Fa-hien (Fa-hszien) utazása Előszó Nem sokkal a híres buddhista iskolateremtő, a belső- ázsiai származású Kumáradzsíva Csanganba érkezése előtt, 399-ben indult el ugyanonnan nagy belső-ázsiai és indiai útjára egy kínai szerzetes, Fa-hien, egykori családnevén Kung, aki eredetileg főképp kolostori szabályzatokat keresett, de Feljegyzéseiben olyan értékes információkkal szolgált, hogy azokért nemcsak buddhista körökben, hanem az egész világon a leghíresebb utazók között tartják számon. Állítólag már hároméves korában kolostorba adták, s hatvanöt évesen indult a nagy útra, kilenc vagy tíz szerzetestől kísérve. Átkelt a Tunhuangon túli sivatagon, a Selyem Útjának először északi, majd déli ágát követve számos kisebb s nagyobb buddhista "országon", majd a hegyeken, bejárta Észak-Indiát, s egyedül maradván is folytatta útját Közép- és Kelet-Indiába, ahonnan Ceylon és Szumátra érintésével érkezett haza; a Santung-félszigeti Laosanban kötött ki és 413-ban Csienkangba érkezett, ahol a következő évben, 414-ben megírta páratlan értékű Feljegyzéseit. Ez a könyv az V. század belső-ázsiai viszonyairól és buddhizmusáról a nagyon szórványos források legfontosabbjai közé tartozik, a kor indiai buddhizmusáról pedig mindmáig az egyetlen forrás. Fa-hien útleírásának első részlete, amelynek fordítása itt következik, addig követi a szerzetes útját, amíg egyedül nem marad Észak-Indiában. Fa-hien kétségtelenül saját megfigyelésére és ítélőképességére támaszkodott útirajzában, hiszen a Hínajána és a Mahájána ágazat megkülönböztetését is magának kellett elvégeznie, lévén hogy az előbbinek követői sohasem nevezik önmagukat a Kis Kocsi híveinek. A fordítás eredetileg a `Han-Wei c'ung-su` című kínai gyűjtemény szövegén alapult, utólag egybevettetve a kínai buddhista kánon, a `Taishó Shinshú Daizókyó` szövegével: LI, pp. 857-866. A sokat kutatott és vitatott szöveg fordításában használható volt H. A. Giles átdolgozott angol változata: `The Travels of Fa-hsien (399-414 A.D.), or Record of the Buddhistic Kingdoms`, Cambridge 1923; valamint Li Yung-hsi fordítása: `A Record of the Buddhist Countries by Fa-hsien`, Peking 1957. (A szöveg értelemszerűen tagolt részeinek címmel való ellátása az utóbbi kiadvány példáját követi.) A Selyem Útjáról fontos: Hans-Joachim Klimkeit, `Die Seidenstaße,` Köln 1988. Lábjegyzetek helyett a megértéshez valóban szükséges kevés magyarázat szögletes zárójelben olvasható. Néhány apró megjegyzést előre bocsátva: a bódhiszattva a Nagy Kocsi felfogásában olyan szent ember, akiből hamarosan buddha lehet, miként ez megtörténhet az arhattal is; a` li`, azaz kínai mérföld = 500 méter; a sztúpa eredetileg a történelmi Buddha ereklyéjét őrző építmény, az útleírásban azonban néha csak valami szentélyféle, mely a fordításban csak azért sztúpa, mert a kínai szövegben is mindvégig azonos a szó `(ta)`; végül az Égi Úr, azaz Indra a hindu panteonból került a buddhizmusba, de csak mellékes szerepkörben, a dévák uraként. Tőkei Ferenc Fa-hien: Feljegyzések a buddhista országokról [1. Miért indult útjára?] Fa-hien, amikor régebben Csanganban élt, szomorúan látta, hogy a Kolostori Szabályok csak fogyatékosan vannak meg (Kínában), s ezért Hung-si második évében [=399-ben], amely `ki-hai` év volt, Hui-king-gel, Tao-cseng-gel, Hui-jing-gel, Hui-wei-jel és másokkal összeszövetkezve, elindult Indiába, hogy felkutassa ezeket a Kolostori Szabályokat. [2. Zsu