DANIEL DEFOE ROBINSON regény ---------------------------------------------------------------------- Első fejezet Elindulásom 1632-ben születtem, York városában. Családom idegen eredetű volt. Apám Brémából származott ide, és először Hullban telepedett le. Kereskedéssel szép vagyonhoz jutott, de később abbahagyta ezt a foglalkozást, és Yorkba költözött. Itt vette el anyámat, a Robinsonok családjából. Ezért neveztek engem Robinson Kreutznaernek. Mivel azonban Angliában a neveket rendesen eltorzítják, rám ragadt a Crusoe név. Társaim is mindig így neveztek. Harmadik fiú voltam a családban. Nem neveltek semmi foglalkozásra. A fejem már nagyon korán tele volt kalandos tervekkel. Apám ekkoriban már eléggé megöregedett. Igyekezett taníttatni, amennyire ezt a házi nevelés és a falusi iskola lehetővé tette. Azt szerette volna, ha ügyvéd leszek. Én azonban mindenáron tengerre akartam szállni, s ez a szándékom teljesen szembeállított apám akaratával, sőt parancsaival. Apám komoly és bölcs ember volt. Kitűnő tanácsokkal látott el, mert előre látta sorsomat. Egy reggel szobájába hívott, hová köszvénye kötötte, és barátságos hangon megvitatta velem ezt a kérdést. Megkérdezte, hogy a vándorkedven kívül miféle okom van még arra, hogy az apai házat és szülőföldemet elhagyjam. Elmondta, hogy csak az egészen kétségbeesett emberek, vagy pedig a nagyon gazdagok kockáztathatnak meg ilyen kalandokat. Nekem azonban egyik fajtához sincs semmi közöm. Azon az úton, amelyen mi járunk, csendesen és simán folyik az ember élete. Aztán komolyan és szeretettel figyelmeztetett, hogy ne kövessem fiatalos szenvedélyemet. Ne rohanjak azokba a nyomorúságokba, melyektől a természet és környezetem megvédenek. Ő szívesen gondoskodik rólam, mindent elkövet, hogy jól érezzem magam itthon. Kijelentette, hogy bolond lépésre határozom magam, ha elmegyek hazulról. És lesz időm majd gondolkozni azon, milyen helytelen volt elhanyagolni tanácsát. De akkor már senki sem segít a visszatérésben. Ekkor könnyek szöktek szemébe. Talán maga sem tudta, hogy előre látja jövőmet. Annyira meghatódott, hogy abbahagyta a beszélgetést. Csak annyit jegyzett meg: most nagyon tele van a szíve, és nem tud többet mondani. Engem a beszélgetés nagyon megindított, mert ugyan kire ne lett volna hatással? Elhatároztam, hogy többé nem kívánkozom idegenbe, hanem apám óhajának megfelelően, otthon telepszem meg. Sajnos, jószándékom néhány nap alatt elpárolgott. Hogy apám ellenvetéseit ne halljam, elhatároztam, hogy titokban távozom. Annyira azonban mégsem siettem, ahogy első fellángolásomban elképzeltem. Mikor egyszer anyámat a rendesnél valamivel jobb kedvűnek láttam, elmondtam neki, mennyire szeretnék világot látni. Semmi máshoz nincs kedvem, és legjobb lenne, ha apám is beleegyezését adná a dologhoz. Tizennyolc éves vagyok, most már elkéstem, hogy mesterséget tanuljak, vagy ügyvédbojtárnak menjek. Ha meg is kísérelném, végül biztosan elszöknék mesteremtől, és tengerre mennék. Szóljon apámnak, hogy engedjen el. Anyámat a dolog nagyon felizgatta. Kijelentette, hogy közbenjárásának semmi értelme. Apám soha nem adná beleegyezését ahhoz, amiről tudja, hogy ártalmamra van. Csodálkozik rajta, hogy is jut eszembe ilyesmi. Ő is megismételte, hogy pusztulásba rohanok. És ami őt illeti, szintén nem nyújt segédkezet romlásomhoz. Nem szeretné, ha valaha is azt mondhatnám, hogy ő beleegyezett, mikor apám nemet mondott. Körülbelül egy év múlva mégis nekimentem a világnak. Közben makacsul süket maradtam minden kísérlettel szemben, hogy valamilyen komoly foglalkozást kezdjek. Gyakran vitatkoztam apámmal és anyámmal, akik ellenezték mindazt, amire hajlamaim késztettek. Egyszer éppen Hullban időztem, ahová véletlenül mentem. Nem volt szándékomban, hogy éppen akkor szökjem meg. Egyik barátom azonban, aki apja hajóján éppen Londonba készült, rábeszélt, hogy menjek vele. Tehát sem apámat, sem anyámat nem kérdeztem, sőt üzenetet sem hagytam hátra számukra. Belenyugodtam abba, hogy majd csak megtudják valahogyan a dolgot. És 1651. szeptember 1-én -- életemben először -- hajóra szálltam. Úgy gondolom, kalandvágyó fiatalok bajai aligha kezdődtek korábban és tartottak tovább, mint az enyéim. Alig hagyta el a hajó a Humber-öbölt, szél támadt, és a tenger vadul hullámzani kezdett. Mivel azelőtt még soha tengeren nem voltam, testemben szörnyű gyöngeséget és lelkemben iszonyú rémületet éreztem. Komolyan gondolkozni kezdtem tettemen. Eszembe jutottak szüleim tanácsai, apám könnyei és anyám rimánkodásai. Lelkiismeretem, mely akkoriban még nem kérgesedett meg, súlyos szemrehányásokat zúdított rám. A vihar egyre erősödött. A hullámok mind magasabbra tornyosultak, bár meg se közelítették azokat, amelyeket később láttam. Én azonban még ifjú hajós voltam, tapasztalatokkal nem rendelkeztem, és amit láttam, éppen elég volt nekem. Elkészültem rá, hogy minden hullám elnyelhet bennünket, és amikor a hajó zuhant, úgy éreztem, hogy meg sem állunk a tenger fenekéig. Kétségbeesésemben megfogadtam, hogy hazamegyek apámhoz, és soha életemben nem teszem hajóra a lábam, ha ép bőrrel szárazföldre kerülök. Követni fogom apám tanácsait, mert beláttam, milyen helyes mindaz, amit a csendes életről mondott. Bölcs és józan gondolataim mindvégig kísértek, amíg a vihar tartott. Másnap azonban, mikor a tenger kisimult, kezdtem kissé megszokni a dolgot. Ennek ellenére egész nap levert voltam, mert tengeribetegségem még nem múlt el. Estére a szél is elállt, és gyönyörű napszállta volt. Másnap ugyanígy kelt a nap, és a szélcsendes tenger a szelíd napfényben olyan gyönyörű látványt nyújtott, amilyent még soha nem láttam. Éjszaka mélyen aludtam, gyengeségem elmúlt, vidám voltam, és kíváncsian néztem a vizet, mely előző nap olyan kegyetlennek és rémesnek mutatkozott. És nehogy jószándékom gyökeret verhessen bennem, hozzám lépett barátom, aki az útra csábított. - Na, Bob -- mondta vállamra ütve --, hogy érzed magad utána? Fogadjunk, hogy nagyon megijedtél a múlt éjjel attól a kis széltől! - Hogy kis szél, azt mondod? -- kiáltottam fel. - Iszonyú vihar! - Vihar? Ó, te bolond! Ezt nevezed te viharnak? Semmi se volt az egész. Az ilyen kis szélfújás egy jó hajónak meg se kottyan. De te még egészen zöldfülű vagy, Bob. Gyere, főzzünk puncsot, és akkor mindent elfelejtesz. Mit szólsz ehhez a szép időhöz? Egyszóval én is úgy jártam, mint a többi hajós. A puncs elkészült, én pedig becsíptem. Akkor éjszaka mindent elfelejtettem: nem bántam az elmúltakat, és nem törődtem jövendőmmel. Ahogy a tenger simasága visszatért és a vihar elült, úgy rohantak meg régi gondolataim. Félelmemet és aggodalmamat mintha elnyelte volna a tenger, és vágyaim visszatérő áramlatában elfelejtettem kétségbeesett fogadalmaimat. Ha időnként feltámadt bennem a meggondolás, leráztam magamról. Öt vagy hat nap alatt tökéletes győzelmet arattam lelkiismeretem felett, mint a fiatalemberek általában, akik elhatározzák, hogy nem törődnek ilyesmivel. A hatnapos tengeri utazás után Yarmouth Roadsba értünk. Mivel a szél ellenkező irányból fújt és a tenger csendes volt, a vihar óta elég keveset haladtunk. Itt horgonyt kellett vetnünk, mivel a szél továbbra is ellenkező irányból, vagy délnyugatról fújt. Legalább egy hétig itt maradtunk. Ez alatt Newcastle-ból számos hajó érkezett a folyótorkolatba, mert itt szokták megvárni a kedvező szelet, mellyel felfelé lehet a folyón haladni. Nem időztünk volna itt sokáig, hiszen a dagály is felvitt volna minket, de a szél négy vagy öt napig kegyetlenül fújt. Mivel azonban ezt a helyet alkalmas pihenőhelynek tekintették, a horgony és a hajókötél pedig jól tartott, az emberek nem sokat törődtek a dologgal. Úgy töltötték idejüket, ahogy a tengerészek általában: heverészéssel és mulatozással. Nyolcadik nap reggel azonban erősödni kezdett a szél. Valamennyi emberünk a vitorlák bevonásával foglalatoskodott, hogy a hajó jobban kibírja a szelet. Délre a hullámok már magasra csaptak. Némelyik el is öntötte a hajót. Azt gondoltuk, hogy a horgony is kiszakad, és a kapitány elrendelte egy másik horgony leeresztését. Ekkor már borzasztó vihar dühöngött. Észrevettem, hogy a tengerészek arcán is rémület és iszony tükröződik. Hallottam, hogy a kapitány, noha a hajó gondja éppen eléggé elfoglalta, nemegyszer felsóhajtott: - Végünk van, mindnyájan elveszünk. Az első szélrohamok közben eltompultan feküdtem kabinomban. Múltkori megbánásom visszatért, de keményen küzdöttem magam ellen. Azt gondoltam, mostani halálfélelmem is el fog múlni. De mikor a kapitány elment mellettem, és hallottam kétségbeesett hangját, magam is borzalmasan megrémültem. Kiugrottam a kabinból, és körülnéztem. Soha ilyen gyászos látvány nem tárult elém. A hullámok hegymagasságra emelkedtek, és minden három-négy percben elöntöttek bennünket. Körös-körül nem láttam egyebet, mint pusztulást. Két közelünkben levő hajónak tőből letört az árboca a súlyos megterheléstől. A mi embereink azt kiáltozták, hogy körülbelül egy mérföldnyire egy hajó elsüllyedt. Két másik hajónak a horgonya kiszakadt, így kisodródtak a nyílt tengerre. Sorsuk most már a véletlenre volt bízva, mert az árbocaik eltörtek. A könnyű hajók jobban bírták a vihart és a tengert. Kettőt vagy hármat mégis elragadott a szél. Egyetlen vitorlájukkal hihetetlen sebességgel haladtak. Estefelé a kormányos és a csónakmester arra kérték a kapitányt, hadd vágják le az előárbocot. Ő azonban nem akart beleegyezni. A csónakmester erősködött, hogy különben elsüllyed a hajó. Erre a kapitány mégis beleegyezett. Az előárboc levágása után a főárboc olyan bizonytalanul állt, hogy kénytelenek voltunk azt is levágni, most már teljesen puszta volt a fedélzet. Elképzelhető lelkiállapotom, hiszen kezdő hajós voltam még, és ilyesmit soha nem éltem át. Pedig még nem is tartottunk a legrosszabbnál. A vihar dühe fokozódott. Még a tengerészek is elismerték, hogy soha ilyet nem láttak. Igaz, hogy hajónk erős volt, de súlyos terhet vitt magával. A tengerészek sűrűn ismételték, hogy elsüllyedünk. A vihar most már olyan hevesen dühöngött, hogy olyasminek lehettem tanúja, amit ritka ember láthat: a hajóskapitány, a csónakmester és a tengerészek egyformán a halálra készültek, és minden pillanatban várták, hogy alászállunk a tenger fenekére. Az éjszaka közepén egyik emberünk elkiáltotta magát, hogy léket kaptunk. Egy másik már azzal a hírrel jött, hogy a víz négy láb magasan áll a hajó fenekén. Mindenkit a szivattyúkhoz rendeltek. Ennek hallatára szívem verése is elállt. Az ágyról, amelyen ültem, háttal lebuktam a kabin padlójára. Társaim azonban felemeltek és rám förmedtek: hogy ha semmi egyébre nem vagyok jó, szivattyúzni és is tudok úgy, mint más. A szivattyúkhoz mentem, és teljes erővel munkához láttam. Míg ezt csináltuk, a kapitány néhány könnyebb hajót kísért figyelemmel, melyek nem voltak képesek megbirkózni a viharral. Ezért kénytelenek voltak kifutni a tengerre, és mellettünk suhantak el. Elrendelte, hogy vészjelül süssük el az ágyút. Én nem tudtam, ez mit jelent, és azt gondoltam, hogy darabokra tört a hajó, vagy más szörnyűség történt. Egyszóval annyira oda voltam, hogy ájultan estem össze. Ebben a pillanatban azonban mindenki saját életével törődött, és senki sem volt arra kíváncsi, mi történt velem. A szivattyúhoz más lépett, engem pedig lábával félretolt. Otthagyott fekve, azt hitte, hogy meghaltam. Jó időbe került, míg magamhoz tértem. Tovább dolgoztunk. A víz azonban egyre növekedett a hajó belsejében, és nyilvánvaló volt, hogy süllyedünk. Igaz ugyan, hogy a vihar kezdett már csendesedni, de reménytelennek látszott, hogy elérjük a kikötőt. A kapitány tehát újabb vészlövéseket adatott le. Egy könnyű hajó megkísérelte, hogy egy csónakot küldjön segítségünkre, ami elég kockázatos dolog volt. De jó ideig nem tudtunk a csónakba jutni, pedig a csónak sem maradhatott sokáig a hajó mellett. Végül az emberek addig eveztek minden erejüket megfeszítve, és életüket kockáztatva, hogy a mieinket megmentsék, míg sikerült hozzájuk a hajó farán át egy kötelet bójával együtt átdobni. Hosszú munka után elkapták ezt az úszó golyót. Mi közel húztuk mentőinket a hajónk orrához, és valamennyien átszálltunk a bárkába. Mikor már a csónakban voltunk, céltalannak tartottuk, hogy az ő hajójukat elérjük. Úgy határoztunk, hogy a part felé evezünk. Kapitányunk megígérte nekik, hogy a csónak árát megtéríti, ha összetörne a parton. Így félig evezve, félig sodortatva északi irányban megközelítettük Winterton Nesst. Negyedórája lehettünk már a csónakban, mikor tanúi lehettünk, hogy hajónk elsüllyed. Ekkor értettem meg először igazán, mit jelent ez a szó. Bevallom, szememet is alig mertem felemelni, mikor a szót matróztársaim szájából hallottam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a csónakba raktak -- mert magamtól aligha lettem volna képes belemászni -- szívem is elhalt bennem. Részben a kiállott félelem gyötört, részben pedig azok a gondolatok, hogy még mi vár rám. Miközben így hányódtunk, és embereink nekifeszültek az evezőknek, hogy a parthoz közelebb vigyük a csónakot -- a parton számos ember gyűlt össze. Láttuk őket a hullámok tetejéről, mikor a tenger magasba emelte a csónakunkat. Ide-oda szaladgáltak, hogy segítségünkre lehessenek, ha megérkezünk. Mi azonban csak igen lassan közeledtünk. Nem tudtunk partra jutni addig, míg el nem hagytuk a wintertoni világítótornyot, ahol a szárazföld kissé felfogta a szél erejét. Itt, noha nem minden nehézség nélkül, mindnyájan biztonságban partra léptünk. Utána gyalog Yarmouthba mentünk, ahol mint hajótörötteket, nagy szeretettel fogadtak. A városi hatóság jó szállásokat jelölt ki számunkra, a kereskedők és hajótulajdonosok pedig pénzt is adtak, hogy Londonba juthassunk, vagy vissza Hullba, ha úgy látjuk jónak. Ha a józan ész győzött volna bennem, akkor Hullba térek vissza, onnan pedig hazamegyek. Rossz végzetem azonban makacsul hajtott előre, és én nem ismertem megállást. Józan ítéletem ugyan nemegyszer hangosan figyelmeztetett, hogy térjek vissza, de ehhez nem volt erőm. Barátom, aki a kapitány fia volt, és kezdetben erősen ösztökélt, közben valahogy lehiggadt. Yarmouthba érkezésünk óta csak most, két-három nap múlva beszéltem vele először, mert különböző helyeken voltunk elszállásolva. Első látásra úgy rémlett, hogy egész megjelenése megváltozott. Mélabúsan nézett rám, fejét csóválta, és megkérdezte, hogy érzem magam. Aztán elmesélte apjának, ki vagyok, és hogy ezt az utat csak próbaképpen tettem meg. Apja felém fordult, és igen komoly hangon mondta: - Fiatalember, magának soha többé nem szabad tengerre mennie. Úgy tekintse ezt az eseményt, mint nyilvánvaló intelmet. Maga nem született tengerésznek. - És ön, uram, sohasem megy többé tengerre? -- kérdeztem. - Az más. Nekem hivatásom, éppen ezért kötelességem is. De ha maga ezt az utazást csak próbaképpen csinálta, most kóstolót kapott, mit várhat, ha makacskodik. És micsoda maga, miért akar tengerre menni? Erre elmondtam neki eddigi életemet; meghallgatta, aztán hevesen kitört: - Mit követtem el, hogy ilyen szerencsétlen alakot vettem hajómra! Ezer fontért sem vinném magammal, ha újra tengerre szállok. Aztán lehiggadt, és nagyon komolyan, intő hangon azt tanácsolta, hogy menjek vissza apámhoz, és ne erőszakoljam pusztulásomat. - Fiatalember -- mondta --, higgyen nekem: ha nem fordul vissza ezen az úton, csak bajban és csalódásban lesz része. Aztán elváltunk. Nemigen tudtam, mit feleljek, és nem is láttam többé. Hová ment, nem tudom. Még volt zsebemben némi pénz, tehát szárazföldön Londonba utaztam. Ott is, akárcsak útközben, sokat tusakodtam magammal, hogy melyik életet válasszam: hazamenjek-e vagy a tengerre. A szégyen megakadályozta, hogy hazamenjek. Elképzeltem, hogy mennyit nevetnének rajtam a szomszédok, és hányszor kellene megszégyenülnöm nemcsak apám, anyám, de mindenki előtt. Azóta többször megfigyeltem, milyen következetlen nemegyszer az ember, különösen, ha fiatal. Nem szégyelli a vétket elkövetni, de szégyelli megbánni. Egy darabig így éltem: nem tudtam, mit csináljak, és milyen életpályát válasszak. A hazameneteltől