Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez ---------------------------------- Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A bóldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. -- Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Bíztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég. Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Vólt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. -- Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! -- Isten véletek! (1803) . Csokonai Vitéz Mihály: Az estve ------------------------------- A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló súgári halavánnyá lésznek, Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve; Mellynek új balzsammal bíztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madárkák meghűlt fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok űlnek szenderedve, Barlangjában belől bömböl a mord medve. Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek, Jertek füleimbe, ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Mit érzek? ... míg szóllok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott teátromot csinál, Mellybe a gráciák örömmel repűlnek, A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek; Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vidám melancholiának Kies szállásai örömre nyílának. Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Melly bágyadt lelkemre megnyúgovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek körűltem zsibongnak, S kényjektől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd vólt ez a főld, tiéd vólt egészen, Mellyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között; Ládd-é már egymástól mind megkülönbözött. Az 'enyim', a 'tied' mennyi lármát szűle, Miolta a 'miénk' nevezet elűle. Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkűl annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem vólt még koldúsa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség vólt mindennek határa. Nem állott vólt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság; S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen, Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Mellyből bóldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők körűl vagynak barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény emberke nézve Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve. Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, Mellyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még, éltető levegő! amellyen Indzsenéri duktus nem járt semmi hellyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia; S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások; Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Mellynek én örökös főldesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem. (1794) . Csokonai Vitéz Mihály: Az én poézisom természete ------------------------------------------------ Sírhalmok, óh ködlepte kertek, Te szívborzasztó éjszaka! Te alvilág vakablaka! Ti hóltak, akik itt hevertek! Ti múlandóság birtokának Setétes vőlgyei, Ahol pecsétes fantomának Bóbiskolt Hervey! Gyászhely! mellytől lelkünk irtódzik, Hol minden érzésünk elhal, Fülünk csak csendességet hall, Szemünk a semmitől kapródzik, Csak kupressz árnyékát láthatja A hóldnak fényinél, Midőn azt bágyadtan ingatja Egy sír-fuvallta szél. Szörnyű környék! hová a lélek Ha ólomszárnyakon repűl, Réműlve jár, alél, elhűl S félhóltan hátrál vissza vélek. Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal, Ki hantodon ragyog; Isten veled s mord ánglusoddal! Én ánglus nem vagyok. Mások siralmas énekekkel Bőgettessék az óboát, És holmi gyász-trenódiát Ríkassanak jajos versekkel. Én illy kedvetlen embereknek Nem lészek egyike, Legyen jutalma bár ezeknek A kedves estike. * Nékem inkább olly bokréta Árnyékozza képemet, Mellyet nyér a víg poéta, Múlatván a szépnemet: Ezt a vídámabb múzsáknak S a mosolygó gráciáknak Fűzzék öszve rózsaszínű újjai, Élesztgesség borba ferdett csókjai. Nem kell kupressz, mellyel Rácint Tisztelé Melpómene; Egy kis rózsa, egy kis jácint Nékem jobban illene. Mert ez Lillám szép szemével, Az pedig tekintetével Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm; S így mindég új dalra késztet új öröm. Így veszem fel víg lélekkel Gyengén rezgő lantomat; S majd Lillám új énekekkel Lelkesíti húromat, Míg leng a friss esti szellő, S szárnyán egy nárdust lehellő Rózsában megszállnak a kis istenek És mennybéli koncertecskét zengenek. Lelkünkből e víg hangokkal Minden únalom kivész, Mert megédesítjük csókkal Ott, hol tartós pauza lész. Bágyadt nótánk vég szózatja A szép tájt elszunnyadtatja; S addig andalgunk az esti hajnalon, Míg egymás ölébe hullunk a dalon. (1803) .