Tan király országa és Csangje városa] Elindultak Csanganból, átkeltek a Lung(-hegységen), s elérkezvén K'ien Kui (király) országába, ott töltötték nyári visszavonultságukat. Véget érvén a nyári visszavonultság, tovább haladtak előre és megérkeztek Zsu [v. Nou] Tan (király) országába, majd átkelvén a Janglou- hegyen, elérték Csangje helyőrségi várost. Csangjeben akkor nagy felfordulás volt, az utak is járhatatlanok voltak, de Csangje királya, Tuan Je magánál tartotta őket és pártfogójukként cselekedett. Így találkoztak ott Cse-jen- nel, Hui-kien-nel, Szeng-sao-val, Pao-jün-nel, Szeng-king- gel és másokkal; s megörülvén annak, hogy azonos a becsvágyuk, együtt töltötték a nyári visszavonultság idejét. [3. Tunhuang] A nyári visszavonultság végeztével tovább haladtak s elérték Tunhuangot, amely sánccal volt körülvéve kelet- nyugati irányban nyolcvan `li`, észak-déli irányban pedig negyven `li` hosszan. Itt együtt megálltak egy hónapra és még néhány napra, majd Fa-hien és a többiek, összesen öten, egy vezetőt követve indultak tovább, Pao-jün-től és a többiektől pedig elváltak. Tunhuang kormányzója, Li Hao, ellátta őket mindazzal, amivel átkelhetnek a sivatagon. A sivatagban sok volt a gonosz szellem és a forró szél, s mindenki meghalt, aki velük találkozott. Odafönn nem repült madár, alant nem futkároztak állatok, s ameddig csak ellátott a szemük, kutatván hogy hol juthatnak át, egyikük sem tudta megállapítani azt; csupán a halottak kiszáradt csontjai szolgáltak útjelzőként nekik. [4. Sansan országa] Így mentek tizenhét napon át, megtehettek vagy ezerötszáz mérföldet, s akkor elérkeztek Sansan országába. Annak földje rögös és terméketlen, s az egyszerű emberek ruházata ugyanolyan durva, mint Han [ = Kína] területén, csupán abban tér el tőle, hogy nemezből készül. Az ország királya magáénak vallja a Tant, s lehet, hogy négyezernél is több szerzetese van, mind a Kis Kocsi iskolájából. Az egész ország egyszerű emberei [ = világi lakossága] és papsága mind az indiai tanítást gyakorolja, de vannak akik szigorúbban, s vannak akik lazábban követik. Amerre csak jártak a Nyugatra vivő úton, minden országban vagy affélében ugyanezt tapasztalták; az egyes országok csak abban különböztek egymástól, hogy más és más nyelvet beszéltek; de azért akik családjukat elhagyták [ = a szerzetesek], mind tanulmányozták az indiai könyveket s India nyelvét. [5. Agni országa] Ott maradtak egy hónapot és néhány napot, majd tovább mentek északnyugat felé tizenöt napon át, mígnem elérték Agni [ = a tokhár Karashahr] országát. Agni országában ugyancsak volt több mint négyezer szerzetes, mind a Kis Kocsi iskolájából, akik a örvényekhez szigorúan tartották magukat. A C'in földjéről [ = Kínából] jött szerzetesek nem is vehettek részt a szertartásaikon. Fa- hien dolgait azonban elrendezte Fu Kung-szun szállásadó szerzetes, ott is maradt nála több mint két hónapig, amikor aztán Pao-jün és a többiek csatlakoztak hozzá. Mindnyájan úgy vélték, Agni ország lakosai nem túlságosan udvariasak, a vendégekkel [ = az idegenekkel] nem nagyon törődnek; Cse-jen, Hui-kien és Hui-wei vissza is tért Kaocsangba, hogy beszerezze az utazáshoz szükséges dolgokat, míg Fa-hien és a többiek, akiket Fu Kung-szun ellátott a szükségesekkel, egyenesen délnyugat felé folytatták útjukat. Az út mentén ott sehol sincs letelepült lakosság, a sivatagban való haladás nagyon nehéz. Amit