még mindig makacsul idegenkedtem. Ám egy idő múlva elmosódott azoknak a bajoknak az emléke is, amelyekben részem volt. Ezzel együtt az a halk hang is elhallgatott bennem, amely a hazatérésre intett. Végre teljesen félretettem ezt a gondolatot, és elkezdtem utána járni, hogyan mehetnék világgá. - x - . Második fejezet Rabszolgaság és menekülés Az a gonosz befolyás, amely elcsábított az apai háztól és belém oltotta a kalandok heves és elpusztíthatatlan vágyát, süketté tett minden intelemmel, sőt apám óhajával szemben is. Ez a vágyakozás volt az, amely nemegyszer az elképzelhető legesztelenebb vállalkozásra késztetett. Így kerültem egy hajóra, amely az afrikai partokra készült. Vagy ahogy a hajósok általában nevezni szokták: a guineai útra. Nagy baj volt, hogy ezekbe a kalandokba nem mint hajós kerültem. Igaz ugyan, hogy akkor valamivel keményebb munkát végzek, de egyúttal megismerkedem a tengerészkötelességekkel, s lehetett volna belőlem hajóhadnagy vagy hajóskapitány. Én azonban mindig a rosszabbat választottam. Mert volt a zsebemben némi pénz, és finom ruhákat viseltem, mindig utasként vonultam fel a fedélzetre. Nem volt a hajón semmi dolgom, és nem is tanultam meg semmit. Londonban először egész jó társaságba kerültem. Ilyen szerencse ritkán jut osztályrészül a hozzám hasonló, rossz útra tévedt fiatalembereknek. Megismerkedtem egy hajóskapitánnyal, aki a guineai partokat járta. Mivel utazásai elég jól sikerültek, újra oda készült. A kapitány örömét lelte társaságomban, mely abban az időben egyáltalán nem volt kellemetlen. Mikor hallotta tőlem, hogy kedvem van világot látni, megkérdezte, hajlandó vagyok-e vele együtt útra kelni. Nem fog semmibe kerülni, legyek asztaltársa és társalkodója, és ha van kedvem árut vinni, hasznot is húzhatok a dologból, amennyire a becsület megengedi. Esetleg talán vihetem is valamire. Kapva kaptam az ajánlaton. A kapitánnyal szoros barátságot kötöttem. Becsületes, nyílt ember volt. Vele tettem meg az utat, és egy kis vagyonkát is vittem magammal, melyet kapitány barátom önzetlen becsületessége jelentékenyen megnövelt. Körülbelül negyven fontot fektettem a kapitány tanácsára mindenféle játékszerbe és csecsebecsébe. A negyven fontot levelezés útján rokonaimtól szedtem össze. Úgy gondolom, ők vették rá apámat és anyámat, hogy legalább ennyivel járuljanak hozzá utazásomhoz. Kalandozásaim közül ezt az egyetlen utazást nevezhetem eredményesnek, amit teljességgel kapitány barátom jellemének és becsületességének kell tulajdonítanom. Irányítása mellett tűrhetően megismertem a mennyiségtant és a hajózás szabályait. Megtanultam, miként kell a hajó pályáját ellenőrizni, hogy lehet helyét meghatározni, egyszóval egy csomó olyan dolgot, amit a tengerész embernek tudnia kell. Mivel kedvét lelte a tanításban, én is szívesen tanultam. Egyszóval a guineai utazás tett hajóssá és kereskedővé. Ebből a vállalkozásból öt font és kilenc uncia aranyport hoztam haza, mely Londonba érkezésem után háromszáz font sterlinget jövedelmezett. A jó üzlet oltotta belém azt a nyerészkedő szellemet, mely később romlásomat okozta. De ez az utazás sem járt baj nélkül. Először is majdnem állandóan beteg voltam, mert a rendkívül forró éghajlat heves lázat okozott. Ugyanis üzleteinket főleg az afrikai partokon bonyolítottuk le, a tizenötödik szélességi foktól észak felé. Elhatároztam tehát, hogy guineai kereskedő leszek. Nagy szerencsétlenségemre barátom megérkezésünk után meghalt. Én azonban meg akartam ismételni az utat. Ugyanarra a hajóra szálltam, mint előzőleg; most a kormányos vezette. Ez volt életem legszerencsétlenebb vállalkozása. Szörnyű bajokon mentem keresztül. A legelső az volt, hogy a Kanári-szigetek táján, vagy inkább a szigetek és az afrikai part között, reggeli szürkületben egy mór [1] kalózhajó támadott meg bennünket. Kifeszített vitorlával üldözni kezdett. Mi szintén annyi vitorlát bontottunk ki, amennyit csak tudtunk, vagy inkább annyit, amennyit árbocaink elbírtak, csak hogy megmeneküljünk. De láttuk, hogy a kalózhajó nemsokára utolér bennünket. Felkészültünk tehát a harcra. A mi hajónkon tizenkét ágyú volt, a gazemberekén pedig tizennyolc. Körülbelül délután három órakor értek utol. De ekkor tévedésből keresztbe fordultak felénk, amire mi egyszerre nyolc ágyúból adtunk rájuk sortüzet. Erre megint eltávolodtak. De tüzelésünket a födélzeten levő kétszáz ember puskával viszonozta. Egyikünknek sem történt semmi bajunk, mert mindnyájan fedezék mögött voltunk. A kalózok új támadásra készültek, mi pedig védekezésre. Most azonban a másik oldalról támadtak, és hatvanan ugrottak fedélzetünkre. Azonnal össze-vissza szabdalták vitorláinkat és kötélzetünket. Mi puskákkal, lőporos csomókkal, meg effélékkel vettük fel velük a harcot, és kétszer is megtisztítottuk tőlük a fedélzetet. De hajónk most már képtelen volt a mozgásra. Három emberünk elesett, és nyolc megsebesült. Kénytelenek voltunk megadni magunkat, és tűrni, hogy fogolyként szállítsanak Szaleh kikötővárosba. A bánásmód, amelyben részesültem, nem is volt olyan rossz, mint ahogy először elképzeltem. Engem nem vittek az uralkodó udvarába, mint ahogy a többit. A kalózhajó kapitánya megtartott magának. Rabszolgájává tett, mert fiatal és ügyes voltam, tehát alkalmas a szolgálatra. Életkörülményeim meglepő változása nagyon elszomorított. Kereskedőből rabszolgává lettem. Most eszembe jutott apám intelme és jóslata, hogy nyomorúságban lesz részem, és senki sem segít majd rajtam. De ez csupán kóstoló volt abból a tömérdek nyomorúságból, amin még életem folyamán át kellett esnem. Új gazdám vagy uram hazavitt szállására. Reménykedni kezdtem, hogy talán majd a tengerre is magával visz. Elképzeltem, hogy a sors talán összehoz egy spanyol vagy portugál hadihajóval, én pedig visszanyerem szabadságomat. Reményem azonban csakhamar elpárolgott. Mikor újra tengerre szállt, engem házában hagyott, hogy kis kertjét gondozzam, és a rabszolgák szokott munkáját végezzem. De mihelyt kalandozásából hazatért, azt parancsolta, hogy aludjak kabinjában, és vigyázzak a hajóra. Itt szüntelenül menekülésemről ábrándoztam. Törtem a fejemet, mi lenne ennek legalkalmasabb módja. De semmit sem találtam megfelelőnek. Egy ember sem volt a közelben, akivel együtt szállhattam volna hajóra. Pedig mennyire szerettem volna a rabszolgák között egy angolt, írt vagy skótot találni. Két év telt el így. A képzelődés nemegyszer magával ragadott, de soha semmi sem bátorított, hogy a gyakorlat terére lépjek. Két év múlva körülményeim úgy alakultak, hogy a szabadulás gondolata ismét tanyát vert fejemben. Gazdám már hosszabb ideje lustálkodott otthon. Hajóját egyelőre nem készítette útra. Ennek, mint hallottam, első oka a pénzhiány volt. Szokás szerint hetenként egyszer vagy kétszer -- szép idő esetén többször is -- kiment a hajó egyik csónakjával halászni. Ilyenkor a csónakban mindig magával vitt engem és egy fiatal mórt. Nagyon jól érezte magát társaságunkban. Én elég ügyes halásznak bizonyultam. Annyira vittem már, hogy néha egy mórral, aki rokona volt, meg a fiatalemberrel elküldött halászni. Egyszer egy szép tiszta reggel útnak indultunk. Hirtelen köd ereszkedett le, amely olyan sűrű volt, hogy a partot teljesen elvesztettük szemünk elől, noha csak fél tengeri mérföld távolságra lehetett. Nem tudtuk, melyik irányban kell eveznünk, ezért egész nap és egész éjjel dolgoztunk. Mikor hajnalodott, azt tapasztaltuk, hogy ahelyett, hogy a partnak tartottunk volna, kikerültünk a nyílt tengerre. Legalább két tengeri mérföldre lehettünk a szárazföldtől. De azért nagy munka és némi veszély árán mégiscsak haza jutottunk. Reggel ugyanis elég erős szél kerekedett. Amellett szörnyen éhesek is voltunk. A szerencsétlenség után főnököm elhatározta, hogy a jövőben majd jobban vigyáz magára. Mivel birtokában volt hajónk nagy mentőcsónakja, elhatározta, hogy máskor iránytű és eleség nélkül nem megy halászni. Megparancsolta tehát a hajóácsnak, aki szintén angol rabszolga volt, hogy építsen a nagy csónak közepére egy kis fülkét, amilyen a bárkákon szokott lenni. Legyen mögötte hely a kormány kezelőjének, előtte pedig a vitorlaigazgatásra. A csónak úgynevezett ürülapocka-vitorlával volt ellátva. A vitorla alsó szárnyának a keresztrúdja közvetlenül a kabin teteje fölött csapkodott, amelyet meglehetős alacsonyra építtetett. Belül csak a heverésző gazda számára, továbbá egy vagy két rabszolgának, az étkezőasztalnak meg egy kis szekrénynek volt hely, melyben palackot, kenyeret, rizst és kávét tartott. A csónakkal sokszor mentünk halászni. Mivel én elég ügyesnek bizonyultam ebben a mesterségben, sosem indult el nélkülem. Egyszer két vagy három mórral készült halászni, akik elég rangos személyek voltak. Úgy rendelkezett tehát, hogy nagyobb rakományt szállítsunk éjszaka a fedélzetre. Elő kellett készíteni még három puskát is lőporral és golyóval, mert a halászat mellett még tengeri madarakra is akart vadászni. Parancsait végrehajtottam, s másnap reggel vártam őt a tisztára mosott csónakban. Feltűztem zászlaját, és gondoskodtam mindenről, ami a vendégek kényelmét elősegíti. Közben főnököm a csónakra jött, és közölte, hogy vendégei nem jöhetnek, mert valami dolguk akadt. Megparancsolta, hogy mint rendesen, az emberrel meg a fiúval menjek halászni, mert barátai a házánál fognak vacsorázni. Azt is megparancsolta, hogy mihelyt egy kevés halat fogtam, vigyem azonnal házába. Megígértem, hogy úgy lesz. Ebben a pillanatban felmerült agyamban minden régebbi gondolatom, melyet a menekülésről szőttem. Itt van ez a kis csónak, mely az én parancsnokságom alatt áll! Mikor gazdám elment, készülődni kezdtem, de nem a halászatra, hanem az útra. Nem tudtam, de nem is nagyon töprengtem rajta, hogy merre fordítsam a kormányt. Egyetlen vágy fűtött: hogy erről a helyről elkerüljek. Első csínyem az volt, hogy a mórral ennivalót hozattam a fedélzetre. Közöltem vele, hogy nekünk tilos urunk kenyeréből enni. Bólintott, hogy ez így van. Aztán hozott egy kosár kétszersültet, és három kancsó friss vizet is a csónakba. Tudtam, főnököm merre tartja az italos ládát, melyet bizonyára szintén angol hajóról zsákmányolt. Amíg a mór a parton tartózkodott, ezt is a csónakba vittem, mintha már előbb odakészítettük volna urunk számára. Vittem továbbá egy nagy darab méhviaszt is a fülkébe, legalább negyed mázsát nyomhatott, továbbá egy csomag cérnát vagy zsineget, egy baltát, egy fűrészt, egy kalapácsot. Tudtam, mindennek nagy hasznát vehetem, különösen a viasznak, amiből gyertyát készíthetek. Egy második félrevezető fogással is éltem. Együgyűségében ezt se vette észre. Izmailnak hívták, de általában csak Muleynek, vagy Moelynek nevezték. - Moely -- kiáltottam --, urunk puskái a csónak fedélzetén vannak. Nem hoznál lőport meg golyókat? Talán néhány madarat is lőhetnénk. - Igen -- felelte --, majd hozok. Hozott is egy nagy bőrtarisznyában legalább másfél font vagy talán még több lőport, egy másikban pedig öt vagy hat font súlyú golyót. Mindezt a csónakba raktuk. Közben gazdám fülkéjében is találtam valamennyi puskaport; ezzel megtöltöttem az egyik korsót, melynek tartalmát előbb egy másikba ürítettem. Most már minden szükségessel el voltunk látva. Tehát kivitorláztunk a kikötőből halászni. A kikötő bejáratánál levő erődítménynél tudták, kik vagyunk, és nem is törődtek velünk. Mindig legalább egy mérföldnyire eltávolodtunk a kikötőtől, mielőtt behúztuk vitorláinkat, és halászni kezdtünk. A szél északkeletről fújt, ami nem volt éppen ínyemre. Déli szél esetén ugyanis bizonyára elértük volna a spanyol partokat, és befuthattunk volna Cadiz öblébe. De akármerről is fújt a szél, nem bántam. Elhatároztam, hogy elmegyek erről a szörnyű helyről, és a többit a sorsra bízom. Egy darabig halásztunk, de semmit sem fogtunk. Ha a horgomra hal akadt, nem húztam fel, hogy a mór meg ne lássa, vagy pedig azt mondtam: - Ez nem lesz jó, a gazdánk nem szereti az ilyet. Menjünk tovább. Ő semmi rosszra nem gondolt. Beleegyezett, a csónak elejébe ült, és kifeszítette a vitorlát. Én a kormányt fogtam, és úgy vezettem a hajót, hogy legalább egy mérföldnyire távolodjunk a parttól. Aztán tettem, vettem, mintha halászni akarnék. Átadtam a fiúnak a kormányt, és odaléptem, ahol a mór állt. Színleltem, mintha mögötte valamiért lehajolnék. Ekkor hirtelen átfogtam a derekát, és belöktem a tengerbe. Azonnal felbukott, mert kitűnő úszó volt. Könyörögni kezdett, vegyem be a csónakba, és kijelentette, hogy a világ végére is eljönne velem. Olyan gyorsan úszott utánunk, hogy bizonyára utolér, mert csak lassú szél fújt. Erre a kabinba léptem, megragadtam az egyik puskát, ráfogtam, és kijelentettem, hogy eddig semmi rosszat nem tettem neki, és ha csendben marad, ezután se lesz baja. - Elég jól úszol -- mondtam --, hogy elérd a partot, és a tenger is nyugodt. Igyekezz visszajutni a partra, akkor nem bántalak. De ha a csónak közelébe merészkedsz, golyót röpítek a fejedbe, mert én szabadulni akarok. Erre megfordult, és elkezdett a part felé úszni. Nincs kétségem, hogy könnyűszerrel elérte, mert kitűnő úszó volt. Mikor némi távolságba kerültünk tőle, a fiúhoz fordultam, akit különben Xurynak hívtak. - Xury, ha hűséges leszel hozzám, nagy embert csinálok belőled. De ha azt látom képedről, hogy hűtlen vagy, téged is a tengerbe doblak. A fiú rám mosolygott, és olyan ártatlan arcot vágott, hogy lehetetlen volt nem bízni benne. Hűséget esküdött, és megígérte, hogy követ a világ végére is. Míg az úszó mórt láttam, mindaddig a szél ellen kormányoztam a csónakot. Azt a látszatot akartam kelteni, mintha a gibraltári szoros felé igyekeznék. Mihelyt alkonyodni kezdett, megváltoztattam az irányt, és egyenesen délkelet felé vitorláztam, hogy minél közelebb maradjak a parthoz. Most már friss szél fújt, és a tenger is sima volt. Azt hiszem, másnap délután három óra tájban, mikor először jutottam a part közelébe, nem kevesebb, mint százötven mérföldnyire lehettem Szalehtől délre. Ez már jóval túl lehetett a marokkói szultán birodalmán, mert ember sehol nem mutatkozott a parton. Én azonban annyira féltem a móroktól, és annyira aggódtam, hogy a kezükbe kerülhetek, hogy nem álltam meg, nem mentem ki a partra, sőt horgonyt se vetettem. A szél iránya állandó maradt, én pedig öt napig hajóztam változatlan elszántsággal. Aztán a szél iránya is megfordult. Ekkor már joggal következtettem arra, hogy üldözőim, ha egyáltalán utánam jöttek, lemondtak további terveikről. Kimerészkedtem tehát a partra, és horgonyt vetettem egy kis folyó torkolatában. De hogy melyikében, nem tudom. Ugyanígy fogalmam sem volt a földrajzi szélességről, a földről vagy a népről, ahová érkeztem. Nem láttam embereket, de nem is nagyon óhajtottam. Elsősorban friss vízhez szerettem volna jutni. A torkolatban este kötöttünk ki, és úgy határoztunk, hogy partra úszunk, mihelyt besötétedik. Akkor majd felderítjük a vidéket. De mikor alkonyodott, szörnyű morgó és üvöltő hangokat hallottunk. Nem tudtuk, miféle állattól származnak, de szegény fiú majd meghalt a félelemtől, és könyörgött, hogy virradat előtt ne szálljunk partra. - Jól van Xury, akkor nem megyünk. De lehetséges, hogy holnap emberekkel találkozunk, akik talán az oroszlánoknál is rosszabbak. - Akkor adunk nekik puskalövés -- mondta Xury nevetve --, csináljuk őket futni. Így törte Xury az angolt, mikor velünk, rabszolgákkal beszélt. Én nagyon örültem, hogy ilyen vidám, s adtam neki gazdánk palackjából egy jó korty italt. Xury tanácsa különben jó volt, és el is fogadtam. Horgonyt vetettünk, és egész éjjel csendben maradtunk. Én figyeltem, mert nem tudtam aludni. Ugyanis két vagy három órán át óriási vadállatok mászkáltak a közelben (a nevüket nem tudom). Lejöttek a tengerpartra, becsúsztak a vízbe, lubickoltak, és szemlátomást gyönyörűséget találtak a hűsölésben. Olyan utálatos üvöltő hangokat hallattak, amihez hasonlót soha életemben nem hallottam. Xury szörnyen rettegett; bevallom, magam is. Különösen akkor, mikor az egyik otromba teremtés úszva megközelítette a csónakot. A sötétben alakját nem tudtuk kivenni, de üvöltéséből azt következtettük, hogy óriási