TI:  Utas és holdvilág
AU:  Szerb Antal (1901-1945)

   Lázongva vallok törvényt és szabályt.
   S most mi jön? Várom pályabéremet,
   Mert befogad s kitaszít a világ.
Villon
(Ford.: Szabó Lorinc)

1

A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdodött, a sikátorokkal.
Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltuntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törodött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín deruje. Mert Mihály most volt eloször Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján.
Hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult, Angliában és Franciaországban éveket töltött, de Olaszországot mindig elkerülte, úgy érezte, még nincs itt az ideje, még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnott dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tole, félt, mint az eros napsütéstol, a virágok szagától és a nagyon szép noktol.
Ha nem házasodik meg, és nem az a szándéka, hogy szabályszeru, olaszországi nászúttal kezdodo házaséletet éljen, talán mindhalálig halogatta volna az olaszországi utat. Most is úgy jött el, hogy nem is Olaszországba jött, hanem nászútra, ami egészen más. Különben is, most már jöhetett, mert már férj volt. Most már, úgy gondolta, nem fenyegeti az a veszedelem, ami Olaszország.
Az elso napok békésen teltek el, nászutasi örömök és szelídebb, nem megerolteto városnézés közt. Mint nagyon intelligens és hatalmas önkritikával rendelkezo emberekhez illik, Mihály és Erzsi igyekeztek megtalálni a helyes középutat sznobizmus és ellensznobizmus közt. Nem fárasztották magukat halálra, hogy megtegyenek mindent, amit a baedeker megkövetel, de még kevésbé akartak azok közé tartozni, akik hazamennek, és hencegve azt mondják: A múzeumok... hát múzeumokban természetesen nem voltunk - és büszkén egymásra néznek.
Egy este színházban voltak, és mikor utána visszaérkeztek a hotel halljába, Mihály úgy érezte, hogy nagyon szívesen meginna még valamit. Nem tudta pontosan, hogy mit, még leginkább valami édes borra vágyódott, eszébe jutott a szamoszi bor különös, klasszikus íze, és hogy milyen gyakran kóstolgatta Párizsban, a Rue des Petits Champs 7. szám alatt egy kis borkereskedésben, és arra gondolt, hogy Velence félig-meddig már Görögország, itt bizonyára lehet szamoszi bort kapni vagy esetleg mavrodaphnét, mert az olasz borokkal még nem volt tisztában. Megkérte Erzsit, menjen fel egyedül, majd mindjárt utánajön, csak iszik valamit - igazán csak egy pohárral -, mondta komolykodva, mert Erzsi, ugyancsak álkomolysággal, mértékletességre intette, mint fiatalasszonyhoz illik.
Eltávolodva a Canale Grandétól, amely mentén állt a szállodájuk, a Frezzeria körüli utcákba jutott, ahol ilyenkor éjszaka is sok velencei járkált, azzal a különös hangyaszeruséggel, ami ennek a városnak a lakóit jellemzi. Az emberek csak egyes útvonalakon járnak itt, mint a hangyák, mikor vándorlásra indulnak a kerti úton keresztbe; a többi utca üresen marad. Mihály is a hangyaúthoz ragaszkodott, mert azt gondolta, hogy a bárok és fiaschetteriák bizonyára az emberjárta utcák mentén terülnek el és nem az üres utcák bizonytalan homályában. Talált is számos helyet, ahol italokat árusítottak, de valahogy egyik sem volt az, amit keresett. Mindegyiknek volt valami hibája. Az egyikben túlságosan elegáns emberek voltak, a másikban túlságosan egyszeruek, és egyikhez sem tudta asszociálni azt az italt, amit keresett. Az italnak valahogy eldugottabb íze volt. Lassanként úgy érezte, hogy azt bizonyára csak egyetlenegy helyen árulják Velencében, és azt a helyet neki ösztöne alapján kell megtalálnia. Így került a sikátorok közé.
Egészen szuk utcák ágaztak egészen szuk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szukebbek és sötétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben levo házsort, a hallgató, nagy ablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.
Mi volt ez a furcsa buvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmirol - a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól -, talán a kamasz akart élni olyan szuk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos.
Így bolyongott a sikátorok közt, míg arra nem eszmélt, hogy hajnalodik már, és o Velence túlsó oldalán van, az Új Parton, ahonnan a temeto szigetét látni és távolabb a titokzatos szigeteket, köztük a San Francesco in Deserto szigetét, ami egykor a leprások tábora volt, és nagytávol Murano házait. Itt a szegény velenceiek laktak, akikhez csak messzirol és kevésbé ért el az idegenforgalom haszna, a kórház itt volt, és a halottak gondolái innen indultak el. Most már ébredeztek egyesek, és munkájukba mentek; és a világ olyan mérhetetlenül sivár volt, mint mikor az ember nem aludt éjszaka. Talált egy gondolást, aki hazavitte.
Erzsi már rég rosszul volt az izgalomtól és a fáradtságtól. Csak félkettokor jutott eszébe, hogy minden látszat ellenére kétségkívül Velencében is lehet a rendorségre telefonálni, amit meg is tett az éjszakai portás segítségével, természetesen eredménytelenül.
Mihály még mindig olyan volt, mint egy alvajáró. Iszonyú fáradt volt, és nem tudott értelmes feleleteket adni Erzsi kérdéseire.
- A sikátorok - mondta -, meg kellett már egyszer nézni a sikátorokat éjszaka, ez hozzátartozik, más is úgy szokta.