ők ott elszenvedtek, ahhoz semmi más emberi tapasztalat nem hasonlítható. Ám útjukban egy hónap és öt nap után mégiscsak elérkeztek Khotanba. [6. Khotan országa és a Képmások Menete] Az az ország gazdag és boldog, népének bőségesen megvan mindene. Mindenki a Tannak hódol, és a (buddhista) tanításokban örömüket is lelik. Szerzetesük több tízezer ember, többségük a Nagy Kocsi iskolájából, s valamennyinek megvan a bőséges tápláléka. Az ország népe szétszórtan lakik, s minden egyes ház kapuja elé egy kis sztúpát építenek, a legkisebbet is két öl [ = hat méter] magasra. Mindenfelé vannak szerzetesi lakóhelyek, ahol ellátják a vendég szerzeteseket még a szükségesnél többel is. Az ország királya elszállásolta Fa-hien-t és társait egy szerzeteskolostorba, amely kolostornak Gomati a neve, s a Nagy Kocsihoz tartozik. A kolostor háromezer szerzetese, ha megütik a harangot, együtt étkezik. Amikor belépnek az ebédlőcsarnokba, méltósággal és illedelmesen viselkednek, s meghatározott sorrendben ülnek le; minden teljes csendben zajlik, még a csészék sem csörrennek. A szolgálókat pedig, ha újra ételt kérnek tőlük, sohasem szólongatják ezért, hanem csak a kezük ujjával jelzik ezt nekik. Hui-king, Tao-cseng és Hui-ta előre ment Khalcsa ország felé, Fa-hien és a többiek azonban meg szerették volna nézni a Képmások Menetét, s ezért ottmaradtak még három hónapra. Az országban tizennégy hatalmas szerzeteskolostor van, nem számítva a kisebbeket. A negyedik hónap első napjától kezdve a városban tisztogatják az utakat, feldíszítik még a girbe-gurba utcákat is; a városkapu fölé pedig egy nagy baldachint feszítenek ki, pompásan feldíszítve, ahol a király és felesége az udvarhölgyeivel tartózkodik majd. A Gomati szerzetesei a Nagy Kocsi iskolájához tartoznak, amelyet a király a legjobban tisztel, s ezért elsőnek hozhatják a képmásaikat. A várostól három vagy négy mérföldnyire készítenek egy négykerekű képmás-kocsit, harminc lábnál is magasabbat, formájára olyan ez, mint egy mozgó palota, feldíszítve a hét drágakővel, valamint selyem szalagokkal (v. zászlókkal) és ernyőkkel. A Képmás ott áll a kocsi közepén, két bódhiszattva vár reá, és valamennyi "égi szolgáló" [ = déva] követi, mind aranyból, ezüstből vagy faragott jádéból, felfüggesztve a levegőben. Amikor a Képmás már száz lépésnyire van a kaputól, akkor a király leveszi a koronáját és új ruhát ölt magára, majd elindul mezítláb, kezében virágot és füstölőt tartva, kísérőitől követve kimegy a városból a Képmás fogadására, kifejezi tiszteletadását a lábainál, elébe szórja a virágokat és meggyújtja neki a füstölőt. Amikor pedig a képmások belépnek a városba, a városkapu tornyából a királyné és szolgálói a legkülönfélébb virágokat szórják le rájuk. Így díszítenek fel minden kocsit, de minden kocsit másféleképpen. Minden egyes szerzeteskolostor egy napon átviheti a képmásait. A képmások bemutatása a negyedik hónap első napján kezdődik, s a tizennegyedik napon ér véget. Miután a Képmások Menete befejeződött, a király és felesége visszatér a palotájába. Ettől a várostól északra hét vagy nyolc mérföldre van egy szerzeteskolostor, amelynek a neve Új Királyi Kolostor. Építése nyolcvan évig tartott, három király uralkodása után fejeződött be. Lehet vagy kétszázötven láb magas, faragott és berakott díszekkel ékesítve, arannyal és ezüsttel beborítva, s mindenféle drágakő felhalmozva rajta. A sztúpa mögött