állat lehet. Xury azt állította, hogy oroszlán. Lehet, hogy az is volt. A fiú könyörögni kezdett, hogy vonjuk fel a horgonyt, és menjünk el innen. - Azt már nem, Xury -- feleltem --, legföljebb meghosszabítjuk a kötelet, és kimegyünk a tengerre. Oda már nem jönnek utánunk ezek az állatok. Alighogy kimondtam, az állat már körülbelül két evező távolságra közelítette meg csónakunkat. Ekkor a kabinba mentem, kihoztam egy puskát, és rálőttem. Rögtön megfordult, és a part felé úszott. Lehetetlen leírni azt a szörnyű zajt, azt az összevissza üvöltést és ordítást, melyet a part szélén, majd beljebb a szárazföldön a puskalövés okozott. Nem tévedek, ha úgy vélem, hogy azelőtt még soha nem hallottak ilyesmit. Kalandunk meggyőzött róla, hogy éjjel nem szállhatok partra. Viszont az már más kérdés, hogy nappal megkísérelhetem-e, mert legalábbis olyan rossz a vadak kezébe esni, mint a tigrisek vagy oroszlánok körmei közé kerülni. De bármiként állt a dolog, mindenképpen partra kellett mennünk vízért, mert már egy csepp sem volt a korsókban. Xury kijelentette, hogy ő szívesen kimegy a partra a korsóval, hogy vizet keressen, ha kívánom. Megkérdeztem tőle, miért akar kimenni? Mért ne mennék én, és miért ne maradna ő a csónakban? A fiú feleletében annyi ragaszkodás volt, hogy mindörökre megkedveltem. - Ha vademberek jönni, megenni engem, te elmenni. - Rendben van, Xury, akkor megyünk mind a ketten. Ha pedig vademberek jönnek, megöljük őket; akkor egyikünket sem ehetik meg. Adtam Xurynak egy darab kétszersültet és egy korty szíverősítőt az említett italos ládából. Aztán olyan közel vittük a csónakot a parthoz, ahogy jónak láttuk, és kigázoltunk a partra. Nem vittünk magunkkal egyebet, csak fegyverünket és a két üres korsót. Nem akartam szem elől téveszteni a csónakot, mert attól féltem, hogy esetleg a vadak kenuikkal leereszkednek a folyón. A fiú azonban egy mérfölddel beljebb a szárazföldön meglátott egy lapályosabb helyet. Egész addig elkószált, majd láttam, hogy felém rohan. Azt hittem, a vadak üldözik, vagy valamilyen ragadozó állat ijesztette meg. Rohantam, hogy segítségére siessek. De közelébe érve láttam, hogy egy állat lóg a válláról. Nyúlhoz hasonlított, bár a színe és lábának alkata más volt. Eldicsekedett, hogy sikerült lelőnie. Nagyon örültünk a zsákmánynak; húsa valóban ízletes volt. Még nagyobb örömünkre szolgált azonban, hogy Xury jó ivóvizet talált, közben pedig nem találkozott vadakkal. Később rájöttünk, hogy nem kellett volna olyan sokat fáradni a víz miatt, mert amikor a folyó árja leapadt, valamivel feljebb egy kis friss vizű csermelyt találtunk. Megtöltöttük korsóinkat, lakomát csaptunk a nyúlból, és indulásra készültünk, miután emberi nyomot nem fedeztünk fel a parton. Előbbi utamból tudtam, hogy a Kanári-szigetek és a Zöldfok-szigetek nincsenek messze ettől a parttól. De mivel műszereim nem voltak, nem tudtam megállapítani, milyen szélességi fokon vagyunk. Ellenkező esetben könnyen megtaláltam volna ezeket a szigeteket. De reménykedtem, hogy előbb-utóbb belekerülök abba az útvonalba, amerre az angol kereskedelmi hajók járnak, és akkor feltétlenül találkoznom kell valamelyikkel, amelyik felvesz bennünket. Megközelítő számítás szerint jelenlegi tartózkodási helyem a marokkói szultán birodalma és a néger föld között feküdt. Itt lakatlan sivatag terült el, legfeljebb ragadozók élnek rajta. A négerek a móroktól való félelmükben délre húzódtak, a mórok pedig, bizonyára kopársága miatt, nem méltatták arra, hogy letelepüljenek. És valószínűleg mindnyájan kerülik a tömérdek tigris, oroszlán, leopárd és egyéb vadállat miatt. A mórok csak vadászni jönnek ide, de akkor valóságos hadsereggel. Legalább két-háromezren szoktak lenni. És valóban: majdnem ezer mérföldön át csak sivatagos partot láttunk, és nem hallottunk egyebet, mint a vadállatok ordítását. Egyszer vagy kétszer látni véltem a Teneriffai-csúcsot a Kanári-szigeteken. Nagy kedvem lett volna eljutni odáig. Kétszer is megpróbáltam, de az ellenszél mindig visszakergetett. A tenger is túlságosan hullámos volt járművem számára. Tehát eredeti elhatározásomhoz híven a part közelében maradtam. Azután útközben még többször szálltunk partra vízért. Egy ilyen alkalommal hajnaltájban egy kis földnyelv alatt vetettünk horgonyt, mely elég meredeken emelkedett ki a tengerből. Minthogy dagály volt, mélyebben be akartunk jutni a kontinensre. Ekkor Xury, akinek úgy látszik, nálam jobb szeme volt, azt súgta, hogy menjünk távolabb a parttól. - Ott, ott fekszik egy szörnyű állat a dombon, mélyen alszik. Odanéztem, s egy hatalmas oroszlánt pillantottam meg, mely a domb árnyékában pihent. - Xury -- mondtam --, menj ki a partra, és öld meg. - Én megölni! Ő megesz egy szájjal -- mondta ijedten. Úgy akarta mondani, hogy egy falásra. Erre én egy szót se szóltam, intettem neki, hogy maradjon csendben, fogtam legnagyobb puskánkat, mely ágyúnak is beillett, megtömtem lőporral és golyóval, majd félretettem. Aztán megtöltöttem egy másikat is két golyóval, úgyszintén a harmadikat is öt kisebbel. Hosszan megcéloztam a fejét. De úgy feküdt, hogy lábát az orra elé dugta. A golyó tehát lábszárcsontjába talált, és szétroncsolta. Ordítva felugrott, de törött lába miatt újra visszaesett. Aztán három lábra állt, és szörnyen üvöltött. Ehhez hasonlót még sosem hallottam. Meglepett, hogy nem a fejét találtam. Azonnal újabb lövést adtam le a második puskából. Nyögve összeesett, de még mindig vergődött. Ekkor Xury nagy bátran kikéredzkedett a partra. - Menj csak -- mondtam, mire ő kezében a kisebb puskával átgázolt a vízen, és az állat mellé érve, fülébe lőtt. Ettől vége volt. Vadászatunk azonban nem juttatott eleséghez. Én sajnáltam az elpazarolt puskaport. Xury azonban kijelentette, hogy valamit mégiscsak megment belőle. Kérte, adjam kezébe a baltát. - Miért, Xury? -- kérdeztem. - Levágni a fejét -- mondta. Azonban sehogy sem boldogult az állat fejével. Tehát a lábát vágta le, és magával hozta a csónakba. Valóban óriási példány volt. Én arra gondoltam, talán a bőrét mégis megmenthetjük, és esetleg később hasznát vehetjük. Elhatároztam, hogy megnyúzzuk. Xuryval együtt munkához láttunk. Kiderült, hogy ezt ő jobban értette, mert én bizony elég kontárul dolgoztam. Egész napunk azzal telt el, hogy az állatot nyúztuk, de végül elkészültünk vele. Bőrét a kabin tetejére terítettük, ahol a napon két nap alatt megszáradt. Később aztán fekvőhelyemül szolgált. - x - [1] Mór -- Észak-Afrika arab és berber lakosságának régebbi elnevezése . Harmadik fejezet Hajótörés a lakatlan szigeten Ez után a pihenő után elindultunk déli irányban, és tíz vagy tizenkét napot haladtunk. Az élelmiszerrel nagyon takarékosan bántunk, mert erősen fogyott. A partra sem mentünk többször, csak amikor kénytelenek voltunk friss vizet hozni. Tervem az volt, hogy a Gambia- vagy Szenegál-folyókon túl elérjük a Zöld-fokot, ahol reményünk lehet arra, hogy európai hajóval találkozzunk; más választásom nem volt: mert vagy megtalálom a szigeteket, vagy pedig elpusztulok a négerek közt. Tudtam, hogy ezt a fokot, vagy ezeket a szigeteket minden európai hajó érinti, mely akár a guineai partokra vagy Brazíliába, akár Kelet-Indiába veszi útját; szóval egy gondolatra tettem fel sorsomat: hogy vagy hajóra találok, vagy elpusztulok. Mikor már több mint tíz nap óta elhatározásomhoz tartottam magamat, meggyőződtem róla, hogy a föld, amerre haladok, lakatlan. Elvitorlázva, két vagy három helyen láttunk a parton embereket, akik megbámultak minket. Megfigyeltük, hogy meglehetősen feketék és meztelenek. Egyszer kedvem lett volna partra szállni és találkozni velük; de Xury sokkal óvatosabb volt nálam, és azt mondta: - Nem menni, nem menni. Ennek ellenére a part közelébe kormányoztam a bárkát, hogy beszélhessek velük, ők pedig jó darabon együtt rohantak a parton. Megfigyeltem, hogy fegyver nem volt a kezükben, egy kivételével. Ez egy hosszú, vékony nyársat tartott, amelyet Xury lándzsának nevezett. Elég messzire és jól lehetett célba dobni vele. Noha jókora távolságban voltunk tőlük, jelekkel úgy-ahogy megértettük egymást. Különösen azt próbáltam jelezni, hogy ennivalóra van szükségem; ők erre arra kértek, állítsam meg a hajómat, és szereznek élelmet. Én leeresztettem vitorlámat, közülük pedig kettő elrohant, s alig fél óra múlva visszatért. Két darab szárított húst és kevés gabonát hoztak magukkal, olyat, amilyen a földjükön terem. Mi egyikről sem tudtuk, micsoda. Mégis szívesen elfogadtuk volna, de hogy miképpen jussunk hozzá, az már nehezebb feladat volt. Nem akartam megkockáztatni, hogy a partra kimenjek hozzájuk, és ők is nagyon féltek tőlünk. Végül megtaláltuk a biztonságos módot: ugyanis kivitték a partra, és letették, aztán messzire eltávoztak. Ezalatt mi a fedélzetre szállítottuk az ételt. Aztán ismét közel jöttek. Köszönetet intettünk nekik, mert egyebet nem tudtunk adni; de rövidesen alkalom kínálkozott, hogy csodálatos módon lekötelezzük őket. Mert miközben vesztegeltünk, két hatalmas állat rohant a partra. Úgy láttuk, hogy az egyik dühösen kergeti a másikat a hegyek felől a part felé. Észrevettük, hogy az emberek rettenetesen megrémültek, különösen a nők. Csak a lándzsás ember nem futamodott meg, de a többi igen. Azonban a két állat egyenesen a vízbe rohant; nem is törődtek a négerekkel, hanem a vízben úszkálni kezdtek, mintha csak szórakozni jöttek volna ide. Végül egyikük közelebb jött a csónakunkhoz, mint vártam. Én azonban felkészültem erre, mert megtöltöttem a puskámat, s megparancsoltam Xurynak, helyezze a többit is tűzkész állapotba. Mikor az úszó állat egészen a közelbe ért, tüzeltem. A lövés a fejét találta. Rögtön a vízbe bukott, aztán újra felemelkedett, ide-oda dobálta magát, mintha az életéért harcolna, ami igaz is volt. Majd a part felé úszott. De még mielőtt elérte volna, a halálos sebesülésbe belepusztult. Lehetetlen kifejezni, hogy puskám zajára és tüzére milyen ijedtség fogta el szegény fekete teremtéseket. Néhányan szinte szörnyethaltak félelmükben, és a rémülettől ájultan lehanyatlottak. De mikor látták, hogy az állat meghalt, és elmerült a vízben, én pedig integetek nekik, hogy jöjjenek a partra, megemberelték magukat, és elkezdték keresni a tetemet. A vére vezetett nyomra, mert pirosra festette a vizet. Kötél segítségével a partra húzták. Úgy láttam, igen érdekes, foltos, csodálatosan szép leopárd volt; a négerek az ámulattól égnek emelték a kezüket, mert nem tudták, mivel öltem meg az állatot. A másik a puska kicsapó tüzétől és zajtól megrémülve a partra úszott, és egyenesen a hegyekbe rohant, ahonnan jött; olyan távol volt, hogy nem tudtam megállapítani, micsoda. Láttam, hogy a négerek szeretnék megenni az állat húsát, hát kegyesen megengedtem nekik. Mikor jelekkel beleegyezésemet adtam, igen hálásak voltak. Rögtön munkához láttak. Noha nem volt késük, egy éles fadarabbal olyan ügyesen, sőt még ügyesebben nyúzták le a bőrét, mint ahogy mi a késsel tudnánk. Megkínáltak a hússal, de én vonakodtam elfogadni. Integettem, hogy legyen az övék. Viszont jeleztem, hogy igényt tartok a bőrre. Nagyon szívesen odaadták, sőt ráadásul még ennivalót is hoztak, melyet nem ismertem ugyan, de mégis elfogadtam. Aztán jelt adtam, hogy vízre van szükségem, és felemeltem egyik korsómat, felfordítva, hogy lássák, hogy üres. Azt is jeleztem, hogy szeretném megtölteni. Erre rögtön kiáltozva hívták még néhány társukat. A parton csakhamar két asszony jelent meg, akik agyagból készült, és úgy gondolom, napon kiszárított edényt hoztak. Miként az előbb, ezt is letették, én pedig elküldtem Xuryt a korsókkal a partra. Mind a hármat vízzel tele hozta vissza. El voltam hát látva gyökerekkel és gabonával, továbbá vízzel. Barátságos négereimtől elbúcsúztam, és körülbelül tizenegy napig haladtam előre anélkül, hogy a partot megközelítettem volna. Egyszer csak észrevettem, hogy a szárazföld messze benyúlik a tengerbe, előttem mintegy négy vagy öt mérföldnyire. Mivel a víz nyugodt volt, a helyet alkalmasnak találtam, hogy kimenjek a nyílt tengerre. Viszont két vagy három mérföldnyire a másik oldalon szintén szárazföldet vettem észre. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal elértem a Zöld-fokot és azokat a szigeteket, melyeket Zöldfok-szigeteknek hívnak. A szigetek persze meglehetősen messzire voltak, és nem tudtam elhatározni magam, mit tegyek. Mert ha a szél elkap, egyiket sem érhetem el. Hogy töprengjek, beléptem a fülkébe, és leültem; Xuryt állítottam a kormány mellé. Egyszer csak hirtelen hallom a fiú kiáltását: - Uram, uram, hajó vitorlával! Szegény fiú szinte magánkívül volt, mert azt hitte, hogy gazdájának valamelyik hajója üldöz bennünket. Én azonban jól tudtam, hogy sokkal messzebb vagyunk, hogysem utolérhetnének. Kiugrottam a fülkéből, és rögtön azt is láttam, hogy portugál hajóról van szó: mindebből arra következtettem, hogy négerekért megy a guineai partokra. De mikor irányát megfigyeltem, beláttam, hogy más célja lehet, és nincs szándékában a part felé közeledni. Erre minden erőmet megfeszítve nekivágtam a tengernek, mert szerettem volna érintkezésbe jutni velük. De úgy találtam, minden vitorlám kevés ahhoz, hogy az útjukba kerüljek. Féltem, hogy tovább mennek, mielőtt jelt adhatnék nekik. S mikor már majdnem elfogott a kétségbeesés, azt hiszem, talán messzelátó segítségével észrevették, hogy egy európai csónak úszik a vízen; talán valamely elsüllyedt hajó maradványa. Leeresztették vitorlájukat, hogy utolérhessem őket. Annyira felbátorodtam, hogy kilőttem puskámat. Ők később elmondták, hogy füstjét látták, de a hangját nem hallották. Jeladásom után türelmesen várakoztak, és körülbelül három óra múlva a fedélzeten voltam. Megkérdezték portugálul, spanyolul és franciául, hogy ki vagyok, de nem értettem őket. Végül egy skót tengerész jelent meg a fedélzeten, és megszólított. Kérdésére elmondtam, hogy angol vagyok, és a mórok rabszolgaságából szöktem meg, Szalehből. Erre felszólítottak, hogy lépjek a fedélzetre, s nagyon szívesen elhelyeztek a hajón minden holmimmal együtt. Mindenki elképzelheti, milyen végtelenül örültem szabadulásomnak, mert úgy gondoltam, hogy nyomorúságos és reménytelen helyzetemnek vége van. Hála fejében azonnal felajánlottam mindenemet a kapitánynak. Ő azonban nagylelkűen kijelentette, hogy semmit sem fogad el tőlem, sőt mindenemet megkapom, mihelyt megérkezünk Brazíliába. - Azért mentettem meg, mert arra gondoltam, milyen boldog lennék én is hasonló helyzetben. Fordulhat még úgy a sorsom, hogy én is leszek ilyen bajban. Mellesleg -- jegyezte meg --, ha önt Brazíliába vinném, olyan földre, amelyik hazájától messze van, és útiköltség címén elvenném mindenét, ön ott éhen veszne. Vagyis, egyszerűen azt az életet venném el öntől, amit visszaadtam. Nemcsak szavaiban volt nagylelkű, hanem tetteiben is. Megparancsolta a tengerészeknek, hogy ne nyúljanak semmihez, ami az enyém. Mindent a saját fülkéjébe vitetett, és pontos leltárt adott a tárgyakról, még a három agyagkorsóról is. Ami a csónakomat illeti, igen jó darab volt; miután a kapitány megtekintette, felajánlotta, hogy megveszi hajója számára, és megkérdezte, mit kérek érte. Kijelentettem, hogy miután olyan nagylelkű volt hozzám, semmit sem kérek a csónakért, hanem ingyen engedem át neki. Erre írást adott, hogy Brazíliában egyenlítsék ki az árát, továbbá 60 pezetát ajánlott fel Xuryért, amit én nem voltam hajlandó elfogadni. Nem mintha nem engedtem volna át szívesen a kapitánynak, de nem volt szívem megfosztani szabadságától szegény fiút, aki olyan hűségesen mellettem állt. Mikor közöltem vele okaimat, felajánlotta, hogy átveszi a fiút, és tíz év múlva felszabadítja. Maga Xury is hajlandónak mutatkozott, tehát átadtam a kapitánynak. Brazília felé nagyszerű utunk volt, s körülbelül huszonkét nap múlva érkeztünk meg a Todos los Santos-öbölbe. Miután így újra megmenekültem nyomorúságomból, töprengeni kezdtem, mihez kezdjek. Nem lehetek elég hálás azért a nagylelkű bánásmódért, amelyben a kapitány részesített. Semmit sem fogadott el útiköltség fejében, viszont húsz dukátot fizetett a leopárd bőréért és