- De miért nem szóltál, vagy miért nem vittél magaddal?
Mihály nem tudott válaszolni, sértodött arccal bújt ágyába, és nagyon keseru érzéssel aludt el.
Hát ez a házasság, gondolta, ennyire nem érti, ilyen reménytelen minden magyarázat? Igaz, hogy én sem értem.




2

De Erzsi nem aludt el, sokáig feküdt összeráncolt homlokkal, karját a feje alatt összefonva, és gondolkozott. Nok általában jobban bírják a virrasztást és a gondolkozást. Erzsi számára nem volt új és meglepo, hogy Mihály olyanokat tesz és mond, amiket o nem tud megérteni. Egy ideig sikeresen leplezte ezt a nem-értést, bölcsen nem kérdezosködött, és úgy tett, mintha öröktol fogva tisztában lenne mindennel, ami Mihállyal összefügg. Tudta, hogy ez a hallgatag álfölény, amire Mihály azt hiszi, hogy a nok örökölt, ösztönös bölcsessége, a legerosebb eszköz Mihály megtartására. Mihály tele volt félelmekkel, és Erzsi szerepe, hogy megnyugtassa.
De mindennek megvan a határa, és különben is most már házastársak, komoly nászúton vannak, ilyenkor elmaradni egész éjszakára mégis különös. Egy pillanatig felmerült benne az a természetes noi gondolat, hogy Mihály esetleg egy másik no társaságában mulatott, de azután elvetette mint teljes lehetetlenséget. Eltekintve az ilyesmi abszolút illetlenségétol, tudta jól, hogy Mihály milyen félénk és óvatos minden ismeretlen novel szemben, mennyire fél a betegségektol, mennyire sajnálja a pénzt, és különben is milyen kevéssé érdeklik a nok.
De tulajdonképpen nagyon megnyugtató lett volna azt tudni, hogy Mihály csak egy nonél volt. Megszunnék ez a bizonytalanság, ez a teljesen üres sötétség, az elképzelhetetlensége annak, hogy Mihály hol és hogyan töltötte az éjszakát. És eszébe jutott elso férje, Pataki Zoltán, akit Mihály kedvéért otthagyott. Erzsi mindig tudta, hogy Zoltánnak ez ido szerint melyik gépírókisasszony a barátnoje, pedig Zoltán görcsösen, pirulóan, meghatóan diszkrét volt, és minél jobban el akart valamit titkolni, Erzsi annál inkább tisztában volt mindennel. Mihály éppen fordítva: kínos lelkiismeretességgel iparkodott mindig minden mozdulatát megmagyarázni, mániákusan akarta, hogy Erzsi egészen ismerje ot, és minél többet magyarázott, a dolog annál zavarosabb lett. Erzsi rég tudta, hogy nem érti meg Mihályt, mert Mihálynak titkai vannak, amelyeket önmagának sem vall be, és Mihály nem érti meg ot, mert eszébe sem jut, hogy önmagán kívül más ember belso élete iránt érdeklodjék. És mégis azért házasodtak össze, mert Mihály megállapította, hogy tökéletesen megértik egymást, kettejük házassága teljesen ésszeru alapokon áll, nem múló szenvedélyeken. Meddig lehet még vajon fenntartani ezt a fikciót?




3

Néhány nappal késobb, egy este Ravennába értek. Mihály másnap reggel nagyon korán felkelt, felöltözött és elment. Egyedül akarta megnézni a híres bizantin mozaikokat, Ravenna legfobb nevezetességeit, mert most már tudta, hogy sok dolga van, amit Erzsivel nem oszthat meg, és ez is azok közé tartozik. Erzsi muvészettörténetileg sokkal képzettebb és fogékonyabb volt, mint o, járt is már Itáliában, úgyhogy Mihály általában rábízta, hogy mit nézzenek meg, és mit gondoljanak, amikor valamit megnéznek, ot a képek csak ritkán érdekelték, véletlenül, villámlásszeruen, ezer közül egy. De a ravennai mozaikok... azok saját múltjának muemlékei voltak.
Valamikor együtt nézték ezeket, Ervinnel, Ulpius Tamással és Évával, Tamás húgával, egy nagy francia könyvben Ulpiuséknál, ideges és megmagyarázhatatlan félelemmel, egy karácsony-éjszakán. Az óriási szomszéd szobában Ulpius Tamás apja magányosan járt fel-alá. Az asztalra könyökölve nézték a képeket, és a képek arany háttere úgy csillogott feléjük, mint ismeretlen forrású fény a bányafolyosó mélyén. A bizánci képekben volt valami, ami felkavarta bennük a lélek legmélyén alvó iszonyatot. Háromnegyed tizenkettokor nagykabátot vettek fel, és gémberedett szívvel elindultak az éjféli misére. Éva akkor elájult; ez volt az egyetlen alkalom, amikor Éva idegeivel baj volt. Azután egy hónapig minden Ravenna volt, és Mihályban máig is Ravenna maradt a félelemnek egy meghatározhatatlan fajtája.
Mindez, az egész nagyon elsüllyedt hónap most felkelt benne, amint ott állt a San Vitale székesegyházban, a csodálatos, világoszöld tónusú mozaik elott. Ifjúsága oly intenzitással ütött belé, hogy elszédült, és neki kellett támaszkodnia az egyik oszlopnak. De csak egy pillanatig tartott, azután megint komoly ember lett.