építettek egy Buddhának szentelt csarnokot, amelyet gyönyörűen földíszítettek, gerendáit és oszlopait, ajtószárnyait és ablakkereteit mind arannyal vonták be. Sorjáznak ott a szerzetesi lakások, ugyancsak oly szépen és ragyogóan feldíszítve, hogy azt szavakkal nem is lehet leírni. A Hegylánctól [ = a Cunglingtól] keletre fekvő hat ország minden királya, akiknek temérdek különösen drága értéktárgya volt, abból sokat ajándékul adott (a kolostornak), noha kevés ember használhatja csak azokat. [7. Csakuka és Agzi országok] A negyedik havi Képmások Menete után Szeng-sao egymaga, követvén egy idegen szerzetest, elment Kasmíra felé, Fa-hien és a többiek pedig folytatták útjukat Csakuka országa felé, s huszonöt napig utazván, el is érték azt az országot. Az ország királya okos és tudós (buddhista), van is több mint ezer szerzetese, akiknek többsége a Nagy Kocsi iskolájához tartozik. Itt maradtak tizenöt napig, majd délnek haladván négy nap alatt a Cungling-hegyekbe érkeztek, mígnem Agzi országába érvén, ott töltötték nyári visszavonultságukat. [8. Khalcsa és az Ötéves Nagy Gyülekezet] A nyári visszavonultság végeztével huszonöt napig mentek tovább, s elérve Khalcsa országot, Hui-king-gel és társaival ott összetalálkoztak. Amaz ország királya éppen akkor tartotta a `Pancsavarsát`. `Pancsavarsa` kínai nyelven Ötéves Nagy Gyülekezetet jelent. A Gyülekezetre mind a négy égtáj felől meghívták a szerzeteseket, jöjjenek el és gyűljenek össze. Akkorra már minden szerzetes ülőhelyét feldíszítették selyemszalagokkal és ernyővel, arany és ezüst lótuszvirágokkal hímzett selyemmel látták el a háttámlákat, s szépen megtisztították az ülő alkalmatosságokat. A király és számos minisztere a Tannak megfelelően teszi meg felajánlásait (a szerzeteseknek) egy hónapra, kettőre vagy háromra, többnyire a tavasz idején. A király azután, befejeződvén a Gyülekezet, azt ajánlotta minden miniszterének, tegyenek még felajánlásokat egy napra, kettőre, háromra vagy ötre. Amikor a felajánlásokat mind megtették, a király az általa használt lovakból a saját nyergével elővezettetett egyet és megparancsolta országa legelőkelőbb miniszterének, hogy üljön fel reá, továbbá mind viseljenek fehér nemezt, mindenféle ékszereket, csupa olyan dolgokat, amelyeket a szerzetesek nélkülöznek, s amelyekről minden miniszter fogadja meg, hogy alamizsnaként adja. Az alamizsnaként adott dolgokat később visszaadta, pénzért megváltva azokat a szerzetesektől. (Khalcsa) földje hegyes és hideg, nem terem meg ott más gabona, csak a búza érik be. Amikor a szerzetesek megkapják évi ellátmányukat, hamar fagyosra fordul az idő, ezért a király nem ajánlja ezt a szerzeteseknek, hanem azt akarja, hogy csak a búza beérése után fogadják el az évi ellátmányt. Abban az országban van egy Buddha által használt köpőcsésze, amelyet kőből csináltak, s a színe hasonlít Buddha alamizsnáscsészéjéhez. Megvan ott még Buddhának egy foga is, s az ország lakói egy sztúpát építettek a Buddha-fog számára. Él ott több mint ezer szerzetes, mind a Kis Kocsi iskolájához tartozik. Azoktól a hegyektől keletre az egyszerű emberek éppolyan durva ruhákat hordanak, mint Kínában, csak abban különböznek, hogy nemezt és selyemszövetet is viselnek. A szerzetesek szabályai és szertartásai oly nagyszámúak, hogy meg sem lehet jegyezni őket. Az az ország a Cungling-hegyláncban van, márpedig a Cungling-hegylánc elejétől kezdve