negyvenet az oroszlánéért, továbbá gondoskodott róla, hogy mindent pontosan megkapjak, amit átvett tőlem. Amit hajlandó voltam eladni, szintén megvásárolta tőlem, így a korsóimat, két puskámat, a viasz maradványát, mert a többiből mécsest csináltam: egyszóval kétszázhúsz pezetát kaptam a rakományomért, és ezzel az összeggel szállhattam partra Brazíliában. Rövid idő múlva elszegődtem egy hozzá hasonlóan becsületes ember cukornádültetvényére. Egy ideig ott maradtam, és megismerkedtem a cukornádültetés és a cukorkészítés furfangjaival. Mikor láttam, milyen jól élnek az ültetvényesek, és milyen gyorsan meggazdagodnak, elhatároztam, hogy én is közéjük állok, ha megkapom a letelepülési engedélyt. Ezenkívül szerettem volna módot találni arra, hogy hozzájuthassak Londonban hagyott pénzemhez. Tehát miután a honosító levelemet megkaptam, annyi földet vásároltam, amennyire pénzemből telt, és elkezdtem terveket szőni. Volt egy lisszaboni portugál szomszédom, aki azonban angol szülőktől származott. Wellsnek hívták, és a helyzete hasonlított az enyémhez. Azért nevezem szomszédomnak, mert az ő ültetvénye volt legközelebb az enyémhez. Nagyon szívélyesek voltunk egymáshoz. Ő is hasonlóan kevés pénzzel rendelkezett, és körülbelül három évig inkább csak élelmiszereket termesztettünk. De kezdtük összeszedni magunkat, és a föld is rendbe jött. Harmadik évben már dohányt is ültettünk, és a következő év folyamán jókora földet vetettünk be cukornáddal. Jobban éreztem, mint valaha, hogy segítségre lenne szükségünk. Elgondolkoztam, hogy mindezt hazámban is megtehetném, barátaim közt, és akkor nem kellene itt lennem ötezer mérföldnyi távolságban -- idegenek és vadak között. S egyre inkább bánkódtam sorsomon. Senkivel nem beszélhettem, legfeljebb hébe-hóba a szomszédommal. Két kezem munkájából éltem. És már akkor úgy éreztem magam, mint a lakatlan szigetre került ember, aki teljesen önmagára van utalva. A hajó kapitánya, aki megmentett, közben visszaérkezett. Levelet adtam neki, hogy elhozza Angliában hagyott pénzemet. Ebben megírtam rabszolgaságomat, menekülésemet, találkozásomat a tengeren a portugál kapitánnyal, viselkedésének emberségességét, jelenlegi állapotomat és azt, hogy mire van szükségem. Miután a derék kapitány Lisszabonba érkezett, módot talált rá, hogy egy ott tartózkodó angol kereskedővel mindent elhozasson. A londoni kereskedő a száz fontot angol javakba fektetve elküldte Lisszabonba a kapitányhoz, s ő el is hozta nekem Brazíliába. Mikor a rakomány megérkezett, egyszerre gazdag embernek képzeltem magam. Oda voltam az örömtől. A következő évben az ültetvényen nagy eredményeket értem el. Ötven bálával több dohányt termeltem, mint amennyit szomszédaimmal el tudtam cserélni. Mikor így vagyonosodni kezdtem, a fejem zsongani kezdett a tervektől. Négyévi brazíliai tartózkodásom alatt felvirágoztattam ültetvényemet. Nem csupán az ország nyelvét tanultam meg, hanem ültetvényes társaimmal is ismeretséget kötöttem, sőt a San-Salvador-i kereskedőkkel is. Miközben közöttük forgolódtam, gyakran beszéltem nekik a guineai partokon tett utazásomról. Arról, hogyan kereskednek ott a négerekkel, és hogy semmiségekért -- mint amilyenek a játékszerek, kések, ollók, színes üvegek meg effélék -- nem csupán aranyport, fűszert, elefántcsontot, hanem még négereket is lehet vásárolni a brazíliai ültetvényekre. Mikor ezekről a dolgokról beszéltem, mindig igen figyelmesen hallgattak, különösen akkor, ha a négerkereskedésre fordult a szó, ami abban az időben már komoly állami üzlet volt. Történetesen éppen néhány ismerős kereskedő és ültetvényes társaságában voltam, és igen komoly formában meséltem ezekről a dolgokról. Másnap reggel aztán hárman felkerestek, és elmondták, hogy nagyon érdekelte őket az, amiről a múlt éjszaka szólottam, és szeretnének titkos ajánlatot tenni nekem. Miután titoktartást ígértem, előadták, hogy szándékukban áll felszerelni egy Guineába induló hajót. Nekik is ültetvényeik vannak, akárcsak nekem, és semmi annyira nem hiányzik ottan, mint a rabszolga. Ez olyan üzlet, amit nem lehet nyilvánosan űzni, mert négereket csak állami közvetítéssel szabad eladni. Éppen ezért elhatározták, hogy saját maguk hoznak ide négereket, és elosztják egymást közt, az ültetvényeken. Megkérdezték, hajlandó vagyok-e átvenni a vezetést, aminek fejében pénzbefektetés nélkül ugyanannyi négert kapnék, mint ők. Én pedig, aki önmagam legnagyobb ellensége voltam, nem tudtam ellenállni az ajánlatnak. Kijelentettem, hogy szívvel-lélekkel velük vagyok, ha távollétem alatt gondját viselik az ültetvényemnek, és hagyatkozásom értelmében intézkednek vele, ha szerencsétlenség érne. Erre kötelezték magukat. Én elkészítettem a végrendeletemet, melyben halálom esetére az ültetvényemet és egyéb javaimat mint általános örökösre, a kapitányra hagyom, aki életemet megmentette, olyan formában, hogy felét megtarthatja magának, másik felét pedig eljuttatja rokonaimnak, Angliába. Mikor így mindent elrendeztem, a hajót felszereltük, megraktuk teherrel, és 1659. szeptember 1-én, szerencsétlen órában, a fedélzetre szálltam társaimmal együtt. Épp nyolcadik évfordulója volt annak, hogy dacolva apám tekintélyével és fittyet hányva saját érdekeimnek, elhagytam a szülői házat. Hajónk körülbelül 120 tonnás volt, hat ágyúval. Tizennégy matróz volt rajta, továbbá a kapitány, a segédkapitány és magam. A fedélzeten nem vittünk sok terhet, legfeljebb olyan apróságokat, amelyek alkalmasak a négerekkel folytatott cserekereskedésre, tehát üveggyöngyöt, színes cserepeket, kagylókat és más semmiségeket, különösen apró távcsöveket, késeket, ollókat, baltákat, meg efféléket. Aznap, mikor hajóra szálltunk, rögtön kibontottuk a vitorlákat, mert a szél északnak fújt. Az volt a szándékunk, hogy akkor fordulunk az afrikai partok felé, mikor elértük a tíz vagy tizenkettedik északi szélességi fokot. Abba az irányba vitt bennünket az áramlat is. Az időnk igen jó volt, csupán a meleg kínzott egészen a San Augustino-fok magasságáig. Onnan kezdve nekivágtunk a nyílt tengernek, szemünk elvesztette a szárazföldet, és úgy vettük az irányt, mintha a Fernando de Noronha-szigetre készülnénk. Ebben az irányban haladtunk mintegy tizenkét napig, és megfigyeléseim szerint az északi szélesség hét fok huszonkét percén lehettünk, mikor egy hatalmas szélvihar egészen eltérített útirányunktól. Délkeletről indult el, északnyugatnak tartott, és aztán északkeleten állapodott meg. Ebből az irányból olyan hatalmas erővel fújt, hogy tizenkét napon át semmi egyebet nem tehettünk, mint rábíztuk magunkat, és hagytuk, hogy az ár maga előtt hajtson, amerre a sors és a szél ereje kormányoz. Mondanom sem kell, hogy ez alatt a tizenkét nap alatt mindvégig arra számítottam, hogy a tengerbe veszünk. Hozzá kell tennem, hogy senki sem volt a hajón, aki reménykedett volna a menekülésben. A vihar dühöngése mellett az is fokozta elkeseredésünket, hogy egy emberünk meghalt, egy másikat pedig a hajósinassal együtt az ár lesodort. A tizenkettedik napon a szél valamennyire lecsendesedett, a kapitány pedig a lehetőséghez képest méréseket próbált eszközölni. Úgy találta, hogy körülbelül az északi szélesség tizenegyedik fokán van, de körülbelül huszonkét fok hosszúságra nyugatra a San Augustino-foktól. Arra következtetett, hogy a guyanai partok közelében lehet, Brazília északi részén, az Amazon-torkolaton túl, közel az Orinoco-torkolathoz, amelyet általában Nagy Folyónak neveznek. A szél még mindig erősen fújt, mikor egyszer reggel egyik emberünk hangosan felkiáltott: - Föld! -- Erre mi mindnyájan kirohantunk fülkéinkből, hogy lássuk, a világnak melyik táján járhatunk. A hajó hirtelen megfeneklett a homokon. Megállásunk olyan gyorsan történt, hogy a hullámok átcsaptak a fedélzeten, és mi mindnyájan azt képzeltük, hogy elvesztünk. A hajó védett oldalára sereglettünk, hogy megmeneküljünk a tenger hullámaitól. Nagyon nehéz dolog olyasvalaki számára, aki még nem élt át hasonló helyzetet, leírni rémületünket. Nem tudtuk, hol vagyunk. Fogalmunk sem volt róla, hová hajtott minket a hullám: szigetre-e vagy a nagy szárazföldre, lakatlan vagy lakott tájra. A szél annyira dühöngött -- bár, mint említettem, ereje némileg alábbhagyott --, hogy nemigen remélhettük, hogy hajónk hosszabb ideig kibírja. Előbb-utóbb darabokra kell törnie. Csak arra a csodára számíthattunk, hogy a szél hirtelen megfordul. Egyszóval, egymásra meredve ültünk, és minden pillanatban a halált vártuk. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a hajó még mindig megvan, és hogy a kapitány szerint, csökken a szél. Mérlegelve, hogy a szél valamivel alábbhagyott, a hajó azonban megrekedt a homokban, és túlságosan szilárdan áll, semhogy elmozdulhatna, átéreztük rettenetes helyzetünket. Nem tehettünk egyebet, mint hogy megpróbáljuk menteni az életünket, úgy, ahogy tudjuk. A vihar előtt volt ugyan egy csónak a hajó orrához kötve, ezt azonban a hullámok odavágták az oldalához, úgyhogy darabokra tört, és vagy elsüllyedt, vagy az ár vitte el. Ebben tehát nem reménykedhettünk. A fedélzeten levő másik csónakunk vízreeresztése viszont kétségesnek tetszett. Töprengésre azonban nem volt idő, mert mindnyájunkat az a gondolat nyűgözött le, hogy a hajó hamarosan darabokra törik, sőt egyesek szerint ez már be is következett. Kétségbeesett helyzetünkben a kapitány szemlét tartott a csónak fölött, és a legénység maradékának segítségével átbillentette a hajó oldalán. Miután mindnyájan beszálltunk legfontosabb dolgainkkal együtt, szám szerint tizenegyen, sorsunkra bíztuk magunkat. Mert igaz ugyan, hogy a vihar ereje jelentékenyen csökkent, a tenger azonban rémesen csapkodta a partot, tehát bízvást viharosnak nevezhettük. Helyzetünk igen szomorú volt. Világosan láttuk, hogy ilyen magas hullámokon csónakunk semmiképp sem maradhat meg, és menthetetlenül vízbe fúlunk. Vitorlánk sem volt, ámbár amúgy se tudtunk volna mit kezdeni vele. Így tehát evezőkkel próbáltuk megközelíteni a szárazföldet, és szívünk úgy elnehezedett, mintha kivégzésre mennénk. Jól tudtuk ugyanis, hogy mihelyt a partot megközelítettük, csónakunk a zátonytorlaszokon ezer darabra törik. Noha a szél is vitt a part felé, saját kezünkkel siettettük pusztulásunkat: teljes erőnkből nekifeküdtünk az evezőknek. Hogy milyen a part, sziklás-e vagy homokos, meredek-e vagy menedékes, nem tudtuk. Végső reménnyel az az elképzelés kecsegtetett, hogy esetleg öbölbe jutunk, vagy valamely folyó torkolatába, ahol már csendesebb vizeket érünk. De semmi ilyesmi nem látszott, és mikor egyre közelebb értünk a parthoz, a föld még a tengernél is rémesebbnek látszott. Erre akkor jöttünk rá, amikor már egy fél mérföldnyire megközelítettük. De hirtelen hegymagasságú hullám kapott hátára, teljesen kiszolgáltatva a sorsnak. Olyan dühvel ragadott fel, hogy a csónakot felfordította. Így szakadtunk el mindnyájan a csónaktól és egymástól is, és még csak fel sem kiálthattunk, mert egy pillanat alatt elborított a víz. Senki sem képes leírni a gondolatoknak azt a zűrzavarát, melyet akkor éreztem, mikor vízbe merültem. Igaz ugyan, hogy jó úszó voltam, de mégsem sikerült a hullámok fölé emelkednem, hogy lélegzetet vehessek. A hullám közben a part felé vágtatott, és amikor elérte, vissza is húzódott, engem pedig letett a csaknem száraz földre. A lenyelt víztől csaknem félholt voltam. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy egy kevés lélegzethez jutva észrevegyem: közelebb vagyok a szárazföldhöz, mint reméltem. Lábra álltam tehát, és minden erőmmel a szárazföld felé törtem, mielőtt újabb hullám jöhetne, amely visszavisz a tengerbe. De csakhamar rájöttem, hogy ezt lehetetlen elkerülni. Láttam, hogy a tenger hatalmas hegyként nyomul utánam, mint dühös ellenség, akivel nem vagyok képes felvenni a harcot. Egyetlenegyet tehettem, teleszívtam magam levegővel, hogy a lehetőség szerint fennmaradjak a hullámokon. Így lélegzetemet megőrizve úsztam a part felé. Leginkább arra vigyáztam, hogy a hullám, amely most előre visz, ismét hátára kapjon, és ne vigyen vissza a tengerre. A rám zúduló hullám egyszerre húsz vagy harminc láb mélységnyire temetett magába, és én éreztem, hogy hatalmas erő ragad előre gyorsan a part felé. Visszatartottam a lélegzetemet, és teljes erőből úsztam. A visszatartott lélegzettől tüdőm már majdnem megpattant, mikor hirtelen éreztem, hogy emelkedem, és fejem meg kezem a víz színe felett van. Alig két másodpercig voltam képes felszínen tartani magamat, de ez mégis nagy megkönnyebbülést jelentett, mert újból lélegzethez és bátorsághoz jutottam. A víz ismét eltemetett, de nem olyan sokáig, hogy ki ne bírtam volna. Mindig arra kellett vigyáznom, hogy a hullámok vissza ne vigyenek, míg csak szilárd talajt nem érzek lábam alatt. Újra megállapodtam néhány pillanatig, hogy lélegzethez jussak. Amíg a víz ismét utolért és felragadott, teljes erővel igyekeztem a part felé. De erőfeszítésem nem volt képes megmenteni a tenger dühétől, mely újra tombolva közeledett felém. Még kétszer emelt fel a hullám, mert a part igen sekély volt. Az utolsó sodrás csaknem végzetessé vált számomra, mert a tenger, amely magasba kapott, egy sziklára helyezett, vagy inkább dobott. Mégpedig olyan erővel, hogy elvesztettem eszméletemet, és már a menekülésre sem tudtam gondolni. Az ütés mellemet és oldalamat érte, úgyhogy elállt tőle a lélegzetem. S ha nem tér vissza idejében, a tengerbe veszek. De valamelyest jobban lettem, mielőtt az újabb hullámhegy megérkezett. Látva, hogy a víz újra elborít, elhatároztam, hogy erősen belekapaszkodom a sziklába, és ha lehetséges, mindaddig visszatartom a lélegzetemet, míg átcsap fölöttem a hullám. Mivel a part közelében a hullámok nem voltak olyan magasak, mint az előbb, meg tudtam várni apadásukat, aztán ismét egy darabot rohantam. Olyan közel jutottam a parthoz, hogy a legközelebbi hullám átcsapott ugyan rajtam, de már képtelen volt magával ragadni. A következő iramodással már elértem a szárazföldet, ahol szerencsésen felkapaszkodtam a parti sziklákra, és letelepedtem a fűre. Túl voltam a veszélyen: a víz már nem tudott elérni. Azt hiszem, hogy nem lehet szóval elmondani, milyen boldog önkívület fogja el az embert, ha megmenekül, mikor már a sírban képzelte magát. Én is égnek emeltem kezem, és egész lényemet átjárta a szabadulás öröme. Ugráltam, táncoltam, énekeltem. De hirtelen arra gondoltam, hogy valószínűleg minden társam elpusztult, és egyedül én menekültem meg. Egyiket sem láttam többé, nyomukra sem bukkantam, eltekintve három kalaptól, egy sapkától és két felemás cipőtől. Szemem a megfeneklett hajóra tévedt, amelyet a tomboló tenger és a nagy távolság miatt alig láttam. Csak most csodálkoztam igazán, hogy voltam képes elérni a partot. Igyekeztem erőt meríteni abból, ami vigasztalást jelentett számomra. Elkezdtem szemlélődni, hogy lássam, milyen helyre jutottam és mi a legközelebbi tennivalóm. Örömöm azonban csakhamar alábbszállt, mert szabadulásom borzalmas volt. Mindenem átázott, nem öltözhettem át, és sem étellel, sem itallal nem erősíthettem meg magam. Más remény nem kecsegtetett, mint hogy vagy éhen veszek, vagy felfalnak a vadak. Különösen az sújtott le, hogy nincs fegyverem, amellyel vadászhatnék vagy élelemhez juthatnék, illetőleg védhetném magam más lények támadása ellen. Nem volt egyebem, mint egy késem, egy pipám és egy kis dohányom a szelencében. Ebből állt minden vagyonom, és a kétség olyan gyötrelmesen fojtogatott, hogy egy darabig őrültként rohantam ide-oda. Leszállt az éjszaka, én pedig nehéz szívvel gondoltam arra, milyen sors vár rám, ha ragadozó állatok élnek ezen a vidéken, amelyek éjszaka szoktak zsákmány után járni. Csupán abból merítettem vigaszt, hogy egy vörösfenyőhöz hasonló, bár tüskés fa nőtt a közelemben. Elhatároztam, hogy felmászom rá, és egész éjjel azon töprengek: a következő napokban miként fogok meghalni, mert az életem kilátástalannak tetszett. Mintegy kétszáz méternyire eltávolodtam a parttól, mert szerettem volna friss ivóvizet találni. Nagy örömömre találtam is. Miután néhány kortyot lenyeltem, egy kevés dohányt vettem a számba, hogy távol tartsam magamtól az éhséget. Aztán felmásztam a fára, és olyan helyzetet igyekeztem felvenni, hogy akkor se essem le, ha elbóbiskolnék. Előbb még vágtam egy bunkós botot, hogy szükség esetén védekezhessem. Mivel rettenetesen fáradt voltam, elnyomott az álom, és olyan jól aludtam, amennyire hasonló helyzetben lehet. Úgy gondolom, jobban kipihentem magam közben, mint életemben valaha is, hasonló helyzetben. - x - . Negyedik fejezet Első hetek a szigeten Mikor felébredtem, fényes nappal volt. A vihar elcsendesült, a tenger sem dühöngött és dagadozott annyira, mint előbb. Legjobban azonban az lepett meg, hogy az éjszaka a vihar a hajót felemelte a homokról, ahol megfeneklett, és majdnem addig a szikláig sodorta, melyhez a hullámok először vágtak oda. Ez a parttól körülbelül egy mérföldnyire lehetett, és mivel a hajó még mindig egyenesen állott, a fedélzetére kívánkoztam, hogy megmentsek néhány fontos dolgot. Mikor a parton újra körülnéztem, az első, amit észrevettem, a csónak volt, amelyet a szél és a tengervíz tőlem jobbra, körülbelül két mérföldnyire vetett szárazra. Amíg lehetett, a parton haladtam, hogy odajussak. Azonban köztem és a csónak között egy körülbelül félmérföldes vízsáv húzódott. Egyelőre hát visszatértem, mert mindenekelőtt a hajóra szerettem volna jutni, reménykedve, hogy találok ott egy s más hasznos dolgot. Délutánra a tenger meglehetősen lecsendesedett, s a dagály is elvonult, annyira, hogy negyed mérföldnyire megközelíthettem a hajót. Ekkor keserűségeim kiújultak. Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy mindnyájan megmenekülünk, ha a hajón maradunk. Vagyis mindnyájan kijöhettünk volna a partra, és akkor most nem kellene így egyedül, vigasz nélkül állanom. Könnyek szöktek a szemembe. De mivel ez úgysem segített, elhatároztam, hogy feljutok a hajóra, ha lehetséges. Levetettem hát ruhámat -- ugyanis rendkívül forró volt az idő --, és belevetettem magam a vízbe. Mikor azonban a hajóhoz értem, újabb nehézségek tornyosultak elém: hogy jutok a fedélzetre? Ugyanis a zátonyra futott test magasan kiemelkedett a vízből, és nem lehetett semmibe se belekapaszkodni. Kétszer is körülúsztam, mikor második alkalommal egy kötéldarabot pillantottam meg. Csodálkoztam, hogy először nem vettem észre. Elég mélyen lecsüngött a hajó elején, úgyhogy nagy nehézséggel el tudtam érni, és segítségével felmászhattam a hajó orrára. Itt úgy láttam, hogy a hajó léket kapott, s belsejének nagy részét elöntötte a víz; viszont oldalt fekszik egy kemény homoktorlaszon, vagy inkább a földön, a fara pedig felemelkedik, míg az orra csaknem belemerül a vízbe. Ilyenformán az egész hátsó rész szabad volt, s mindaz, amit itt tartottunk, száraz. Elképzelhető, hogy első gondom annak felkutatása volt, hogy mi menekült meg és mi veszett el. Mindenekelőtt megtaláltam a hajó élelmiszerkészletét: szárazon és vízmentesen. Mivel hallatlanul éhes voltam, a kenyérraktárba mentem, és megtöltöttem zsebemet kétszersülttel, és azt ettem, miközben egyéb tennivalóimat intéztem, mert veszteni való időm nem volt. A nagy kabinban rumot találtam, jó nagyot húztam belőle. Szükségem is volt erre, mert bizony nem csekély lelkierő kellett mindahhoz, ami előttem állt. Most elsősorban csónakra volt szükségem, amelyen a legszükségesebb dolgokat partra vihetem. Felesleges lett volna veszteg ülni, és várni, hogy maguktól ölembe pottyanjanak a dolgok. Elő kellett venni találékonyságomat. Volt néhány deszka és gerenda félretéve a hajón. Elhatároztam, hogy munkához látok. Felcipeltem a deszkákat a fedélzetre, egy kötéllel egyiket a másikhoz kötöttem úgy, hogy a víz el ne sodorhassa őket egymástól. Mikor ezzel készen voltam, leeresztettem az egész tákolmányt a vízre a hajó oldaláról, és magam is utána ereszkedtem. Úgy találtam, hogy engem fenn képes tartani a vízen, de nagyobb terhet már nem lehet szállítani rajta, mert túl könnyű. Így hát munkához láttam. Ácsfűrésszel három darabra vágtam az egyik árbocot, és gerendáit nagy fáradsággal hozzákötöttem tutajomhoz. Munkámhoz erőt adott az, hogy minderre szükségem van, és úgy dolgoztam, ahogy máskor képtelen lettem volna. Tutajom tehát elég erős volt, hogy jelentős súlyt vigyen magával. Most már azon gondolkoztam, mivel terheljem meg, és hogyan védjem meg rakományomat a tenger hánykolódásától. De ezen sem sokáig törtem a fejemet. Először is ráraktam a fedélzet összes deszkáját és gerendáját, utána pedig végiggondolva azt, hogy mire van legjobban szükségem, fogtam három tengerészládát, feltörtem, kiürítettem, aztán leeresztettem a tutajra. Az egyiket megtöltöttem élelemmel, mégpedig kenyérrel, rizzsel, három hollandi sajttal, öt darab szárított kecskehússal (amit igen kedveltünk) és némi európai gabonával, ezzel a szárnyasokat etettük, amelyeket a tengeren magunkkal vittünk. Azonban ezek az állatok már elpusztultak. Volt itt vegyesen búza és árpa. Később, nagy csalódásomra kiderült, hogy a patkányok mindet megették. A hajórakományból megtaláltam még néhány láda innivalót, köztük pár üveg jó szíverősítőt, ezenfelül öt vagy hat gallon rizspálinkát. Miközben a hajón foglalatoskodtam, ismét emelkedni kezdett az ár, noha meglehetősen nyugodtan. Nagy rémülettel vettem észre, hogy ingem, kabátom és köpenyem, melyeket a parton hagytam a homokon, felkapja a víz. Tudniillik, amikor a fedélzetre úsztam, csak térdig érő vászonnadrágomat és harisnyáimat hagytam magamon. Erre nekiláttam, hogy ruhát kerítsek, amiből éppen eleget találtam, többet azonban nem vittem magammal, mint amennyire éppen szükségem volt. Tudniillik más dolgokon akadt meg a szemem: elsősorban szerszámokon, amelyeknek hasznát vehetem a parton. Hosszú keresés után végre megtaláltam az ácsládát, ami sokkal kellemesebb és értékesebb lelet volt számomra, mintha egy hajórakomány aranyat találok. Ezt is leeresztettem a tutajra, de arra nem vesztegettem időt, hogy megnézzem, mi van benne. Különben is nagyjából ismertem tartalmát. Aztán fegyverre és lőszerre terjedt ki gondom. Két igen jó vadászpuska és két pisztoly volt a kabinokban. Először ezeket helyeztem biztonságba, néhány lőszertokkal és egy kis csomag golyóval, utána pedig két rozsdás kardot. Tudtam, hogy van a hajón három puskaporos láda is, de fogalmam sem volt róla, hol tartja mesterünk. Hosszú keresgélés után végre rájuk bukkantam, kettő még száraz volt, a harmadikat víz érte. Az előbbieket a fegyverek mellé raktam a tutajomra. Most már úgy gondoltam, hogy eléggé felpakoltam, tehát azon törtem a fejem, hogy jussak mindezzel partra, nem lévén se vitorlám, se tolórudam, se evezőm. Nem is beszélve arról, hogy egy kis szélroham is feldöntheti tákolmányomat. Három dolog biztatott: először a sima, csendes tenger, másodszor a part felé áramló, emelkedő dagály, harmadszor pedig, hogy a kis szél, ami fújt, a part felé tartott. Miután pedig megtaláltam a csónak két vagy három törött evezőjét és az ácsládában egyéb szerszámok mellett két fűrészt, egy fejszét és egy kalapácsot -- rakományommal együtt nekivágtam a tengernek. Körülbelül egy mérföldön át tutajom meglehetősen jól haladt, csupán azt vettem észre, hogy kissé oldalt tért az iránytól, ahol először partot értem. Ebből arra következtettem, hogy számolni lehet bizonyos vízáramlással, s reménykedni kezdtem, hogy lesz a közelben folyó vagy patak, amelyet rakományommal együtt kikötőnek használhatok. Úgy volt, ahogy elképzeltem. A szárazföldön egy kis bevágást vettem észre, a dagály gyorsan vitt feléje. A lehetőség szerint úgy kormányoztam tutajomat, hogy az áram közepén maradjon. Itt az a veszély fenyegetett, hogy másodszor is hajótörést szenvedek, ami nagyon érzékenyen érintett volna. Mivel a partot egyáltalán nem ismertem, tutajom egyik sarkával zátonyra futott, mivel pedig vége szabadon lebegett, kicsibe múlt, hogy rakományom megbillenve a vízbe nem csúszott. Minden erőmet megfeszítettem, hogy a ládákat helyükön tartsam. Ennek ellenére sem voltam képes ellökni a tutajt. Elmozdulnom sem lehetett helyemről. Minden erőmmel a ládákba kapaszkodva körülbelül fél óráig álltam így, miközben a víz emelkedése egyre inkább mutatkozott. Kevéssel utóbb pedig tutajom már ismét úszott; a tolórúddal a csatornába taszítottam, utána pedig egyre feljebb sodorva, végül egy kis folyó torkolatában találtam magam, melynek mindkét oldalán part emelkedett, közepében pedig erős áram sodort. Körülnéztem, hol találok alkalmas helyet a kikötésre, mert nem akartam túl magasra felkerülni a folyón. Abban az időben ugyanis még erősen reménykedtem, hogy hajót pillanthatok meg a tengeren. Éppen ezért úgy határoztam, hogy tanyámat a part közelében ütöm fel. Végül egy kis öblöt pillantottam meg a folyó jobb partján. Nagy üggyel-bajjal odakormányoztam tutajomat, és végül annyira megközelítettem, hogy evezőmmel talajt érve, partra taszíthattam a tutajt. Itt azonban majdnem újra a tengerbe veszett egész rakományom. A part ugyanis meglehetősen meredek volt egyik oldalon, ott tehát nem lehetett kikötni. Másfelől viszont az a veszély fenyegetett, hogy a menedékesebb résznél megint veszélybe kerül minden holmim. Nem tehettem egyebet, mint hogy megvárom, míg az ár eléri a legmagasabb pontot, miközben a tolórúddal mint horgonnyal tartom a tutajt a simább partrész mellett, amelyről feltételeztem, hogy a víz alá fog merülni. Mihelyt elég magas volt a víz, tutajomat föléje kormányoztam, aztán kikötöttem, mégpedig olyanformán, hogy két törött evezőmet kétoldalt a talajba szúrtam, egyiket az egyik, másikat a másik oldalon. Tehát nem volt más dolgom, mint megvárni, amíg a víz leapad, s tutajomról a rakományt biztonságban a partra vihetem. Most az a feladat hárult rám, hogy szemlét tartsak a vidéken, és alkalmas lakóhelyet keressek, ahol kincseimet minden veszéllyel szemben biztonságba helyezhetem. Még mindig nem tudtam, hol vagyok: kontinensen-e vagy szigeten, lakott vagy lakatlan helyen, kiszolgáltatva vadállatoknak, vagy sem. Körülbelül egy mérföldnyire tőlem elég meredek és magas domb emelkedett. Elővettem az egyik vadászpuskát és az egyik pisztolyt, utána egy csomag lőport. Így felfegyverkezve felfedező útra indultam a dombtetőre. Miután nagy fáradsággal és erőfeszítéssel megmásztam, nagy bánatomra elém tárult végzetem. Szigeten voltam, amelyet minden oldalról körülfogott a tenger. Szárazföldet sehol sem láttam, néhány távolról ködlő szikla kivételével. Azonfelül még két kis szigetet is megpillantottam, körülbelül három tengeri mérföld távolságra nyugatra. Továbbá azt is megállapítottam, hogy a föld minden bizonnyal lakatlan, legfeljebb vadállatok élhetnek rajta, noha eddig még egyet sem láttam. Viszont rengeteg szárnyast pillantottam meg, de nem ismertem fajtájukat. S ha valamelyiket megölöm, akkor sem tudtam volna, jó-e húsuk élelemnek, vagy sem. Miközben visszatértem, rálőttem egy madárra, amelyet egy erdőszéli nagy fán pillantottam meg. Azt hiszem, ez volt az első puskalövés ezen a szigeten a világ kezdete óta. Alighogy tüzeltem, számtalan különféle madár rebbent fel az erdőből, és zavaros vijjogással, sikoltozással köröztek fölöttem; egyiket sem ismertem. Ami a megölt madarat illeti, sólyomfajtának véltem, mert a színe és a csőre leginkább ahhoz hasonlított, a karmai azonban nem voltak jobban kifejlődve a szokottnál. Húsa ragadozóhús volt, tehát ehetetlen. Felfedezéseimet megelégelve, visszamentem tutajomhoz. Hozzáláttam, hogy rakományomat a partra hordjam, ezzel eltelt napom hátralevő része. Nem tudtam, hogy éjszaka mitévő legyek, még csak azt sem, hogy hol pihenjek le. A földre nem mertem feküdni, mert attól tartottam, hogy valamely vadállat felfalhat, noha később meggyőződhettem róla, hogy ilyen félelemre nincs okom. Tehát amennyire lehetséges volt, a ládákkal és deszkákkal körülsáncoltam magam, és éjszakai szállás céljából kunyhófélét tákoltam össze. Ami az élelmet illeti, még bizonytalan volt előttem a jövő, noha láttam egy-két nyúlhoz hasonló állatot kiugrani az erdőből, mikor a madarat lelőttem. Azon kezdtem töprengeni, hogy még egy csomó dolgot el kellene szállítanom a hajóról, aminek hasznát vehetem; elsősorban a köteleket és vitorlákat meg efféle dolgokat. Elhatároztam, hogy ha lehetséges, újból elindulok a hajóhoz. Mivel pedig tudtam, hogy a zátonyra futott alkotmányt az első vihar darabokra töri, úgy döntöttem: minden más munkát félreteszek, míg csak ki nem mentettem minden lehetőt a hajóról. Aztán tanácsot tartottam -- legalábbis gondolatban --, hogy vajon a tutajjal induljak-e vissza. Ezt azonban veszélyesnek ítéltem. Így tehát amellett maradtam, hogy apálykor indulok. Így is tettem, csupán előbb levetkőztem. Nem hagytam mást magamon, mint egy kockás inget, egy nadrágot és egy könnyű cipőt. Ugyanúgy értem el a hajófedélzetet, mint előbb. Készítettem egy másik tutajt. Az első tapasztalataimból okulva ez már nem volt olyan esetlen, és nem is terheltem meg annyira. Ennek ellenére számos hasznos dolgot mentettem meg: először is az ácskészletben találtam két vagy három csomag szeget és kapcsot, egy zacskó csavart, jó néhány baltát és egy köszörűkövet. Mindezeket a dolgokat biztonságba helyeztem, néhány újabb puskával, golyóval, továbbá önteni való ólommal együtt. Mindez olyan nehéz volt, hogy alig tudtam átemelni a hajó oldalán. Míg a parttól távol voltam, elfogott az aggodalom, hogy az élelmiszert valaki felfalhatja. De mikor visszaérkeztem, látogatónak nyomát sem találtam. Csupán egy vadmacskához hasonló állat kuporgott az egyik láda tetején, közeledtemre azonban elmenekült, majd kis távolságban leült. Tanácstalanul és olyan ábrázattal vizsgálgatott, mintha ismeretséget akarna kötni velem. Ráfogtam a puskámat, de úgy látszik, nem tudta, miről van szó, mert meg se moccant. Erre egy darab kétszersültet hajítottam neki, persze takarékosan, mert a készletem nem volt valami nagy. Az állat megszagolta, aztán megette, s úgy látszik, ízlett is neki, mikor azonban többet nem voltam hajlandó dobni, eloldalgott. Második rakományommal partra érve -- bár legszívesebben a puskaporos ládákat csomagoltam volna ki --, előszőr mégis egy kis sátrat állítottam össze a vitorlákból és néhány rúdból, melyeket erre a célra vágtam. Ide hordtam be mindent, amiről tudtam, hogy az eső vagy a nap ártalmára lehet. Aztán az üres ládákat és dobozokat felhalmoztam kör alakban a sátor körül, hogy védve legyen akár emberek, akár állatok hirtelen támadása ellen. Mikor ezzel kész voltam, belülről deszkával, kívülről pedig egy üres ládával torlaszoltam el a sátor bejáratát; aztán az egyik ágyat felállítottam, a fejemnél elhelyeztem a két pisztolyomat, fekvőhelyem hosszában pedig a puskámat, és ledőltem. Először feküdtem ágyban a szigeten. Éjszaka mélyen aludtam, mert valóban nehéz és fáradságos napom volt. Előző éjjel ugyanis igen keveset alhattam, és nappal rengeteg munkámba került, hogy a hajóról a szárazföldre mentsem dolgaimat. Most már nagy raktáram volt mindenből, mégsem tudtam megelégedni ennyivel. Arra gondoltam, hogy amíg a hajó áll, minden lehetőt meg kell mentenem. Tehát alacsony vízállás mellett naponta meglátogattam a fedélzetet, és magammal hoztam egyet-mást. Harmadik alkalommal elsősorban kötelekkel és száraz puskaporral rakodtam meg. Minden vitorlát megmentettem. Ezeket aztán darabokra vágtam, mert vitorlának már nem voltak jók, legföljebb vászonnak. Öt vagy hat forduló után már úgy gondoltam: többé semmit sem tudok elhozni a hajóról. De mégiscsak kiderült, hogy érdemes volt odamennem, mert találtam egy hordóban kenyeret, három nagy korsó rumot, egy doboz cukrot és egy láda finom lisztet. A dolog annál meglepőbb volt számomra, mert nem reméltem, hogy több élelmet találok. A kenyeret kipakoltam a hordóból, és minden darabot becsomagoltam a vitorlákba. Szóval ezt is a partra mentettem. Következő nap újra útnak indultam, és miután minden mozdíthatót elvittem, nekimentem a horgonyköteleknek. A nagy kötelet darabokra vágtam, aztán a sodronyokat és a vasholmikat dobáltam a tutajra. Jószerencsém azonban ez alkalommal elhagyott. Tutajom ugyanis annyira túl volt terhelve, hogy amikor be akartam kormányozni a kis öbölbe, ahol máskor partra szoktam