A többi mozaik már nem is érdekelte. Visszament a hotelba, megvárta, amíg Erzsi elkészül, azután együtt és szakszeruen megnéztek és megbeszéltek minden látnivalót. Mihály persze nem mondta meg, hogy reggel már volt a San Vitaléban, kissé szégyenkezve osont be a templomba, mintha valami elárulhatná, és azt mondta, nem is olyan érdekes, hogy reggeli megrendülését kompenzálja.
Másnap este a kis piazzán ültek, az egyik kávéház elott, Erzsi fagylaltot evett, Mihály valami számára ismeretlen, keseru italt próbált ki, de nem volt megelégedve, és törte a fejét, hogy mivel vigye le az ital ízét.
- Szörnyu ez a szag - mondta Erzsi. - Akárhová mész ebben a városban, mindenütt ezt a szagot érzed. Így képzelem el a gáztámadást.
- Nem lehet csodálni - mondta Mihály. - Ez a város hullaszagú. Ravenna dekadens város, több mint ezer év óta állandóan hanyatlik. A baedeker is mondja. Három fénykora volt, az utolsó a nyolcadik században Krisztus után.
- Ugyan, csacsi - mondta Erzsi mosolyogva. - Mindig hullákra és hullaszagra gondolsz. Pedig ez a büdösség éppen az élettol, a jóléttol jön: ezt a szagot a mutrágyagyár csinálja, az a gyár, amibol egész Ravenna él.
- Ravenna mutrágyából él? Ez a város, ahol Nagy Theodorich és Dante sírja áll, ez a város, amelyhez képest Velence parvenü?
- Bizony, öregem.
- Disznóság.
Ebben a pillanatban egy nagyon hangos motorbicikli robogott be a piazzára, és a rajta ülo szemüveges és rendkívül motorbicikli-szeruen öltözött ember úgy pattant le róla, mintha lóhátról ugranék le. Körülnézett, meglátta Mihályékat, és egyenesen az asztaluk felé tartott, motorbiciklijét maga mellett vezetve, mint egy lovat. Az asztalhoz érve feltolta a szemüvegét, mint egy sisakrostélyt, és azt mondta:
- Szervusz, Mihály. Téged kereslek.
Mihály legnagyobb meglepetésére Szepetneki Jánost ismerte fel. Hirtelenjében nem tudott mást mondani, mint hogy:
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Velencében a szállodában mondták, hogy Ravennába jöttél. És hol lehet az ember Ravennában vacsora után máshol, mint a piazzán? Igazán nem volt nehéz. Egyenesen idejöttem Velencébol. De most leülök egy kicsit.
- Izé... bemutatlak a feleségemnek - mondta Mihály idegesen. - Erzsi, ez az úr Szepetneki János, volt osztálytársam, akirol... azt hiszem, még sohasem meséltem neked. - És nagyon elpirult.
János leplezetlen ellenszenvvel nézte végig Erzsit, meghajolt, kezet fogott, és attól kezdve nem vette tudomásul az asszony jelenlétét. Egyáltalában nem szólt semmit, csak limonádét rendelt.
Nagysokára végre Mihály megszólalt.
- Hát beszélj. Valami okod van, hogy megkerestél itt Olaszországban.
- Majd elmondom. Foképp látni akartalak, mert hallottam, hogy megnosültél.
- Azt hittem, hogy még haragszol rám - mondta Mihály. - Utoljára Londonban, a magyar követségen találkoztunk, akkor te kimentél a terembol. De hát persze, most már nincs miért haragudnod - folytatta, mikor látta, hogy János nem felel. - Az ember megkomolyodik. Mindenki megkomolyodik, és lassanként el is felejti, hogy miért haragudott valakire évtizedeken át.
- Úgy beszélsz, mintha tudnád, miért haragudtam rád.
- Hát persze, hogy tudom - mondta Mihály, és megint elpirult.
- Ha tudod, mondd meg - mondta Szepetneki harciasan.
- Nem akarom itt... a feleségem elott.
- Engem nem zavar. Csak mondd meg bátran. Mit gondolsz, miért nem álltam veled szóba Londonban?
- Mert eszembe jutott, hogy valamikor azt hittem, hogy te loptad el az aranyórámat. Azóta már tudom, hogy ki lopta el.
- Látod, milyen szamár vagy. Az aranyórádat én loptam el.
- Hát mégis te loptad el?
- Én hát.
Erzsi már eddig is nyugtalanul feszengett a helyén, mert emberismerete segítségével Szepetneki János arcáról és kezérol már rég leolvasta, hogy olyan ember, aki idonként el szokott lopni egy aranyórát, és idegesen magához szorította retiküljét, amelyben a passzuszok és utazócsekkek voltak. Nagyon meglepte, és rosszulesett neki, hogy az egyébként oly tapintatos Mihály szóvá tette ezt az óraügyet, de ezt a csendet, ami most beállt, nem lehetett elviselni, ezt a csendet, amikor az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy ellopta az aranyóráját, azután hallgatnak. Felkelt, és azt mondta:
- Visszamegyek a szállodába. Az uraknak olyan megbeszélnivalóik vannak...
Mihály nagyon ingerülten nézett rá.
- Csak maradj itt. Most már a feleségem vagy, most már terád is tartozik minden. - És azzal Szepetneki Jánoshoz fordult, és rákiáltott:
- Hát akkor miért nem adtál nekem kezet Londonban?