a füvek, a fák és gyümölcsök mind eltérnek (a Kínában termőktől), csak három dolog olyan, mint Kína földjén, mégpedig a bambusz, a gránátalma és a cukornád. [9. A Cungling-hegylánc és Darada országa] Onnan nyugatnak haladva Észak-India felé, úton voltak egy hónapon át, és sikerült átkelniük a Cunglingon. A Cunglingon télen és nyáron egyaránt hó van, továbbá él ott egy mérges sárkány, amely, ha elveszíti az eszét, mérges szelet, esőt és havat fúj, s rettenetes homokvihart támaszt. Aki összeakad vele, bajban van, s tízezerből egy sem menekül meg tőle. Az ottani föld lakóit egyébként így nevezik: a Havas Hegyi Emberek. A hegyláncon átkelve elérkeztek Észak-Indiába, és amikor átlépték a határt, találtak ott egy kis országot, amelynek neve Darada volt. Ott is sok a szerzetes, mind a Kis Kocsi iskolájából. Abban az országban volt valaha egy Arhat, aki szellemi erejével felküldött a Tusita Égbe egy ügyes szobrászt, hogy vegye szemügyre Maitréja Bódhiszattva méreteit és megjelenését, s majd alászállván faragja ki fából (Maitréja) képmását. Az háromszor szállt fel, hogy jól szemügyre vegye, s így azután el is készítette a képmást, melynek magassága nyolcvan láb, a talapzata is nyolc láb széles, s böjti napokon mindig nagy fénnyel ragyog. Minden ország királya verseng egymással az ajándékozásban, s (a képmás) ezért mind a mai napig ott látható. [10. A veszedelmes átkelés] A hegységhez igazodva haladtak délnyugatnak tizenöt napon át, s útjukat sok akadály tette nehézzé, és sok szakadék tette veszélyessé. A hegynek némely sziklája nyolcezer láb magasba emelkedett. Aki onnan lenézett, elszédült belé, s amikor tovább akartak haladni, a lábuknak való helyet sem találtak. Alattuk folyt a folyó, amelynek neve Indus. Hajdanában az emberek megfaragták ott a köveket, hogy átjárót nyissanak egy lépcsővel, amelynek volt vagy hétszáz lépcsőfoka. Áthaladva a lépcsőn, egy felfüggesztett kötélhídon átkeltek a folyón. A folyó két partja egymástól legalább nyolcvan lépés távolságban van. Kilenc fordítani valót [ = idegen nyelvet] jegyeztek fel útjukban; még a Han-dinasztia korabeli Csang K'ien és Kan Jing sem jutottak el idáig. Sok szerzetes kérdezgette Fa-hien-t, vajon lehet-e tudni, hogy Buddha tanai mikor kerültek át keletre. Fa- hien így felelt nekik: "Megkérdeztem az ottani embereket, s mind azt mondták, hogy nagyon régi hagyomány szerint attól fogva, hogy Maitréja Bódhiszattva képmását felállították, indiai szerzetesek keltek át ezen a folyón kezükben szent könyvekkel és kolostori szabályzatokkal. A képmás felállítása Buddha nirvánája után háromszáz évvel történt, tehát nagyjából a Csou-dinasztia P'ing királyának idejében [i.e. 770-720]. Ebből kiindulva mondhatjuk, hogy a Nagy Vallás elterjedése attól a képmástól fogva kezdődött. Ha Maitréja Bódhiszattvának nem lett volna követője Sákjamuni (Buddha), akkor ki lett volna képes elérni, hogy a Három Drágakő [ = Buddha, a Dharma (mint Tan) és a Szangha (a szerzetesrend)] elterjedjen és a határmenti emberek is megismerjék a Tant? Biztosan tudjuk, hogy ennek a titokzatos fordulatnak a kezdete nem emberi mű volt, hanem a Han-dinasztia Ming (császárának) [58-75] álma kellett hogy forrása legyen a dolognak". A folyón átkelvén pedig megérkeztek Udjána országába. [11. Udjána országa] Udjána országa Észak-Indiában van, de mindenki Közép-India nyelvét beszéli, Közép-Indiát pedig Középső Országnak