szállani, velem és a rakománnyal együtt felfordult. Nekem nem sok bajom esett, mert közel voltam a parthoz, rakományomnak azonban nagy része odaveszett. Különösen a vasat sajnáltam. Apály idején azonban elég sokat meg tudtam menteni belőle, igaz, hogy rengeteg munkával, mert hajlandó voltam a víz alá is merülni, bár ez igen fáradságos volt. Ezután naponta elmentem a fedélzetre, és összeszedtem, amit még találtam. Már tizenhárom napja voltam a parton. Tizenegy ízben látogattam meg a hajó fedélzetét, és mindent elvittem, ami két kézzel mozdítható. Úgy gondolom, legszívesebben magát az egész hajót is elszállítottam volna, ha a nyugodt idő tovább tart. Mikor azonban tizenkettedszer készültem a fedélzetre, úgy vettem észre, hogy szél támad. Ennek ellenére az alacsony vízállás mellett mégiscsak felmásztam a fedélzetre, s noha azt gondoltam, hogy mindent összeszedtem, mégis találtam egy fiókos ládát, abban pedig két vagy három borotvát, egypár nagy ollót, tíz-tizenkét jó kést és villát, azonkívül körülbelül harminchat font értékű pénzt, részben európait, részben brazíliait, bronzban, aranyban és ezüstben. Elmosolyodtam, amikor a pénzre pillantottam, és így szóltam hangosan: - Ó, mire való vagy te? Mit sem érsz számomra! Még annyit sem, hogy a kezem nyújtsam érted. Egyetlen kés többet ér, mint ez az egész limlom. Semmit sem tudok kezdeni veletek, aranyak, maradjatok ott, ahol vagytok, merüljetek a tenger fenekére, haszontalan dolgok, nem érdemes megmenteni benneteket. Második gondolatom azonban az volt, hogy mégiscsak elviszem. Vászonba csavartam a pénzdarabokat, és új tutaj készítéséhez fogtam. Mikor azonban az égre pillantottam, láttam, hogy felhők borítják, és tudtam, hogy negyedóra múlva már tombolni fog a vihar. Nincs időm tutajkészítésre. Egy dolgot tehetek: hogy azonnal elindulok, különben nem érem el a partot. Ennek megfelelően vízre ereszkedtem, és átúsztam a csatornán, mely a hajó és a homokzátony között húzódott. Mindez elég sok fáradságba került, részben a magamhoz vett dolgok súlya miatt, részben pedig a víz háborgása folytán. A szél ugyanis közben megerősödött, és erősen korbácsolta a hullámokat. Mégis visszatértem kis sátramba, ahol kincsemmel együtt lepihentem. Egész éjjel erősen dühöngött a vihar, és amikor reggel kitekintettem, már nem láttam a hajót! Kissé meg voltam rendülve, de azzal vigasztaltam magam, hogy semmi időt nem vesztegettem el, és minden hasznos dolgot megmentettem. És az igazat megvallva, kevés olyasmi maradt a hajón, amit képes lettem volna elszállítani. Most már az foglalt el teljesen, hogy biztonságban tudjam magam a vadaktól, ha netán megjelennének, vagy az állatoktól, ha vannak ilyenek a szigeten. Sokat gondolkoztam, mi lehet a legalkalmasabb eljárás ebből a célból. Barlangot vájjak-e inkább a földbe, vagy sátram legyen a föld felett? Úgy döntöttem, hogy mindkettőt megcsinálom. Talán nem haszontalan, ha ezekről részletesen beszámolok. Csakhamar rájöttem, hogy a jelenlegi tartózkodási helyem nem alkalmas letelepedésre, mert túlságosan alacsonyan fekszik, a talaj mocsaras és közel van a tengerhez. Úgy véltem, nem egészséges, azonkívül friss víz sincs a közelben. Elhatároztam tehát, hogy alkalmasabb helyet keresek. Több dolgot vettem figyelembe, miközben helyzetemet mérlegeltem. Először is a friss víz közelét és az egészségügyi szempontokat, amint már említettem. Másodszor azt, hogy védve legyek a nap melegétől. Harmadszor, hogy biztonságban legyek a ragadozóktól, akár emberek, akár állatok, negyedszer pedig, hogy kilássak a tengerre, mert nem szeretném elszalasztani a menekülés alkalmát, ha véletlenül feltűnne a tengeren egy hajó, aminek reményét még nem adtam fel. Keresés közben egy kis lapályos helyre találtam, egy domb lábánál, amelynek oldala a síkság felől olyan meredek volt, mint egy ház fala, tehát a domb irányából támadás nem érhet. A szikla másik oldalán viszont üres hely kínálkozott, mintha csak barlang szája lenne, noha a valóságban nem volt ott barlang. Úgy határoztam, hogy itt, a sziklafal tövében, a gyepen verek sátrat. A sík terület szélessége nem haladta meg a száz lépést, hosszúsága pedig a kettőszázat; zölden terült el ajtóm előtt, majd lejteni kezdett a tengerpart felé. A domb északnyugati oldalához támaszkodott, tehát védve volt a nap hevétől. Mielőtt sátramat felütöttem, félkört vontam az üres helyen, körülbelül húsz lépés átmérővel. Félkörben két sor nyers cölöpöt sulykoltam a talajba, míg szilárdan álltak, mint az oszlopok. Öt és fél láb magasan emelkedtek ki a földből, a csúcsuk pedig ki volt hegyezve. A két cölöpsor távolsága egymástól nem volt több hat hüvelyknél. Aztán a horgonykötél darabjait, melyeket a hajóról levágtam, a póznák közé fűztem, és addig fontam egyiket a másik után, míg elkészült a sövény. Olyan erős volt, hogy sem ember, sem állat nem tudott keresztülhatolni rajta. Mindez sok időt és fáradságot kívánt, különösen a cölöpök kivágása, ideszállítása és földbe sulykolása. A bejárás nem ajtó segítségével történt, hanem egy kis létrával, amelyet, miután bent voltam, magam után húztam; így az erődítés tökéletes volt, és úgy gondoltam, hogy senki a világon ide be nem hatolhat. Ennek következtében egész éjszaka nyugodtan aludtam, amit máskülönben aligha tettem volna. Később kiderült, hogy mindezekre az óvintézkedésekre semmi szükség nem volt. Ebbe a megerősített erődbe rengeteg munkával becipeltem minden vagyonomat: az élelmiszert, lőszert és egyebet. Aztán nagy sátrat vertem, hogy megvédjem az esőtől, mely az év egyik részében itt állandó és igen heves. Kettős sátrat készítettem: belül egy kisebbet és kívül egy nagyobbat. A legkülsőt széles vitorlavászonnal borítottam, melyet a hajóról mentettem meg. Fekvőhelynek ezután nem a hajóról hozott ágyat használtam, hanem egy függőhálót, ami szintén nagyon jó volt, és előzőleg a h Ötödik fejezet Házépítés -- A napló 1659. szeptember 30. -- Én, szegény szerencsétlen Robinson Crusoe, miután szörnyű viharban, nyílt tengeren hajótörést szenvedtem, erre a gyászos, boldogtalan szigetre kerültem, melyet "A reménytelenség szigetének" hívok. A hajó legénysége vízbe fulladt -- kis híján magam is. Az éjszakát egy fán töltöttem, mert féltem a vadaktól: mégis mélyen aludtam, noha egész éjjel esett. Október 1. -- Nagy meglepetésemre észrevettem, hogy a hajót a dagály a sziget közelébe sodorta. Szomorú volt arra gondolni, hogy mindnyájan megmenekültünk volna, ha a hajón maradunk. Napom nagy része azzal telt el, hogy ezen töprengtem. De mikor láttam, hogy a hajó még nem merült el, amennyire lehetett, a fövenyen megközelítettem, aztán egy darabig a tengeren úszva, felmásztam a fedélzetre. Egész nap esett, noha a szél elállt. Október 1-től október 24-ig. -- Ezeket a napokat azzal töltöttem, hogy összeszedtem mindent a hajón, és a dagály segítségével tutajon a szárazföldre szállítottam. Ezek a napok szintén elég esősek voltak, noha időközben néha kitisztult az idő. Október 25. -- Egész éjjel és egész nap esett. Szélvihar támadt, amely a hajót darabokra törte. Ezután már csak a hajó roncsait lehetett látni, és azt is csak apálykor. A nap azzal telt el, hogy betakartam és biztonságba helyeztem javaimat, nehogy az eső kárt tegyen bennük. Október 26. -- Csaknem egész nap a partot jártam, hogy lakásra alkalmas helyet keressek. Elsősorban olyat, amely megvédelmez emberek vagy állatok éji támadása ellen. Estefelé megfelelő terepet találtam egy szikla alatt. Október 26-tól 30-ig. -- Keményen dolgoztam, hogy vagyonomat új lakóhelyemre vigyem, noha időközben gyakran heves eső volt. Október 31. -- Reggel puskával a szigetre mentem, hogy élelmet szerezzek, és felderítsem a vidéket. Mikor egy nősténykecskét megöltem, a gidája hazakísért, de azt is le kellett vágnom, mert nem akart enni. November 1. -- Egy szikla alatt ütöttem fel sátramat, és először aludtam benne. Olyan nagyra készítettem, amekkorára csak tudtam, hogy felszerelhessem benne függőágyamat. November 2. -- Ládáimból és tutajdeszkákból kerítést vontam magam körül. November 3. -- Vadászni voltam, és két kacsához hasonló szárnyast lőttem. Húsuk igen kellemes ízű. Délután asztalt készítettem. November 4. -- Reggel megállapítottam időbeosztásomat: a munka, a vadászat, az alvás és a szórakozás idejét. Tehát minden reggel felkelés után két vagy három óra hosszat puskával a vállamon barangolok, ha nem esik. Aztán körülbelül tizenegy óráig dolgozom. Majd elfogyasztom ebédemet. Tizenkettőtől kettőig, mivel ilyenkor igen nagy a meleg, alszom. Aztán estig ismét dolgozom. Két napig folyton asztalt készítettem, mert elég gyatra kézműves vagyok; idővel azonban éppen úgy állt a kezem a munkára, mint akárki másé. November 5. -- Kutyámmal együtt puskával a vállamon vadászni voltunk, és elejtettem egy vadmacskát. Bőre puha, de a húsa használhatatlan. Minden elejtett állat bőrét megőriztem. A tengerpartra visszatérve rengeteg vízimadarat láttam, melyekről nem tudtam, hogy kerültek ide. November 6. -- Reggeli sétám után ismét az asztallal foglalatoskodtam, és el is készültem vele, noha nem egészen kedvemre való. November 7. -- Megkezdődött a szép idő. Hetedikétől tizenkettedikéig széket próbáltam összetákolni, de többször is szét kellett szednem. November 13. -- Ismét esett az eső, ez lehűtötte a földet, és nagyon felfrissített. Azonban szörnyű villámlással és mennydörgéssel járt, ezért nagyon aggódtam a lőporom miatt. Utána azonnal apróbb csomagokra osztottam a lőport, hogy a veszélyt kiküszöböljem. November 14, 15, 16. -- Három napon át négyszögletes dobozokat készítettem, hogy egy- vagy legfeljebb kétfontos adagokban puskaport helyezzek el bennük. Utána egyiket a másiktól jó távol helyeztem el. Közben egy nagy madarat lőttem: jó volt a húsa, de nem tudom, hogy hívják. November 17. -- Ásni kezdtem sátram mögött a sziklában, hogy további helyiségekhez jussak. Megjegyzés: három dologra lenne igen nagy szükségem: egy csákányra, egy lapátra és egy kosárra. Abbahagytam a munkámat, és azon töprengtem, hogy pótolhatnám mindezt. Csákány helyett vaskampókat használtam, melyek elég jól megfeleltek; azonban nagyon kellene egy lapát, illetőleg ásó. Ezek nélkül moccanni sem tudok, bár fogalmam sincs róla, miként teremtem elő. November 18. -- Ma az erdőben barangolva, rábukkantam egy bizonyos fára, vagy legalábbis rokonára annak, amit Brazíliában rendkívüli keménysége miatt vasfának neveznek. Egy törzset nagy munkával, baltámat csaknem tönkretéve, kivágtam és hazacipeltem, noha épp elég nehéz volt. Keménysége ellenére kénytelen voltam addig faragni, amíg egy lapát- vagy ásófélét hoztam ki belőle, nyele hasonlít ahhoz, amit mi otthon használunk. A lapja azonban, mivel fából van, aligha fog sokáig tartani; egyelőre megfelel a célnak, amire használni kívánom. Úgy gondolom, lapát előállítása még nem került ennyi fáradságba. De nem volt kosaram, illetőleg targoncám. Mind ez ideig még nem találtam alkalmas ágakat, melyekből kosarat fonhattam volna; ami pedig a targoncát illeti, azt gondoltam, úgysem tudnék kereket csinálni. Fogalmam sem volt róla, miképpen kezdjek munkához. Azonkívül azt sem tudtam, hogy fogok majd csapszeget verni a tengelybe, hogy a kerék forogjon is. Fel is adtam hát a reményemet, és a kiásott föld elhordására olyan ládát használtam, amelyben a kőművesek szokták a habarcsot vinni az építéshez. Ez távolról sem volt olyan körülményes, mint a lapát elkészítése. Ennek ellenére az ásóval és a targoncával való hasztalan kísérletezés négy egész napomat vette el. Ebben természetesen nincs benne reggeli vadászsétám, melyet ritkán mulasztottam el, s melyről ritkán tértem vissza zsákmány nélkül. November 23. -- Minden egyéb munkám szünetelt a szerszámok előállítása miatt. Ettől a naptól kezdve azonban újra dolgozhattam, és tizennyolc napot töltöttem barlangom bővítésével, hogy kényelmesen elhelyezhessem javaimat. Megjegyzés: a barlangot azért kellett bővíteni, hogy elhelyezhessem benne külön raktáramat, konyhámat, ebédlőmet és éléskamrámat. Lakásnak egyébként a sátrat használtam -- kivéve az esős évszak azon napjait, amikor a zuhogó zápor miatt kénytelen voltam a barlangba visszavonulni. Ezért gerendákból és lombokból tetőt szerkesztettem a sátor fölé. December 10. -- Már-már azt hittem, hogy elkészültem barlangommal, mikor hirtelen egyik oldalon a tetőre nagy csomó föld zuhant le. (Úgy látszik, túl szélesre méreteztem.) Emiatt nagyon megijedtem, és tegyük hozzá, hogy nem ok nélkül, mert ha véletlenül magam is ott vagyok, sírásóra sincs szükségem. Most ismét elég sok a dolgom, mert a leomlott földet ki kell vinnem. De ennél is fontosabb, hogy lakhelyemet mennyezettel támasszam alá, a további leomlás megakadályozására. December 11. -- Elhatározásomhoz híven munkához láttam, és két sor cölöpöt vertem le körös-körül, ezekre pedig két sor deszkát fektettem. A munka másnap is folytatódott, sőt eltartott egy hétig. De most legalább biztonságos a tető. December 17. -- Ettől a naptól huszadikáig polcokat készítettem, és szegeket vertem a cölöpökbe, hogy minden felakaszthatót felfüggesszek. Most már kezd rend lenni nálam. December 20. -- Mindent beszállítottam a barlangba, és hozzáláttam házam felszereléséhez. Deszkadarabokat használtam fel polcnak, hogy az élelmiszereket elhelyezzem. A deszkák azonban egyre inkább fogynak. Újabb asztalt kell készítenem. December 24. -- Éjjel és egész nap esett az eső. Ki sem mozdultam. December 25. -- Egész nap esett. December 26. -- Megszűnt az eső, a föld sokkal hűvösebb és kellemesebb, mint azelőtt. December 27. -- Egy fiatal kecskét megöltem, egy másikat megsebesítettem, aztán pányvára kötve hazavezettem. Mikor hazaértünk, bekötöztem, és összeillesztettem törött lábát. Megjegyzés: gondosan ápoltam, hogy élve maradjon, és lába olyan jó legyen, mint valaha. De minden ápolásom ellenére is béna maradt, és csak az ajtóm körül növő gyepet tudja legelni, tovább nem megy. Ekkor jutott eszembe először, hogy állatokat kellene szelídíteni és tenyészteni. Így akkor is lenne húsom, amikor már puskaporomat ellövöldöztem. December 28, 29, 30, 31. -- Nagy hőség, szellő sem fúj. Ki sem mozdultam, kivéve a reggeli vadászkörutat. Időközben lakásomban csináltam rendet. Január 1. -- Még mindig nagy a meleg. Azonban reggel és este mégis kimentem vadászni. Napközben pihentem. Este valamivel tovább haladtam a völgyben a sziget központja felé. Tömérdek kecskét láttam, de félénkségük miatt nehéz közelükbe jutni. Azonban elhatároztam, hogy kutyám segítségével mégiscsak megfogom valamelyiket. Január 2. -- Ma csakugyan útra keltem kutyámmal, és a kecskékre uszítottam. De csalódtam, mert szarvukkal egyszerre szembefordultak vele, úgyhogy a kutya felismerve a veszélyt, nem mert közelebb menni. Január 3. -- Elkezdtem a kerítés vagy fal építését. Mivel még mindig él bennem az aggodalom, hogy megtámadhatnak, jó vastagra szándékozom csinálni. Megjegyzés: mivel a fallal már előzőleg foglalkoztam, itt csak azt jegyzem meg, hogy a munka január másodikától április tizennegyedikéig tartott, noha nem volt hosszabb huszonnégy lépésnél, mert félkör alakban támaszkodott a sziklához. Középpont gyanánt a barlang bejárata szolgál. Egész idő alatt erősen dolgoztam, ámbár az eső gyakran napokra, néha hetekre visszavetett. De úgy gondoltam, addig nem vagyok biztonságban, míg a fallal el nem készültem. S alig hihető, milyen kimondhatatlan erőfeszítést követelt a munka minden részlete, különösen a gerendák hazaszállítása és földbeverése. Kerítésemet sokkal erősebbre készítettem, mint amilyenre szükség volt. Közben, ha az időjárás megengedte, mindenfélére vadásztam az erdőben. Útközben nemegyszer hasznos felfedezéseket tettem. Például találtam egy vadgalambfajtát, mely az erdei galamboktól eltérően nem a fákra rakja a fészkét, hanem a házigalambokhoz hasonlóan, sziklás mélyedésekbe. Néhány fiókát hazavittem, és elhatároztam, felnevelem őket. De mikor megnőttek, elrepültek. Ennek az oka talán az lehetett, hogy nem adtam nekik enni, mert nem volt mit. Azonban gyakran felkutattam fészkeiket, és megfogtam a fiókákat. Húsuk kitűnő volt. Háztartásom vezetése közben