- Nagyon jól tudod, miért. Ha nem tudnád, nem lennél most ilyen dühös. De tudod, hogy igazam volt.
- Beszélj értelmesen.
- Éppúgy értesz hozzá, nem megérteni az embert, mint ahogy értettél hozzá, nem találni meg azokat, akik eltuntek eloled, és akiket nem is kerestél. Ezért haragudtam rád.
Mihály egy ideig hallgatott.
- Hát ha találkozni akartál velem... hiszen Londonban találkoztunk.
- Igen, de véletlenül. Az nem számít. Különben is nagyon jól tudod, hogy nem rólam van szó.
- Ha másról van szó... azokat hiába is kerestem volna.
- Azért nem is kerested, ugye? Pedig talán csak a kezedet kellett volna kinyújtani. De most még egy sanszod van. Ide hallgass. Te, azt hiszem, megtaláltam Ervint.
Mihály arca azonnal megváltozott. A harag és a megdöbbenés az örvendezo kíváncsiságnak adott helyet.
- Ne beszélj! Hol van?
- Pontosan még nem tudom, de Olaszországban van, Umbria vagy Toszkána egyik kolostorában. Rómában láttam, egy körmenetben ment sok szerzetessel. Nem mehettem oda, nem zavarhattam meg a szertartást. De volt ott egy ismeros pap, akitol megtudtam, hogy ezek a szerzetesek egy umbriai vagy toszkánai rendházból valók. Ezt akartam neked mondani. Ha most itt vagy Olaszországban, segíthetnél nekem keresni. 
- Igen. Köszönöm. De nem tudom, hogy fogok-e segíteni. Nem is tudom, hogyan kellene. Meg aztán most nászúton vagyok, nem járhatom végig Umbria és Toszkána összes kolostorát. És nem is tudom, van-e Ervinnek kedve velem találkozni. Ha látni akarna engem, rég értesíthetett volna a hollétérol. És most menj el, Szepetneki János. Remélem, hogy néhány évig megint nem látlak.
- Megyek is. A feleséged nagyon ellenszenves no.
- Nem kérdeztem a véleményedet.
Szepetneki János felült a biciklijére.
- Fizesd ki a limonádémat - kiáltotta vissza, és eltunt a közben beállott sötétségben.
A házaspár ott maradt, és sokáig hallgatott. Erzsi bosszankodott, és egyúttal komikusnak is találta a helyzetet. Osztálytársak, ha találkoznak... Úgy látszik, Mihályt ezek a diákkori dolgok egészen mélyen érintik. Meg kellene egyszer kérdezni, ki volt ez az Ervin és ez a Tamás... bár olyan ellenszenvesek. Erzsi általában nem szerette a fiatalokat és a félig készeket.
De tulajdonképpen egészen más bosszantotta. Természetesen az bosszantotta, hogy Szepetneki Jánosnak annyira nem tetszett. Nem mintha a legkisebb mértékben is fontos volna, hogy mit gondol róla egy ilyen... egy ilyen kétes egzisztencia. De mégis, nincsen végzetesebb dolog a világon egy no számára, mint a férj barátainak a véleménye. A férfiak hihetetlenül befolyásolhatók, ha nokrol van szó. Igaz, hogy ez a Szepetneki Mihálynak nem barátja. Vagyis hogy nem barátja a szónak konvencionális értelmében, de úgy látszik, mégis valami nagyon eros kapcsolat van közöttük. És különben is, a legocsmányabb férfi is befolyásolni tudja a másik férfit ilyen dolgokban.
- Az ördög vigye, miért nem tetszettem neki?
Alapjában véve Erzsi ehhez igazán nem volt hozzászokva. Gazdag, csinos, jól öltözött, mutatós no volt, a férfiak vonzónak vagy legalábbis rokonszenvesnek találták. Tudta, Mihály ragaszkodásában is nagyon nagy szerepet játszik az, hogy Erzsirol minden férfi elismeroleg beszélt. Sokszor már arra is gyanakodott, hogy Mihály nem is a saját szemével nézi ot, hanem a többiek szemével. Mintha azt mondaná magában: mennyire szeretném ezt az Erzsit, ha én is olyan volnék, mint más ember. És most jön ez a strici, és neki nem tetszik. Nem állhatta meg, hogy ne tegye szóvá.
- Mondd kérlek, miért nem tetszettem barátodnak, a zsebtolvajnak?
Mihály elmosolyodott.
- Ugyan kérlek. Nem te nem tetszettél neki. Az nem tetszett neki, hogy a feleségem vagy.
- Miért?
- Mert azt gondolja, hogy temiattad árulást követtem el az ifjúságommal szemben, a közös ifjúságunkkal szemben. Hogy elfeledkeztem azokról, akik... És hogy más kapcsolatokra építettem fel az életem. Pedig hát... És most még azt is mondod majd nyilván, hogy szép kis barátaim vannak. Erre azt felelhetném, hogy Szepetneki nem barátom, ami persze csak kibúvás volna a kérdés alól. De... hogy is mondjam... ilyen emberek is vannak... Az óralopás gyerekes elogyakorlat volt. Szepetneki azóta virágzó szélhámos lett, volt már nagyon sok pénze is, és akkor eroszakos módon rám tukmált különbözo összegeket, amiket nem tudtam visszaadni neki, mert nem tudtam, hol csavarog, és ült már börtönben is, és írt már nekem Bajáról, hogy küldjek neki öt pengot. És idonként felbukkan, és mindig valami nagyon kellemetlen dolgot tud mondani. De mondom, vannak ilyen emberek is. Ha nem tudnád, most legalább láttad. Mondd, kérlek, lehetne itt valahol egy üveg bort kapni, amit otthon a szobánkban megihatnánk? Már unom ezt a közéletet, amit itt véghezviszünk, a piazzán.