nevezik. Az egyszerű emberek ruházata, valamint étele s itala ugyanolyan, mint a Középső Országban. Buddha tanítása teljes virágzásban van ott. A szerzetesek lakóhelyét úgy hívják, hogy `szangháráma` [ = szerzeteskolostor], s van ott ötszáz szerzeteskolostor, mind a Kis Kocsi iskolájából. Ha vendég [ = idegen] szerzetes érkezik, ellátják mindennel három napon át, a három nap múltán pedig megkérik, maga keressen magának lakóhelyet. Régi hagyományuk azt mondja, hogy amikor Buddha Észak- Indiába érkezett, éppen ebbe az országba jött. Buddha itt hagyta a lába nyomát, és a lábnyom hol hosszabb, hol meg rövidebb, attól függően, milyen az ember gondolkodása, és így van ez a mai napig. Az a szikla is, amelyen megszárította ruháját, valamint az a hely, ahol megtérített egy gonosz sárkányt, ugyancsak mindmáig láthatók. Az a szikla negyven láb magas és húsz láb széles; az egyik oldala sima. Hui-king, Tao-cseng és Hui-ta hármasban tovább mentek előre a Buddha árnyékát őrző Nágarahára országba, Fa-hien és a többiek pedig ott maradtak az országban a nyári visszavonultságra. [12. Szuvasztu országa] A nyári visszavonultság után délnek haladtak lefelé, s elérkeztek Szuvasztu országába. Abban az országban Buddha tanítása ugyancsak virágzik. Hajdanában az Égi Úr [ = Sakra Úr: Indra] itt tette próbára a Bódhiszattvát [ = Buddhát] azzal, hogy átalakult héjává és galambbá, (Buddha pedig) saját húsából vágott ki egy darabot (a héja számára), hogy megváltsa a galambot. Amikor Buddha elérte a tökéletességet [ = a buddhaságot], tanítványaival erre járt és elmondta nekik: "Korábbi életemben épp ezen a helyen vágtam ki a saját húsomból, hogy megváltsak egy galambot". Az ország népe pedig tudomást szerzett erről, s azon a helyen egy sztúpát emelt, arannyal és ezüsttel földíszítve. [13. Gándhára országa] Onnan keletnek s lefelé haladva öt napon át, elérkeztek Gándhára országába, amelyben Asóka király fia, Dharmavardhana uralkodott valaha. Amikor Buddha még bódhiszattva volt, ebben az országban tette meg azt, hogy saját szemeit adta oda egy embernek. Azon a helyen ugyancsak emeltek egy nagy sztúpát, földíszítve arannyal és ezüsttel. Amaz ország lakói többségükben a Kis Kocsi iskoláját követik. [14. Taksaszilá országa] Onnan kelet felé haladtak hét napon át, s ott volt egy ország, amelynek Taksaszila a neve. Taksaszila kínai nyelven azt jelenti: "lefejezés". Amikor Buddha még bódhiszattva volt, azon a helyen a fejét adta alamizsnaképpen egy embernek. Ezért adták ezt a nevet (az országnak). Tovább menvén keletre még két napig, elérkeztek arra a helyre, ahol Buddha) a testét adta oda egy éhező tigrisnek. Mindkét helyen ugyancsak nagy sztúpát építettek, feldíszítve őket temérdek értékes tárggyal. Sok ország királya, miniszterei és népe verseng egymással az adományozásban, virágok szórásában és lámpák gyújtásában, követvén egymást szakadatlanul. A fentebbiekkel együtt számítván ezt a két sztúpát annak a vidéknek a lakói el is nevezték őket Négy Nagy Sztúpának. [15. Purusapura országa és Buddha Alamizsnáscsészéje] Gándhárába visszatérve és onnan dél felé haladva négy napon át, elérkeztek Purusapura országába. Amikor hajdan Buddha ebbe az országba vándorolt összes tanítványával együtt, így szólt Ánandához: "Az én Nirvánám után lesz majd egy király, a neve Kaniska, aki itt egy sztúpát emeltet". Amikor aztán Kaniska király a világra jött, kivonult egyszer