák vóltak ezek; nyúl-, farkas-, béka-tseresznyék; Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, matska-tövissek; Hát meg az angyal- szent- 's ördög-gyökerek (mivel akkor A' füvek neve tsak barom, ördög, 's szent vala; Füvész- Könyv még nem lévén). Nosza Ispán, szolga, poroszló, Hajdú, kukta, szakáts, kertész, szoba, konyha-leányok, Béres, strázsa, kotsis, fullajtár, bába, favágó, Egy szóval minden, valamely'k tsak elől vagy utól vólt Fusson az Udvarból a' rétre, ligetre, mezőre; Addig az üstben víz legyen, és hadd égjen alatta. A' Nép mind kirohant, egyedűl egy sánta Banyára Hagyván a' tüzelést; hanem a' szemfűl Matyi ettől Így szabadúla meg: a' Paphoz küldé, hogy az Istent A' fűveknek erőt szerző Menybéli malasztért Kérje a' Hívekkel, -- Maga megvisgálja az Úrnak Vak szemeit; kendőt vesz elő 's addig simogatja A' két szárnyával, hogy száját bé fedi; ekkor Megköti hátulról tarkójánál. Uram! úgymond, Nem Feltser vagyok én, hanem a' Lúdas Matyi, kit kend Megveretett; 's Lúdját elvette: de hasztalan a' szót Nem szaporítom; elég hogy most másodszor adom meg, A' mit megmondtam; főképp, hogy kend is a' hosszas Várakozásba magát ne gyötörje sokára, tsak essünk Által rajta; ha még nekem a' jó Isten erőt ád, Harmadszor se fogok majd késni. Előveszi osztán Döbrögit, és a' vert testét megdöngeti rútúl. Ekkor az Ágyfőből a' Pénz kultsát ki keresvénn, Lúdjaim árrát és költségemet elveszem úgymond. Azzal bútsút vesz, ki megy; a' paripára felugrik; 'S illa berek. -- Haza jő a' Fűvész tsorda rakottan: Bészalad egy szobalyány, meglátja az Úr tsuda képét; Elsikkantja magát, kifut, öszve rikoltja az Udvart. Egyik kérdi, mi baj? másik, hogy hol van az Orvos? Kútsolják kezeket, tanakodnak hogy ki az ördög Fojtá bé ismét száját Nagyságos Uroknak? Óldjuk meg szaporán. -- A' félholt Döbrögi ekkor Már tsak alig szuszogott, és minden pontba elájúlt, 'S tsak lassan nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi vólt az, És hogy agyon kínzá. -- Mind lóra kap a' ki tsak ülhet, Kergetik a' Matyi hűlt nyomait, de haszontalan, ő már Tudj' Isten hol járt; bizonyos, hogy tsalfa örömmel És degesz erszénnyel tért meg Scorbuntzius Úrhoz. NEGYEDIK LEVONÁS. Már most ám igazán roszszúl lett Döbrögi; Rendes Orvosokat hívtak, 's Currenst küldöztek az Ország Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása Végett; tsak hogy az ő képét igazára leírni Nem lehetett, minthogy mindég más színbe jelent meg.-- Hogy pedig ez nem más földön, hanem a' mi Hazánkban Történt, a' bizonyos: megtetszik az akkori Törvény- Tévők gondjából, kik az ő tsúfjára, örökre Feljegyzék a' nagy Törvény könyvben, hogy az ollyan Rossz úton járó kutya fog, mint a' mi Matyink vólt, Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány. --*) Nem jött kézre Matyink, melly Döbrögi Úrnak eléggé Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység Sem vólt éltéhez: hanem a' bölts Orvosok által Nagy Nyavalyáján a' munkás Természet erőt vett, És lassan lassan keze szennyét tsak kiheverte Mátyásnak; hanem a' Lúdas név annyira fészket Vert szívébe, hogy a' vídék Lúdját kiölette, Mert tsak Lúd tollat látott is, azonnal elájúlt; Még a' Ludimagistert is ki akarta tsapatni A' Jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább Rectornak hívatja magát 's minden követőit. Húsz Lántsást tsak azért tartott, hogy tíze nap estig Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az Udvar Környékén; -- hozzá közelítni akárki fijának Sem