- Kaphatsz a szállodánkban, hisz az vendéglo is.
- És nem lesz abból botrány, hogy a szobánkban isszuk meg? Szabad azt?
- Mihály, a sírba viszel azzal, hogy ennyire félsz a pincérektol és szállodásoktól.
- Már megmagyaráztam. Mondtam, hogy ok a legfelnottebb emberek a világon, és hogy külföldön különösen nem akarok valami szabálytalan dolgot csinálni.
- Jó. De minek megint innod?
- Okvetlenül kell valamit innom. Mert el akarom neked mondani, hogy ki volt és hogyan halt meg Ulpius Tamás.




4

- El kell neked mondanom ezeket a régen történt dolgokat, mert nagyon fontosak. A fontos dolgok általában nagyon régen történtek. És amíg azokat nem ismered, addig, ne haragudj, bizonyos fokig mindig csak jövevény maradsz az életemben.
Gimnazista koromban a sétálás volt a legfobb szórakozásom. Vagy talán inkább a csavargás. Kamaszról lévén szó, ez a kifejezés találóbb. Pest minden városrészét külön-külön, szisztematikusan felfedeztem. Minden városrésznek, sot minden utcarészletnek külön hangulati értéke volt számomra. Különben ma is éppúgy el tudok szórakozni a házakkal, mint akkoriban. Ebben nem öregedtem. A házak nekem nagyon sokat mondanak. Nekem olyanok, mint amilyen régebben a természet volt a költok számára, vagy az, amit ok természetnek neveztek.
De legjobban mégis a budai várat szerettem. Régi utcáit sose untam meg. A régi dolgok akkor is jobban vonzottak, mint az újak. Csak annak volt mélyebb valósága a szememben, amibe sok-sok emberélet ivódott már bele, amit úgy tett maradandóvá a múlt, mint Komíves Kelemenné magas Déva várát.
Milyen szépen fejezem ki magam, figyeled? Talán ez a jó Sangiovese-bor teszi.
Ulpius Tamást sokszor láttam fent a Várban, mert ott lakott. Már ez magában nagyon romantikus volt a szememben, de tetszett arcának szoke, fohercegi, törékeny mélabúja és sok minden más is. Kimérten udvarias volt, sötét ruhákat hordott, és nem barátkozott az osztálytársaival. Velem sem.
És most megint magamról kell beszélnem. Te engem mindig úgy ismertél már, mint izmos, széles, idosebb fiatalembert, kisimult, nyugodt arccal, azzal az arccal, amire Pesten azt mondják, hogy pléhpofa, és úgy tudod, hogy mindig többé-kevésbé álmos vagyok. Hát kérlek, gimnazista koromban még egészen más voltam. Mutattam neked az akkori arcképemet, láthattad, milyen vékony, éhes, nyugtalan, eksztatikus lobogású arcom volt. Sejtem, hogy nagyon csúnya lehettem - de mégis jobban szeretem az akkori arcomat. És képzelj hozzá egy megfelelo kamasztestet, egy vékony, szögletes, a gyors növéstol hajlott hátú fiút. És egy megfelelo nyurga és éhes karaktert.
Így elképzelheted, hogy nem voltam egészséges, sem testileg, sem lelkileg. Vérszegény voltam, és rettenetes depressziók gyötörtek. Tizenhat éves koromban, egy tüdogyulladás után, hallucinációim kezdtek lenni. Mikor olvastam, sokszor úgy éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött, és benéz a könyvbe, amit olvasok. Hátra kellett fordulnom, hogy meggyozodjem róla, hogy nincs ott senki. Vagy éjszaka rettenetes rémülettel arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett, és néz engem. Persze nem volt ott senki. És állandóan szégyelltem magam. Családomban helyzetem lassanként tarthatatlanná vált állandó szégyenkezésem miatt. Ebéd közben egyre elvörösödtem, és egy idoben már a legkisebb ok is elég volt, hogy úgy érezzem, hogy rögtön sírva fakadok. Ilyenkor kiszaladtam a szobából. Tudod, hogy szüleim mennyire rendes emberek; képzelheted, mennyire meg voltak döbbenve, és fel voltak háborodva, és hogy bátyáim és Edit mennyit gúnyolódtak. Végre odáig ment a dolog, hogy kénytelen voltam azt hazudni, hogy fél háromkor külön francia órám van az iskolában, és így magamban ebédelhettem, korábban, mint a többiek.
Azután lassanként sikerült úgy intéznem, hogy a vacsorát meg félretették nekem.
Mindehhez azután hozzájárult, mint legszörnyubb szimptóma, az örvény. Az örvény, így, ahogy mondom. Idonként úgy éreztem, hogy megnyílik mellettem a föld, és egy rettenetes örvény szélén állok. Az örvényt azért mégsem kell szóról szóra venned, sose láttam ezt az örvényt, nem volt vízióm, csak éppen tudtam, hogy ott van az örvény. Illetve azt is tudtam, hogy nincs ott, csak képzelem, hiszen tudod, milyen komplikáltak ezek a dolgok. De annyi tény, hogy mikor elfogott ez az örvény-érzés, nem mertem megmozdulni, nem tudtam egy szót sem szólni, és azt hittem, hogy mindennek vége van.