kirándulásra, s az Égi Úr [ = Indra] akkor, azt akarván hogy megvilágosodjék elméje, átváltoztatta magát tehénpásztor gyermekké, aki az út mentén épp egy sztúpát építget. A király megkérdezte (a fiút) mondván: "Hát te mit csinálsz?" Az pedig felelte: "Sztúpát emelek Buddhának". A király azt mondta: "Nagyon jó". Így történt, hogy a király a gyermek sztúpájára ráépíttetett egy olyan sztúpát, amely négyszáz lábnál is magasabb, és temérdek drágasággal van földíszítve. Mindabból a sztúpából és szentélyből, amelyet útjukban láttak, szépség és méltóság tekintetében egy sem volt ezzel összehasonlítható. A hagyomány szerint egész Dzsambudvípa [ = India] sztúpái közül a legkiválóbb ez a (Kaniska) király által építtetett sztúpa. Amikor készen állt, a kis sztúpa, amely a nagynak a déli oldalán emelkedik, maga három lábnyi volt. Buddha alamizsnáscsészéje ebben az országban van. Régebben a jüecsik [ = a szakák] királya nagy hadat támasztott, amellyel megtámadta ezt az országot, mert meg akarta szerezni Buddha alamizsnáscsészéjét. Miután meghódította az országot, a jüecsi király, aki komoly hívője volt a buddhista Tannak, el akarta vinni magával az alamizsnáscsészét; ezért nagy felajánlásokat tett, s amikor a Három Drágakőnek tett felajánlásaival végzett, akkor feldíszített egy nagy elefántot, és az alamizsnáscsészét annak hátára helyeztette. Az elefánt azonban lerogyott a földre, és sehogy sem volt képes előre lépni. Akkor egy négykerekű kocsit csináltatott, hogy azon vitesse a csészét, nyolc elefántot fogatott elébe, ámde azok megintcsak nem voltak képesek előre mozdulni. A király megértette, hogy az alamizsnáscsésze megszerzésének alkalma még nem érkezett el. Mélységes szégyent és megbánást érzett, emeltetett hát azon a helyen egy sztúpát, valamint szerzeteskolostort, kinevezett oda egy szatrapát, és mindenféle felajánlást tett. Lehet ott hétszáznál is több szerzetes. Naponta, ha közeledik a dél, az összegyűlt szerzetesek kiviszik az alamizsnáscsészét, és a fehérruhások [ = a világiak] ellátják őket felajánlásaikkal, azután pedig megebédelnek. Amikor este lesz és füstölőt gyújtanak, ismét megcsinálják ezt. (A csésze) űrtartalma lehet vagy két mérőnyi, különböző színek vannak rajta, de legtöbb a fekete. Négy réteg világosan elkülönül, s még egy réteg vonja be vagy két hüvelyk vastagságban, úgyhogy rendkívül szép a csillogása. Ha szegény ember egy kevés virágot tesz beléje, azzal megtölti, de a nagyon gazdag ember hiába akar sok virágot felajánlani, még száz, ezer vagy tízezer vékányival sem képes megtölteni soha. Pao-jün és Szeng-king, miután felajánlották ajándékaikat Buddha alaizsnáscsészéjének, elindultak hazafelé. Hui-king, Hui-ta és Tao-cseng előre mentek Nágarahára országába, hogy felajánlják ajándékaikat Buddha árnyékának, Buddha fogának és koponyacsontjának, de Hui- king megbetegedett, Tao-cseng pedig ottmaradt, hogy vigyázzon reá. Hui-ta egymagában visszatért Purusapura országába, hogy ismét találkozzanak, s Hui-ta Pao-jün-nel és Szeng-king-gel együtt visszatért Kínába. Hui-king-nek végül is a Buddha Csészéje Kolostorban kellett elhaláloznia, így azután Fa-hien egyedül folytatta útját Buddha koponyacsontjának helye [ = temploma] felé. [...] Fordította Tőkei Ferenc Nyomtatásban megjelent: TEKINTET 6/3-4 (1993), 139-151; legutóbb pedig a Kínai buddhista filozófia c. kötetben, Balassi Kiadó, Budapest 19962. Begépelte Tőkei Ferenc .