rájöttem, hogy rengeteg olyasmi hiányzik, aminek az előállítását első pillanatban reménytelennek tartottam. Valóban, bizonyos dolgok sosem sikerültek. Például nem tudtam hordót készíteni. Volt ugyan egy-két abroncsom, de soha annyira nem vittem, hogy hordóm is legyen, bár hetekig kísérleteztem. A dongákat soha nem tudtam úgy összeállítani, hogy megtartsák a vizet. Tehát lemondtam róla. Azonkívül nagyon hiányoztak a világítóeszközök is. Mihelyt besötétedett, általában hét óra tájt, kénytelen voltam lefeküdni. Eszembe jutott az a viaszlép, amelyből afrikai kalandom alatt gyertyát készítettem. Most azonban nem állt rendelkezésemre ilyesmi. Úgy segítettem a dolgon, hogy valahányszor kecskét öltem, a faggyút felfogtam egy kis, agyagból készített tálban, amelyet a napon szárítottam meg, aztán valami kanócfélét állítottam bele, és kész volt a lámpa. Volt már világosság, noha nem olyan tiszta és állandó, mint a gyertyáé. Munkám közben történt, hogy dolgaimat rendezgetve, egy kis zacskót találtam, melyben mint említettem, szemes gabona volt a szárnyasok számára, noha nem legutóbbi utunkon volt rá szükség, hanem még abból az időből maradt, amikor a hajó Lisszabonból elindult. A gabonamaradványt megették a patkányok, úgyhogy a ládában semmi nem volt, csak por és korpa. Mivel úgy gondoltam, hogy a zacskónak egyébként is hasznát vehetem (alighanem puskaport adagoltam), tartalmát kiszórtam erődítményem mellé, a szikla tövébe. Ez valamivel az említett nagy esők előtt történt. Nem sokat törődtem vele, és az egész eseményre nemigen emlékeztem. Egyszer azonban észrevettem, hogy zöld szálak sarjadnak a talajból. Először azt hittem, hogy valami eddig nem látott ismeretlen növény. De mennyire meglepett, amikor egy idő múlva tíz vagy tizenkét kalászt láttam, melyeknek mindegyike szakasztott olyan volt, mint az európai árpa. Könnyek szöktek a szemembe, és áldottam a természetet, hogy így siet segítségemre. És mindez annál különösebb volt, mert a szikla mentén egyéb szálas növényt is észrevettem, mely a rizshez hasonlított; ezt a növényt még afrikai utazásomból ismertem. Arra gondoltam, hogy talán találok még más gabonát is a szigeten. Valóban, minden szikla tövét felkutattam, de nem sikerült nyomra bukkannom. Végül eszembe villant, hogy ezen a helyen szórtam el a csirkeeledel maradványait. A rejtély egyszerre megoldódott. Mindenesetre nagy szerencsének tartottam, hogy a láda tartalmát itt öntöttem ki a szikla mellett, ahol szemmel kísérhettem a növekedését. Mert ha máshol történik, talán menthetetlenül kárba vész. Június vége felé, mikor beérett, gondosan learattam a termést. Minden szemet félretettem, és elhatároztam, hogy újra elvetem, így idővel annyi terem, amennyiből kenyeret is süthetek. De körülbelül négy évig kellett várnom, amíg valóban ehettem belőle, és akkor is csak takarékosan, mint ahogy később majd annak rendje és módja szerint elmondom. Mert az első évadban a termést a rosszul megválasztott időszak miatt majdnem teljesen elvesztettem. Tudniillik közvetlenül a száraz évszak kezdetén vetettem el, úgyhogy a hőség elperzselte. Az árpa mellett termett még húsz vagy harminc szál rizs is. Ugyanolyan gonddal ápoltam, és a célom is ugyanaz volt vele. De térjünk vissza a naplóhoz. Három vagy négy hónapig minden erőmet megfeszítve dolgoztam a falon. Április tizennegyedikén készültem el vele. Nyílást nem hagytam rajta, úgyhogy csak létrán keresztül közlekedtem a külvilággal. Április 16. -- Elkészültem a létrával. Először nekitámasztottam a falnak, aztán felhúztam, majd leeresztettem a másik oldalon. Bent elég nagy térség volt, kívülről pedig senki sem közelíthette meg lakásomat, hacsak meg nem mássza a falat. Másnap, hogy a fallal elkészültem, csaknem összeomlott minden fáradozásom eredménye, és kis híján elpusztultam. A következő történt: a sátram mögött foglalatoskodtam, közvetlenül a bejáratnál, amikor ijesztő zajt hallottam. Megindult a föld a barlang mennyezetéről és fejem fölött a domb széléről. A két levert gyámfa a barlangban félelmetesen recsegett. Szívem verése is elállt. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Attól való félelmemben, hogy a föld betemet, a létrához rohantam, átvetettem magam a falon, és messze futottam a dombtól, mert azt hittem, hogy az egész megindul. Alighogy szilárd talajon álltam, rájöttem, hogy földrengés rázza a földet. A talaj körülbelül ötperces időközökben háromszor is megrendült olyan erős lökésekkel, hogy úgy gondolom, még a legerősebb épület sem bírta volna ki. Tőlem körülbelül fél mérföldnyire egy tengerparti szikla csúcsa szörnyű robajjal lezuhant. Ilyet még soha életemben nem hallottam. Még a tenger is megmozdult. Azt hiszem, a lökések erősebbek voltak a víz alatt, mint a szigeten. A dolog annyira megrémített -- eddig ugyanis még ilyesmit soha át nem éltem, és senkivel sem beszéltem, aki hasonlót átélt volna --, hogy szinte elvesztettem eszemet. A föld megmozdulásától gyomrom úgy felfordult, mintha tengeren lennék viharban. A szikla zuhanása azonban felébresztett, és felocsúdtam abból a féleszméletlen állapotból, amely lenyűgözött. Hirtelen semmi egyébre nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a lezuhanó szikla egész házamat és minden javamat betemeti. Újra keserűséggel telt meg a lelkem. Mikor a harmadik lökés is elmúlt, és már jó ideje semmi mozgást nem tapasztaltam, bátorságom visszatért. Mégsem mertem átmászni a falon, mert rettegtem attól, hogy a hegy élve maga alá temet. Miközben ültem, az eget felhők borították el, mintha eső készülne. Nemsokára egyre erősödő szél támadt, és másfél óra múlva már a legszörnyűbb vihar dühöngött. A tengert hab és tajték borította. A szél fákat tépett ki tövestől, és a vihar kegyetlenül dühöngött. Három óra múlva szűnni kezdett a vihar, újabb két óra múlva pedig teljesen lecsendesedett az idő, csupán az eső zuhogott erősen. Én mindvégig a földön ültem, ijedten és elkeseredve. Hirtelen eszembe villant, hogy a szél és az eső a földrengés következménye. Eszerint maga a földrengés már elmúlt, én pedig megpróbálhatom, hogy bejussak barlangomba. A gondolattól lelkem újra éledni kezdett. Az eső is erősen ösztökélt, hogy sátramban keressek menedéket. Azonban annyira zuhogott, hogy félő volt, a sátram sem bírja ki. Kénytelen voltam tehát a barlangba menni, noha rettegve és nyugtalan lélekkel, hátha fejemre zuhan. A vad zápor új munkára kényszerített. Árkot kellett ásnom erődítményem körül, hogy a vizet levezessem, mely máskülönben elöntötte volna barlangomat. Miután egy ideig barlangomban tartózkodtam, és több földlökést nem éreztem, lassanként összeszedtem magam. Hogy bátorságom ébren tartsam, amire nagy szükségem volt, raktáramba mentem, és jót húztam a rumból. Ilyesmit csak ritkán műveltem, mert tudtam, az italt nem pótolhatom, ha elfogyott. Egész éjjel és másnap majdnem estig esett, úgyhogy moccanni sem tudtam. De mivel visszanyertem lélekjelenlétemet, fontolgatni kezdtem, mi a legközelebbi teendő. Ha a sziget ki van téve földrengéseknek, a barlang nem alkalmas lakásra. Nyílt helyen kell tehát házat építenem, melyet fallal veszek körül, akárcsak itt. Ezáltal biztonságban érezhetem magam emberektől és állatoktól. Mert ha itt maradok, a következő földrengés esetleg eltemethet. Ennek következtében elhatároztam, hogy máshol ütöm fel sátramat, mely közvetlenül a sziklaorom alatt állott. Feltételeztem, hogy a dombot a legközelebbi földrengés sátramra zúdítja. A két következő napot -- április tizenkilencedikét és huszadikát -- azzal töltöttem, hogy kidolgoztam költözködésem részleteit. Az élve eltemettetés félelme miatt nem tudtam nyugodtan aludni. De hasonló félelemmel töltött el az is, hogy védetlen helyen kell töltenem az éjszakát. Ám amikor körülnéztem, és mindent rendben találtam, elment a kedvem a költözködéstől. Időközben azt is fontolóra vettem, hogy tömérdek időbe kerülne ez az új munka, és meg kell elégednem azzal, amit eddig elértem. Így hát egyelőre megnyugodtam, és elhatároztam, hogy oszlopokból és kábelekből egy másik kör alakú falat is építek, és ott helyezem el sátramat; azonban amíg ezzel el nem készülök, maradok ott, ahol vagyok. Ez április huszonegyedikén volt. Április 22. -- Ma reggel mérlegelni kezdtem, miképpen hajthatom végre elhatározásomat. Azonban hiányzottak az eszközök. Volt ugyan három nagy baltám és elég sok szekercém (ezeket cserekereskedés céljából akartuk Afrikába vinni). Azonban a görcsös kemény fák vágása közben legtöbbjük kicsorbult és eltompult. És ha volt is köszörűkövem, nem tudtam az élesítéshez megfelelően forgatni. Végül szíjjal láttam el egy kereket, amelyet a lábammal hajtottam, hogy mindkét kezem szabad legyen. Megjegyzés: addig még nem láttam ilyesmit Angliában, vagy legalábbis nem vettem észre. Azóta tapasztaltam, hogy széltében-hosszában használják. Mellékesen megjegyezve, az én köszörűkövem igen széles és nehéz volt. A gép összeállítása és tökéletesítése legalább egy hetembe került. Április 28, 29. -- Két napon át szerszámaimat élesítettem. Gépem a köszörűkövet igen jól forgatja. Április 30. -- Úgy vettem észre, hogy a gabonám gyengén fejlődik. Ma szemlét tartottam, és a napi kétszersültadagot csökkentettem. Ez eléggé elszomorított. Május 1. -- Reggel, mikor a tengerre pillantottam, a szokottnál is nagyobb apályban észrevettem a parton valamit, ami hordóhoz hasonlított. Közelebb mentem és láttam, valóban egy hordó fekszik ott, továbbá a hajónak két vagy három darabja, melyet nyilván a szökőár vetett ki. Mikor a roncsra pillantottam, észrevettem, hogy magasabban emelkedik ki, mint máskor. Megvizsgáltam a hordót, kiderült, hogy lőpor van benne. De a víz annyira átjárta, hogy kemény volt, mint a kő. Felgördítettem a parton, aztán elindultam a roncs felé a homokzátonyon, hogy egy kicsit körülnézzek. - x - . Hatodik fejezet Betegen és gondok között Mikor elértem a hajót, egészen más helyzetben találtam. Orra, mely eddig a homokba merült, legalább hat lábnyira kiemelkedett, tatja pedig, mely különben össze volt zúzva, a hullámzás következtében levált a hajó testéről nem sokkal azután, hogy utoljára ott jártam. Most ott feküdt oldalt borulva. A homok olyan magasra tornyosult a hajó körül, hogy apály idején gázolva eljuthattam a roncsig, holott azelőtt legalább egy negyed mérföldet kellett úsznom. Először meglepődtem, aztán arra gondoltam, hogy bizonyára a földrengés okozta a változást. Mivel pedig a lökések ereje meglehetősen megrongálta a hajót, naponta új meg új dolgok kerültek a partra, melyeket a tenger elsodort, a szél pedig lassankint előrehajtott. Ez egyelőre elterelte gondolataimat attól, hogy új lakóhelyet keressek magamnak. Erősen foglalkoztatott, hogy miképpen juthatnék a hajó belsejébe. Erre azonban -- úgy látszott -- nem sok a reményem, mert a hajó belseje tele volt homokkal. De én már megtanultam a szigeten, hogy semmitől se riadjak vissza. Elhatároztam tehát, hogy mindent szétszedek darabokra, amihez a hajón hozzáférhetek, hátha valamikor majd hasznát vehetem. Május 3. -- Fűrészemmel kezdtem hozzá a munkához, és átfűrészeltem egy gerendát, melyről úgy gondoltam, hogy a fedélzet felső részét tartja. Mikor munkámmal készen voltam, lehetőség szerint eltisztogattam a homokot a legmagasabban fekvő részekről. De már közeledett a dagály, tehát kénytelen voltam elhagyni a hajót. Május 4. -- Halászni voltam, de semmi olyasmit nem fogtam, amit érdemes lett volna megenni. Végül meguntam ezt az időtöltést. Épp indulni készültem, mikor elcsíptem egy fiatal delfint. Az egyik hajókötelet szétbontva, hosszú zsineget készítettem, de nem volt horgom. Ennek ellenére elég sok halat fogtam, úgyhogy ennivalóra nincs gondom. A legtöbbet a napon szárítottam meg, és szárazon fogyasztottam el. Május 5. -- A roncson dolgoztam. Egy másik gerendát is kettévágtam, és a fedélzetből három nagy fenyődeszkát emeltem ki, összekötöttem őket, majd az emelkedő árral a partra hajóztam rajtuk. Május 6. -- A roncson dolgoztam, számos vascsavart és egyéb vastárgyat emeltem ki belőle. Kemény munka volt, és eléggé kimerített. Azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy tovább nem is folytatom. Május 7. -- Ismét a roncsra mentem, de nem volt szándékom dolgozni. Azonban azt tapasztaltam, hogy a roncs magától is kettévált, mivel előző nap a gerendát szétfűrészeltem. A hajó több darabja szanaszét hevert, és a belsejéhez is hozzá lehetett férni. Sajnos, csaknem teljesen megtelt vízzel és homokkal. Május 8. -- A roncshoz mentem, és egy vaskapoccsal próbáltam feszegetni a fedélzetet, amelyről a homok eléggé letisztult, és kiállt a vízből. Két deszkát lefeszegettem, és a dagállyal a partra szállítottam. A vaskampót, másnapra gondolva, a roncson hagytam. Május 9. -- A roncson dolgoztam, és a feszítővas segítségével behatoltam a belsejébe, ahol több ládát találtam. Feszítővassal próbálkoztam velük, de nem mentem semmire. Találtam továbbá egy ólomtömböt is, amelyet meg tudtam ugyan mozdítani, de ahhoz túlságosan nehéz volt, hogy elszállítsam. Május 14. -- Naponta a roncsra járok. Utam eredménye számos gerenda és deszka, továbbá két vagy három mázsa vas. Május 15. -- Két baltát vittem magammal, hátha darabokra tudnám vágni az ólomtömböt, az egyiket éknek használtam, és a másikkal ennek a fokát ütöttem. De mivel másfél lábnyira a víz alatt volt, az ütés ereje nem érvényesült. Május 16. -- Éjszaka erős szél dühöngött, és a roncs még jobban tönkrement. De galambokra vadászva, olyan sokáig barangoltam az erdőben, hogy a dagály miatt már nem tudtam eljutni a roncsra. Május 17. -- A roncs néhány darabját a partra sodorta az ár, tőlem körülbelül két mérföld távolságra. Kíváncsi voltam rá, tehát elindultam, hogy megnézzem. A hajóorr egy része volt, de súlya miatt nem tudtam elszállítani. Május 24. -- A mai napig állandóan a roncson dolgoztam. Nagy erőfeszítéssel, a feszítővas segítségével annyira meg tudtam lazítani az eresztékeket, hogy a következő dagály kiemelt a hajóból több hordót, továbbá két tengerészládát. Mivel azonban a part felől fújt a szél, aznap semmi sem került a szárazföldre, legfeljebb deszkadarabok és egy hordó, amelyben brazíliai disznóhús volt. A sósvíz azonban tönkretette. Június tizenötödikéig folytattam a munkámat, kivéve azt az időt, amikor élelem után jártam. Mindig apály idején tartózkodtam a roncson, és már jókor elindultam, hogy dagálykor kész legyek. Fáradozásaimmal elég sok gerendát és deszkát szereztem, és kitűnő csónakot készíthetnék, ha érteném a módját. Ezenkívül több alkalommal és több darabban csaknem egy fél mázsa ólmot gyűjtöttem össze. Június 16. -- A tengerparton járva, hatalmas teknősbékát találtam. Ez volt az első példány, amelyet itt láttam; nem mintha ritkaság volna, egyszerűen nekem nem volt szerencsém. Később ugyanis, amikor a sziget túlsó oldalán jártam, naponta több százat is láthattam. Június 17. -- Megsütöttem a teknősbékát. Belsejében tojásokat is találtam. Húsa a legízletesebb és legkellemesebb étel, amit valaha fogyasztottam, főként azért, mert ezen a szörnyű helyen még egyebet nem ettem, mint kecskehúst meg szárnyast. Június 18. -- Egész nap esett, és én otthon maradtam. Először azt hittem, hogy az eső hideg, mert kissé borzongtam. De tudtam, hogy ilyesmi nem fordul elő ezen a szélességi körön. Június 19. -- Beteg vagyok és fázom, mintha az időjárás hidegre fordult volna. Június 20. -- Nyugtalanul töltöttem az éjszakát. Heves fejfájás és láz. Június 21. -- Igen beteg vagyok. Halálos rémület gyötör szomorú helyzetemben: betegségem súlyosbodhat és nincs segítség. Június 22. -- Valamivel jobban vagyok, de gyengeségem szörnyű aggodalmakkal tölt el. Június 23. -- Ismét nagyon rosszul érzem magam. Hideglelés és heves főfájás. Június 24. -- Sokkal jobban vagyok. Június 25. -- Igen erős hidegrázás. A roham hét óráig tartott. Hideg és meleg váltakozása. Utána izzadás. Június 26. -- Jobban vagyok. Mivel ennivalóm nem volt, fogtam a puskámat, de csak alig vánszorogtam. Ennek ellenére lőttem egy nősténykecskét, nagy kínnal hazacipeltem, húsát megsütöttem, és ettem belőle. Nagy étvágyam támadt egy kis levesre, de nem volt