Ez az érzés egyébként nem tartott sokáig, és nem is volt sok ilyen rohamom. Nagyon kellemetlen volt egyszer természetrajz órán. Éppen megnyílt melletted a föld, mikor kihívtak felelni. Én meg se mozdultam, csak ültem tovább a helyemen. A tanár egy ideig még szólongatott, majd mikor látta, hogy nem mozdulok, felkelt, és odajött hozzám. - Mi bajod van? - kérdezte. Persze nem feleltem. Erre egy darabig nézett rám, azután visszament a katedrára, és mást hívott ki felelni. Olyan finom papi lélek volt, hogy nem szólt soha egy szót sem az esetrol. Annál többet beszéltek róla az osztálytársaim. Azt hitték, hogy lázadásból, dacból nem mentem ki felelni, és hogy a tanár megijedt tolem. Egy csapásra híres jópofa lettem, és hallatlan népszeruségnek örvendtem az egész iskolában. Egy héttel késobb a természetrajztanár Szepetneki Jánost hívta ki. Ezt a Szepetneki Jánost, akit ma láttál. Szepetneki legkalandorabb arcát vette magára, és ülve maradt. A tanár erre felkelt, odament Szepetnekihez, és rettenetesen felpofozta. Szepetneki attól kezdve meg volt gyozodve arról, hogy nekem óriási protekcióm van.
De beszéljünk Ulpius Tamásról. Egy nap leesett az elso hó. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és bekapjam az extraebédet, rögtön rohantam fel a Várba. A hó különösen nagy passzió volt nekem, és az, hogy hóban a városrészek egészen mások, olyannyira, hogy el is lehet tévedni az ismeros utcák közt. Sokáig csavarogtam, azután kimentem a Bástyasétányra, és bámultam a budai hegyek felé. Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sot bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összeno a föld, és az örvény eltunik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az idoérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. De annyi bizonyos, hogy ez az örvény sokkal tovább tartott, mint az elozok. Már besötétedett, és még mindig örvény volt. Ez a mai örvény nagyon makacs, gondoltam. És akkor rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétol, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba.
És azután csakugyan elért az örvény. Lábam alól kicsúszott a föld, és ott lógtam az urben, kezemmel a vaskorlátba fogózkodva. Ha a kezem elfárad, gondoltam, le fogok esni. És csendben, rezignáltan, imádkozni kezdtem, készültem a halálra.
Akkor arra eszméltem, hogy Ulpius Tamás áll mellettem.
- Mi bajod? - kérdezte, és vállamra tette kezét.
Az örvény abban a pillanatban elmúlt, és én összeestem volna a fáradtságtól, ha Tamás meg nem fog. Odatámogatott egy padhoz, és megvárta, amíg kipihenem magam. Mikor jobban lettem, röviden elmondtam neki az örvény-dolgot, eloször életemben. Nem is tudom megmondani, hogy volt - pillanatok alatt o lett a legjobb barátom. Az a barát, akirol a kamaszfiúk nem kevesebb intenzitással, de mélyebben és komolyabban álmodoznak, mint az elso szeretorol.
Akkoriban azután mindennap találkoztunk. Tamás nem akart hozzám eljönni, mert azt mondta, nem szeret bemutatkozni, ellenben nemsokára meghívott magához. Így kerültem az Ulpius-házba.
Ulpius Tamásék fent laktak, egy nagyon öreg és rozzant házban. De csak kívülrol volt a ház öreg és rozzant, belülrol az is nagyon szép és lakályos volt, mint ezek az öreg olasz hotelek. Bár sok tekintetben kísérteties is volt nagy szobáival és mutárgyaival, olyan volt, mint egy múzeum. Mert Ulpius Tamás apja archeológus volt és múzeumigazgató. A nagyapja pedig valamikor órás volt, a boltja régebben ott volt abban a házban. Most már csak magánszorgalomból játszadozott nagyon régi órákkal és mindenféle különös óramuves játékszerekkel, amit maga talált fel.
Tamás anyja már nem élt. Tamás és húga, Éva, gyulölték apjukat, és azzal vádolták, hogy hideg komorságával halálba kergette anyjukat, mikor az még egészen fiatal volt. Ez volt az elso megdöbbento élményem az Ulpius-házban, mindjárt elso látogatásomkor. Éva azt mondta az apjáról, hogy olyan a szeme, mint a cipogomb - amiben egyébként teljesen igaza is volt, és Tamás a világ legtermészetesebb hangján azt mondta: - Mert tudod, az apám rendkívül undorító fráter - amiben szintén igaza volt. Én, hiszen tudod, erosen összetartó családi körben nottem fel, szüleimet és testvéreimet nagyon szerettem, az apámat mindig imádtam, és nem is tudtam elképzelni, hogy szülok és gyermekek ne szeressék egymást, vagy hogy a gyermekek éppúgy bírálják el szüleik viselkedését, mint idegen emberekét. Ez volt az elso, a nagy, primordiális lázadás, amivel életemben találkoztam. És ez a lázadás furcsa módon végtelenül rokonszenves volt a számomra, bár magamnak eszem ágában sem volt fellázadni apám ellen.