lehetett, ha ugyan tsak előtte nem esmeretes vólt. Hogyha az Udvarból a' Jószágába kiment is, Tíz Lántsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. -- Ezt Matyi is mint más jól tudta, de hasztalan; ő azt Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit, annak Bár ha törik szakad is, tsak meg kell lenni akárhogy. -- Országos Vásár esik egykor Döbrögi Úrnak Városkájában; Matyi ott mint más igaz Ember Megjelenik paripán, a' Lóvásárba bojongván, Meg lát egy virgontz Lovat egy idegen sihedernél; Kérdezi, hogy mire tartja? Uram tsak száz arany úgymond. Tzimbora, hogy lehet az? Matyi így szóll, úgye' komázol? Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél. Úgyde Uram! felel a' Siheder, jó nagy Magyar Ország, És még is ki hagyom mindjárt vájatni atzéllal Mind a' két szememet, ha tsak egy Lova hág is elébe. Úgy én a' Lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki. Int neki, -- félre megyen vele, -- nézd ottan lakik egy Úr, Tán tudod azt magad is, -- majd itt kotsikázik el arra; Tíz lántsás katonák lovagolnak hintaja mellett; Majd ha az Erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad Szembe az Úrnak, hogy: te vagy a' Lúdas Matyi; osztán Kotródj ám, mert száz Lelked lessz, még is az ördög El visz Etsém, ha azok megtsípnek: hogyha nem, úgy én Megveszem a' Lovadat; felpénzűl, hogy bizonyos légy Tíz Aranyat feladok; majd meg lelsz engemet itt 's itt. Tettszett a' tűzről pattant Sihedernek az alku, És nehezen lesi, hogy mikor indul már az az Úr ki. -- Egyszer lárma esik, -- riogatják széllyel az embert; Döbrögi jő hintón! -- Útjából félre vonódik Minden igaz Lélek. -- Pezseg a' pozsgás Sihederben A' jó vér, 's tsak alig várhatja, hogy a' kerek Erdőt Érjék Döbrögiék; mint a' nyíl utánnok ereszti Ráróját; -- lassan, lassan, Uraim! kiabálja; Mellé szöktet a' hintónak, tudod é Uram úgymond; Hogy ki vagyok? tud meg Lúdas Matyi én vagyok! -- utszu Rajta Legény! ordítja az Úr -- egyszerre utánna Hajt a' tíz Lántsás, de mi haszna, nyomába se hágnak. Fogd ki kotsis nyerges lovadat, mond Döbrögi, jobb ez' Mind a' tízénél, mondjad hogy száz arany a' ki Elfoghatja! -- szorítsd! Maga a' hintóba felugrik, És kívántsi szemét düllyesztve mereszti utánnok Hogy fogják már el Matyit. -- ő pedíg a' kerek erdő- Sarkánál elbújva fülelt, 's látvánn hogy az Úr már Tsak maga van; kilopószkodik, és meg rántja ruháját: ^Mit bámúl az Uram?^ nem fogják azt ma el úgymond; Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok a' kit Megveretett Kelmed, 's Lúdját elvette erővel. Döbrögit a' mennykő ha azon nyomban megütötte- Vólna talám sokkal könnyebb lett vólna szegénynek; Öszve rogyott, és a' kotsiból ájúlva zuhant le. Ott Matyi szánakozás nélkűl megverte utólszor; 'S erszénnyét a' Lúd árrába viszont kiürítvén Mondja: ne féljen az Úr, már többször nem verem én meg. Azzal lóra kapott, 's el ment dolgára örökre. A' tizenegy Lovasok nagy későn viszsza kerűltek, Vert lovaik tsak alig húzván inokat, valamint a' Megzsákolt Urok is, kit elérkezvén, kotsijában Bádjattan leltek; mondják, hogy nem vala képes Tarkón tsípni Matyit. Nem is a' vólt Döbrögi mondja, A' négyelni való, meg vert háromszor. -- Az Isten Így bánik, 's bánjon valamennyi kegyetlen Urakkal. Ezt mondván, megtért a' Kastéllyába, 's azonnal Elküldötte a' húsz Lántsást, kegyelemmel akarván Ójni magát ezután az erőszak tételek ellen; És törvénytelenűl nem bánt, hanem úgy a' hogy illik, Ember társaival; jól is végezte világát. -oOo- .