fazekam. Június 27. -- A hidegrázás megint olyan hevesen tört rám, hogy egész nap ágyban maradtam. Se nem ettem, se nem ittam. Azt hittem, elpusztulok a szomjúságtól. De jártányi erőm sem volt, hogy felkeljek, és vizet hozzak magamnak. Hosszú ideig gyötrődtem, míg végre elaludtam, és csak éjszaka ébredtem fel. Sokkal könnyebben éreztem magamat, bár még mindig elég gyenge voltam, és a szomjúság gyötört. Mivel lakóhelyemen a víz elfogyott, meg kellett várnom a reggelt, és újra elaludtam. Második alvásom közben szörnyű álmot láttam. Úgy éreztem, hogy a földön ülök, kívül a kerítésen; ugyanott, ahol a földrengés utáni viharos éjszakát töltöttem. Hirtelen úgy rémlett, hogy sötét felhőből villogó alak lép ki. Olyan volt, mint a tűz, és én alig tudtam ránézni. Leírhatatlan, milyen rémes hatást tett rám. Mikor lába a földet érintette, ugyanaz az érzésem támadt, mint a földrengés idején, és az is izgalommal töltött el, hogy a levegőben körülöttem villámok cikáztak. Mihelyt földet ért, felém indult. Hosszú dárdát vagy más fegyvert tartott a kezében, és meg akart ölni. Szinte leírhatatlan, milyen rémület volt bennem, amikor felébredtem, és mennyire örültem, hogy csak álom az egész. De visszatérek naplómhoz. Június 28. -- Az álomtól mégis felfrissültem valamelyest, és mivel lázam is elmúlt, felkeltem. Bármennyire is gyötört még álmom, arra kellett gondolnom, hogy a láz és a rohamok másnap visszatérhetnek. Ki kell tehát használnom az időt, hogy élelemről gondoskodjam, ha betegségem visszatérne. Első dolgom az volt, hogy egy nagy tömlőt megtöltöttem vízzel, és ágyam mellé az asztalra helyeztem, olyan közel, hogy kezemmel is elérhessem. Egy pint rumot öntöttem bele, és felkevertem, hogy a víz poshadtságát elvegyem. Aztán parázson kecskehúst sütöttem, de vajmi keveset ettem. Kimentem, de csak alig lézengtem. Nyomasztóan nehezedett rám szerencsétlenségem tudata, és féltem, hogy betegségem visszatér. Estére három galambtojásból készítettem vacsorát. Ezeket hamuban sütöttem meg, és ahogy mifelénk szokás, a héjukból ettem meg. Evés után útnak indultam, de olyan gyenge voltam, hogy a puskát is alig bírtam. Viszont fegyver nélkül soha nem indultam útnak. Kis idő múlva leültem a földre, és az előttem elterülő sima, nyugodt tengert bámultam, Szomorú gondolatok gyötörtek. Legrosszabbul az esett, hogy senkihez nem szólhatok. Felkeltem tehát, és visszavonultam falaim mögé. De nem tudtam elaludni. Leültem székemre, meggyújtottam lámpámat, mert már sötétedett. Még mindig kínzott az aggodalom, hogy betegségem visszatér. És ekkor eszembe jutott, hogy Brazíliában egy gyógyszert használnak minden betegségre: a dohányt. Nekem pedig van egy köteg dohányom valamelyik ládában, mégpedig pácolt. És van egy pácolatlan kötegem is. És valóban a ládában testem, lelkem számára egyaránt orvosságot leltem. Először nem tudtam, mit kezdjek vele, azután megrágtam a fogaim közt. Szinte elkábultam tőle, mert a dohány még zöld volt és csípős, én pedig nem szoktam hozzá. Aztán egy vagy két óráig rumban áztattam egy levelet, és elhatároztam, hogy beveszem ezt az adagot, mihelyt lefeküdtem. Lefekvés után valóban megittam a rumot. Olyan maró és érdes volt az íze, hogy alig ment le a torkomon. Éreztem, hogy rögtön a fejembe száll. Mély alvás lepett meg, és másnap délután három óra felé ébredhettem fel. Ámbár azt hiszem, hogy az egész következő napot átaludtam, és ébredésemet a harmadik napra kell tennem. Különben is betegségem alatt elhanyagoltam a napok felrovását. Hozzá kell tenni azonban, hogy nem tudom, mi módon, de számításom szerint egy napot elvesztettem naptáramban. Bármiként is áll a dolog, ébredéskor frissnek éreztem magam, szellemem pedig élénk volt és vidám. Erősebb voltam, mint előző nap, gyomrom is javult, mert éhséget éreztem. Hogy rövid legyek, lázam elmúlt, és vele együtt, úgy látszik, betegségem is. Ez huszonkilencedikére esett. Harmincadikára teljesen összeszedtem magam, és puskámmal vadászni indultam, noha nem akartam nagy utat tenni. Megöltem egy vagy két vízimadarat; egyik vadkacsához hasonlított, de nem volt rá étvágyam. Tehát inkább galambtojást ettem. Este megismételtem a kúrát, mely véleményem szerint talpra állított: dohányt áztattam a rumba. De valamivel kisebb adagot vettem be, nem rágtam levelet, sőt fejemet sem tartottam a dohányfüst fölé. A következő nap mégsem talált olyan egészségesen, mint reméltem, mert a láznak egy kis maradványa még mindig ott borzongott bennem. Július 3. -- A láz teljesen elmúlt, noha még hetekbe került, amíg teljesen felépültem. Július 4. -- Ettől a naptól kezdve tizennegyedikéig főként azzal töltöttem az időmet, hogy puskával a kezemben sétára indultam. Naponta nagyobb utat tettem meg, már ahogy az betegségből lábadozó emberhez illik. Szinte elképzelhetetlen, mennyire le voltam sújtva, és betegségem hogy megviselt. A kúra, amelyet használtam, teljesen új volt számomra, és lehetséges, hogy hideglázat így még senki sem gyógyított. Nem is ajánlom senkinek, hogy utánam csinálja. Mert igaz ugyan, hogy a lázat elűzte, de engem is erősen legyengített. Utána még hosszú ideig éreztem zavarokat idegeimben. Betegségem arra is megtanított, hogy számomra az a legveszélyesebb, ha az esős évszakban kint érnek az esők. Mindenekelőtt az olyan esők, amelyeket vihar és orkánszerű szél kísér. Mivel azonban a száraz évszakban az esők csaknem mindig ilyen viharokkal jártak, rájöttem, hogy az eső ezekben a hónapokban sokkal veszélyesebb, mint szeptember és október folyamán. - x - . Hetedik fejezet Mezőgazdasági tapasztalatok Immár tíz hónapja voltam a boldogtalan szigeten. Úgy éreztem, hogy a szabadulás minden reménye füstbe ment. Szilárdan hittem, hogy emberi lény még nem tette lábát erre a helyre. Miután biztonságban tudtam lakóhelyemet, felébredt bennem a vágy, hogy még jobban megismerjem a szigetet. Mindenekelőtt azt szerettem volna látni, terem-e még rajta olyasmi, amit nem ismerek. Tehát július 15-én elkezdtem a sziget pontos felderítését. Először a folyóhoz mentem, ahol miként említettem, tutajommal kikötöttem. Két mérföldnyi út után megfigyeltem, hogy a dagály csupán eddig a pontig jut el, és maga a folyó nem sokkal nagyobb, mint egy csermely, mégpedig igen jó és üdítő vizű. Mivel éppen a száraz évszakban voltunk, alig folydogált benne valami víz. Annyi semmi esetre sem, hogy folyóvá növekedhetne. Partjain kellemes rétek, fennsíkok és gyepes térségek terültek el. Azon a részen pedig, amelyet a víz, miként feltételezhető, soha nem öntött el, szép zöld dohányt találtam, jóminőségűt és erős szárút. Más növényekre is bukkantam, amelyeknek mivoltáról azonban fogalmam sem volt. Lehetséges, hogy közülük nem egy hasznos volt, csak én nem tudtam előnyükre rájönni. Kasszava [1] gyökeret is kutattam, melyből az indiánok a forró égöv alatt kenyeret készítenek, de nem találtam. Hatalmas aloék [2] tűntek szemembe, de akkor még nem ismertem ezt a növényt. Láttam vadon növő cukornádat is, mely azonban alkalmatlan volt a termelésre. Egyelőre beértem ennyivel, és azt forgattam elmémben, miképpen győződhetnék meg a felfedezendő növények jóságáról és hasznáról, de eredményre nem jutottam. Brazíliában ugyanis olyan kevés növénnyel foglalkoztam, hogy a termények javarészét nem ismertem. Így hát ottani tapasztalataim mostani bajomban nem voltak segítségemre. Másnap, tizenhatodikán, elindultam ugyanezen az úton. Valamivel tovább jutottam. A rétek véget értek, és a vidék arca erdősre változott. Különböző gyümölcsökre bukkantam. Mégpedig a földön dinnyére, a fákon pedig szőlőre. Tudniillik a szőlő felfutott a fára. A fürtök éppen most értek, tömöttek voltak és sűrűek. Ez a meglepő felfedezés igen nagy örömmel töltött el. De a tapasztalat arra intett, hogy módjával fogyasszam. Eszembe jutott, hogy berber földön több rabszolgaságba került honfitársam vérhasban és lázban pusztult el a mértéktelen szőlőevés miatt. De tudtam, hogy a szőlő megőrzésére van egy eljárás: mégpedig az, ha megszárítom a napon, azután elteszem raktáramba. És valóban, mikor már a szőlőérés ideje elmúlt, akkor is volt kitűnő és üdítő gyümölcsöm. Egész este ott maradtam, sőt éjszakára sem mentem haza. Ez volt az első alkalom, hogy az éjjelt házamon kívül töltöttem. De az aggodalom arra kényszerített, hogy felmásszak egy fára, ahol igen jól aludtam. Reggel tovább folytattam felfedezéseimet. Körülbelül négy mérföld utat tettem meg, legalábbis ennyire következtetek a völgy hosszából, mert a csermely északi és déli partján dombok emelkedtek. Utam végén tisztásra értem, ahol a föld nyugat felé lejteni kezdett. Egy friss vizű kis forrás, mely a dombnak ezen az oldalán fakadt, ellenkező irányban, tehát kelet felé folyt. Az egész táj olyan üde, zöld, viruló volt, az egész növényzet annyira tavaszias, hogy szinte ültetett kert benyomását keltette. Elindultam ebben a csodaszép völgyben, titkos gyönyörűséget érezve, hogy mindez az enyém. De ugyanez a gondolat le is sújtott. Láttam itt rengeteg kakaófát, narancs- és citromfát. De vadon nőttek, és alig hoztak gyümölcsöt, legalábbis akkor. A zöld citrom, amelyet leszedtem, mégis igen kellemes volt, azonfelül egészséges is. Később nedvét vízbe facsartam, s a hűvös ital nemegyszer felüdített. Úgy láttam, elég munka lesz mindezt hazavinni. Elhatároztam, hogy raktáramban szőlőt, citromot és narancsot halmozok majd fel, és ellátom magamat az éppen közeledő száraz évszakra. Ebből a célból egy kiválasztott helyen halomba hordtam a narancsot, citromot és szőlőt. Egy keveset magamhoz vettem, aztán hazaindultam. Úgy határoztam, hogy a maradékot majd zsákban vagy ládában viszem haza. Háromnapos kirándulás után érkeztem otthonomba, ahogy sátramat és barlangomat hívtam. De még mielőtt hazaértem, a szőlő tönkrement, nedve elapadt, úgyhogy alig volt jó valamire. A citrom frissen megmaradt ugyan, de csak keveset tudtam elvinni belőle. Tizenkilencedikén újra elindultam. Előbb két kis zsákot csináltam. Ezekben készültem hazahozni szüretelésem eredményét. De meglepve láttam, hogy a gyümölcshalmok, melyek olyan dúsak és finomak voltak gyűjtés után, szét voltak szórva, és szemlátomást valami garázdálkodhatott itt, mert összetaposva és szanaszét hevertek. Ebből arra következtettem, hogy valamilyen ismeretlen állat lehet a közelben. De nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Mikor aztán láttam, hogy nem csinált egyebet csak szétszórta vagy összetaposta a gyümölcsöt, de semmit el nem vitt, újabb szüretelésem eredményét aszalódni a fákra akasztottam. Utamról hazatérve, gyönyörűséggel állapítottam meg, hogy milyen termékeny a völgy, és milyen szép a fekvése. Azonfelül ez az oldal sokkal védettebb a viharoktól. Rájöttem, hogy eddig a legrosszabb tartózkodási helyet választottam ki a magam számára. Elkezdtem hát töprengeni, hogy elköltözködöm mostani lakóhelyemről, és ha lehetséges, keresek egy hasonlóképpen biztonságos helyet a szigetnek ezen a szép, termékeny részén. Hosszan forgattam fejemben új ötletemet, amely egészen rabul ejtett. Különösen a hely szépsége vonzott. De mikor arra gondoltam, hogy jelenleg a tengerparton lakom, és hogy -- mint ahogy velem is megtörtént -- a rossz sors mást is idevethet, kedvem alábbhagyott. Noha semmi sem szólt amellett, hogy esetem megismétlődik, mégsem akartam bezárkózni a sziget közepén a dombok és erdők közé. Ezzel csak saját kötelékeimet súlyosbítanám, és egy kedvező fordulatot nemcsak valószínűtlenné, de lehetetlenné is tennék. Így hát nem mertem elmozdulni. Mégis annyira belebolondultam ebbe a helybe, hogy július hátralevő részét majdnem egészen itt töltöttem. És bár másodszori meggondolásra is úgy döntöttem, hogy mostani lakóhelyemen maradok, itt is építettem egy kis kunyhót. Ezt szintén kettős kerítéssel vettem körül, közét embermagasságban rőzsével tűzdeltem meg. Néha két-három éjszakát is itt töltöttem -- teljes biztonságban. A létrát minden alkalommal magam után húztam. Képzeletemben pedig úgy beszéltem házaimról, mint nyárilakról és tengerparti rezidenciáról. Ez a munka igénybe vette augusztus elejét. Éppen elkészültem kerítésemmel, és munkám eredményén örvendeztem, amikor megkezdődött az esőzés, mely bezárt első lakóhelyemre. Mert noha készítettem nyárilakomban is egy sátrat, és jól kifeszítettem a vitorlavásznat, a domb ellenzője nem védett a viharoktól, és a barlang sem volt olyan, ahová visszavonulhatnék, mikor nagyon zuhog az eső. Augusztus 3-ára a felakasztott szőlőfürtök tökéletesen megaszalódtak, és igen kellemes ízük volt. Leszedtem hát a fürtöket a fákról, amit nagyon okosan tettem, mert az eső bizonyára nagy pusztítást végzett volna bennük, és elvesztettem volna téli táplálékom javarészét. Legalább kétszáz tömött fürt lógott a fákon. Alighogy kész voltam ezzel a munkával, megeredt az eső, és augusztus tizennegyedikétől október közepéig majdnem állandóan esett. Néha olyan hevesen, hogy több napig ki sem mozdulhattam barlangomból. Ebben az évszakban igen meglepett családom növekedése. Meg voltam győződve róla, hogy egyik macskámat elvesztettem. Úgy gondoltam, hogy vagy kereket oldott, vagy elpusztult, és színét sem láttam, míg egyszer csak nagy csodálkozásomra augusztus vége felé három kiscicával beállított. A kismacskák éppen olyan házi macskák voltak, mint az anyjuk. A három kismacska azonban később annyira idevonzotta a vadmacskákat, hogy alig tudtam elzavarni őket a háztól. Augusztus tizennegyedikétől huszonhatodikáig szüntelen zuhogott az eső, tehát ki se mozdultam, mert semmi kedvem sem volt megázni. Bezártságom miatt kezdtem szükséget látni az élelemben. Kimerészkedtem tehát kétszer, és lőttem egy kecskét. Huszonhatodikán pedig hatalmas teknősbékát találtam, ez egyelőre megszabadított élelmezési gondjaimtól. Étrendemet ezentúl így szabályoztam: reggelire ettem egy fürt szőlőt, ebédre kecskehúst vagy teknősbékát sütve, mert szerencsétlenségemre nem volt edényem, amiben főzhettem volna, és két-három teknősbékatojást vacsoráztam. Kényszerű barlangfogságom idejét arra fordítottam, hogy lakóhelyemet naponta két vagy három órán át bővítsem, és fokozatosan addig fúrtam az egyik oldalon, míg kiértem a szabadba. Az így létrejött ajtó nyílása a kerítésen vagy a falon kívül esett. Ettől kezdve az új bejáraton közlekedtem, noha nem volt könnyű dolog megszokni, hogy nem vagyok tökéletesen elzárva a világtól, miként előbb. Most ugyanis ki voltam téve annak, hogy bárki megközelíthet. Igaz ugyan, hogy mindeddig nem láttam embert a szigeten, és a legnagyobb élőlény, amellyel találkoztam, kecske volt. Szeptember 30. -- Elérkezett hajótörésem boldogtalan évfordulója. Összeszámláltam a rovásokat naptároszlopomon, és kiderült, hogy háromszázhatvanöt napja vagyok itt. Pontos naplóm itt véget ért. Tintám annyira fogyni kezdett, hogy ezután csak a legfontosabb eseményeket jegyeztem le, de nem tartottam számon a kisebbeket. Rájöttem az esős és a száraz évszak változásainak szabályosságára, és megtanultam, hogy ennek megfelelően hogyan kell előkészülnöm mind az egyikre, mind a másikra. De tapasztalatomat drágán fizettem meg, mint ahogy későbbi előadásomból ki fog derülni. Említettem, hogy megmentettem azt a néhány árpa- és rizsszemet, amely olyan meglepetésszerűen hajtott ki. Úgy emlékszem, mintegy harminc szál rizst és húsz szál árpát arattam. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy az eső elmúltával a magvakat elvessem, miután a nap magasan állott az égen. Tehát egy darab földet faásómmal felástam, és két részre osztva megkezdtem a magvak elvetését. De vetés közben hirtelen eszembe jutott, hogy nem szabad minden szemet egyszerre elvetnem, mert hátha nem ez a megfelelő vetésidő. Tehát, miután a magvak kétharmad részét elvetettem, egy marokra valót mindegyikből meghagytam. Meggondoltságom később nagy vigaszomra szolgált, mert egyetlen akkor elvetett magból sem lett semmi. Ugyanis a következő hónapok alatt nem érte eső a földet, és semmi sem nőtt a nedvesség hiánya miatt. Látva, hogy első vetésem kiégett, ami a szárazság miatt nagyon is érthető volt, kikerestem egy nedves földdarabot a második kísérlet számára. Újból felástam egy talajrészt