Ulpius Tamás ki nem állhatta az apját, de annál jobban szerette nagyapját és húgát. Húgát annyira szerette, hogy az is lázadásnak tunt már. Én is szerettem testvéreimet, nem veszekedtem velük túlságosan sokat, a családi összetartást komolyan vettem, amennyire elvont és szórakozott természetem megengedte. De minálunk az volt a szokás, hogy a testvéreknek nem illett mutogatni, hogy szeretik egymást, nevetségesnek, sot szégyenletesnek tartottunk minden gyengédséget egymás közt. Azt hiszem, a legtöbb családnál így van. Karácsonyra nem vettünk egymásnak ajándékot; ha valamelyikünk elment vagy hazajött, nem köszönt a többieknek, és ha elutaztunk, csak szüleinknek írtunk tisztelettudó leveleket, és a végére odaírtuk: Üdvözlöm Pétert, Lacit, Editet és Tivadart. Ulpiuséknál egészen másképp volt. A két testvér választékos udvariassággal beszélt egymással, és búcsúzáskor meghatottan megcsókolták egymást, akkor is, ha csak egy órára mentek el. Amint késobb rájöttem, rendkívül féltékenyek voltak egymásra, és nagyrészt ez volt az oka annak, hogy nem barátkoztak senkivel.
Éjjel-nappal együtt voltak. Éjjel is, mondom, mert egy szobában laktak. Ez volt rám nézve a legkülönösebb. Minálunk Editet tizenkét éves korában elválasztották mitolünk, fiúktól, és azóta külön noi lakosztály fejlodött ki körülötte, barátnok jártak hozzá, sot barátok is, akiket mi nem is ismertünk, és szórakozásokat uztek, amelyeket mi mélyen megvetettünk. Kamaszfantáziámat meglehetosen foglalkoztatta az, hogy Éva és Tamás együtt laknak. Úgy képzeltem, ezáltal a nemek különbsége valahogy elmosódik bennük, és mind a ketten kissé androgün jelleget vettek fel a szememben. Tamással általában kíméletesen és finoman beszéltem, mint ahogy lányokkal szokás, Évával szemben viszont nem éreztem azt az unatkozó feszengést, amit Edit barátnoivel, a hivatalosan lányoknak deklarált lényekkel szemben éreztem.
A nagyapát, aki a legvalószínutlenebb idokben, sokszor az éjszaka közepén, és a legvalószínutlenebb ruhákban, köpenyekben és kalapokban csoszogott be a testvérek szobájába, nehezen szoktam meg. A testvérek mindig szertartásos ovációkban részesítették. Eleinte untam az öreg bácsi történeteit, és nem is értettem jól, mert az öreg németül beszélt és kissé rajnavidéki tájszólással, mert Kölnbol vándorolt be Magyarországra. De késobb azután rájöttem meséinek az ízére. Az öreg a régi Pest eleven lexikonja volt. Nekem, a házak barátjának, valóságos fonyeremény. El tudta mondani minden várbeli háznak és gazdáinak a történetét. Úgyhogy a Vár házai, amelyeket addig csak látásból ismertem, lassanként személyes és meghitt ismerosökké váltak.
De az apjukat én is gyulöltem. Nem is emlékszem, hogy egyetlenegyszer beszéltünk volna egymással. Ha meglátott, csak morgott egyet és elfordult. A két Ulpius rettenetesen szenvedett, ha apjukkal kellett vacsorázniuk. Egy nagy teremben ettek, és vacsora közben egyik sem szólt egy szót sem. Azután a két testvér leült, és apjuk fel és alá járkált a nagy teremben, amit csak egy állólámpa világított meg. Amikor apjuk a terem túlsó végébe ért, alakja elveszett a homályban. Ha szóltak egymáshoz, apjuk odajött: - Mi az, amirol beszéltek? - kérdezte ellenségesen. De szerencsére ritkán volt otthon. Kiskocsmákban itta le magát egyedül, pálinkával, mint a rossz emberek.
Mikor megismerkedtünk, Tamás éppen egy vallástörténeti tanulmányon dolgozott. A tanulmány az o gyermekkori játékairól szólt. De a témát az összehasonlító vallástörténet módszerével dolgozta fel. Nagyon különös tanulmány volt, félig a vallástörténet paródiája, félig pedig halálosan komoly tanulmány önmagáról.
Tamás éppolyan mániákusa volt a régi dolgoknak, mint én. Nála nem is lehetett csodálni: egyrészt apai örökség volt, másrészt a házuk olyan volt, mint egy múzeum. Tamás számára a régiség volt a természetes dolog, és a modern a furcsa, idegen. Állandóan Olaszországba vágyódott, ahol minden régi és neki való. És íme, én most itt ülök, és o sose jutott el... Az én vonzódásom a régi dolgokhoz inkább csak passzív élvezés és intellektuális vágy a megismerés után, Tamás vonzódása aktív fantázia-tevékenység volt.
Állandóan megjátszotta a történelmet.
Úgy kell elképzelned, hogy a két testvér élete az Ulpius-házban állandóan színház volt, állandó commedia dell'arte. A legcsekélyebb dolog elég volt, hogy megindítsa a dolgot, hogy Tamás és Éva megjátsszanak valamit, illetve hogy játsszanak, ahogy ok mondták. A nagyapa mesélt valamit egy várbeli grófnorol, aki szerelmes volt a kocsisába, és Éva mindjárt grófno lett és Tamás kocsis; vagy elmesélte, hogyan ölték meg Majláth országbírót oláh inasai, és Éva országbíró lett és Tamás oláh inasok; vagy sokkal hosszabb, komplikáltabb és folytatásos történelmi rémdrámák fejlodtek ki. A játékok természetesen csak nagy vonásokban jelezték az eseményeket, mint a commedia dell'arte: egy-két ruhadarabbal, foképp a nagyapa kifogyhatatlan és megdöbbento ruhatárából, jelezni tudták a kosztümöt, azután következett egy nem nagyon hosszú, de rendkívül barokk, nyakatekert dialógus, majd a gyilkosság vagy öngyilkosság. Mert ahogy most visszagondolok, ezek a rögtönzött színjátékok mindig az eroszakos halál képei felé csúcsosodtak ki. Tamás és Éva naponta egyszer megfojtották, megmérgezték, ledöfték vagy olajba fozték egymást.
A jövojüket nem tudták másképp elképzelni, mint a színházzal összefüggésben, amennyiben egyáltalán gondoltak jövojükre. Tamás drámaírónak készült, Éva pedig nagy színésznonek. De a készülés szó nem egészen helyes, mert Tamás sosem írt drámát, és Évának álmában sem jutott eszébe, hogy színiiskolába kellene járnia. Annál nagyobb szenvedéllyel jártak színházba. Csak a Nemzetibe; a könnyu színpadtól Tamás éppúgy undorodott, mint a modern építészettol; leginkább a klasszikus drámákat szerette, amelyekben boven van gyilkosság és öngyilkosság.
De ahhoz, hogy színházba menjenek, pénz kellett, apjuk pedig, azt hiszem, egyáltalán nem adott nekik zsebpénzt. Valami kis jövedelmet jelentett az öreg szakácsné, az Ulpiusok lompos földi gondviselése, aki a háztartáspénzbol félrespórolt néhány fillért az ifjúság számára. Meg a nagyapa, akinek rejtélyes forrásokból akadt itt-ott néhány koronája; azt hiszem, mint zugórás kereshette. De mindez természetesen nem volt elég, hogy az Ulpiusok színházi szenvedélyét kielégíthesse.
A pénzrol Évának kellett gondoskodnia. Tamás elott ezt a szót, hogy pénz, nem volt szabad kiejteni. Éva gondoskodott is; pénzszerzés dolgában rendkívül leleményes volt. Minden eladható holmijukat jó áron el tudta adni; idonként a ház muzeális értékeibol is el-eladott valamit, de ez nagyon kockázatos volt apjuk miatt, és Tamás sem vette jónéven, ha valami megszokott régiség hiányzott. Néha egészen meglepo kölcsönöket vett fel Éva, a zöldségesnél, a cukrászdában, a patikában, sot a villanyszámla-inkasszánstól is. És ha mindez nem segített, akkor lopott. Lopott a szakácsnétól, halálmegveto bátorsággal lopott az apjától, felhasználva annak részegségét. Ez volt még a legmegbízhatóbb és bizonyos tekintetben legtisztességesebb jövedelmi forrásuk. De egyszer egy cukrász kasszájából sikerült kiemelnie tíz koronát, amire nagyon büszke volt. És bizonyára voltak olyan esetek is, amelyeket nem mondott el. És lopott tolem is. Majd amikor észrevettem, és keseruen tiltakoztam ellene, lopás helyett rendszeres adót vetett ki rám, hetente bizonyos összeget be kellett szolgáltatnom a családi alapra. Tamásnak persze nem volt szabad tudni errol.
Erzsi itt közbeszólt:
- Moral insanity.
- Igen, az - folytatta Mihály. - Az ilyen szakkifejezések rendkívül megnyugtatóak. És bizonyos fokig felmentést is adnak. Nem tolvaj, hanem elmebeteg. De Éva nem volt sem elmebeteg, sem tolvaj. Csak nem volt semmi erkölcsi érzéke a pénzzel összefüggo dolgok iránt. A két Ulpius-testvér annyira kívül állt a világon, a világ gazdasági és társadalmi rendjén, fogalmuk sem volt arról, hogyan szabad és hogyan nem szabad pénzt szerezni. A pénz számukra nem létezett. Ok csak azt tudták, hogy bizonyos, nem is nagyon szép papírszeletek és ezüst korongok ellenében színházba lehet menni. A pénz nagy absztrakt mitológiája, a modern ember vallásos és erkölcsi érzéseinek az alapja és a pénz-isten áldozat rítusai: a „becsületes munka", a takarékosság, a gyümölcsöztetés és hasonló dolgok számukra ismeretlen fogalmak voltak. Az ilyesmi az emberrel vele születik, de velük nem született; vagy megtanulja az ember otthon, mint én, de oket otthon legfeljebb a várbeli házak történetére tanította meg a nagyapjuk.
Nem is tudod elképzelni, mennyire irreálisak voltak, mennyire irtóztak minden gyakorlati valóságtól. Újság sosem volt a kezükben, sejtelmük sem volt, hogy mi történik a világban. Pedig akkor világháború volt; de oket nem érdekelte. Az iskolában egyszer kiderült, felelés közben, hogy Tamás sosem hallott Tisza Istvánról. Mikor Przemysl elesett, Tamás azt hitte, hogy egy orosz tábornokról van szó, és udvariasan örömét fejezte ki; majdnem megverték. Késobb az intelligensebb fiúk már Adyról és Babitsról vitatkoztak; Tamásnak az volt az elmélete, hogy mindenki tábornokról beszél, és Adyról is sokáig azt hitte, hogy tábornok. Az intelligensebb fiúk Tamást butának tartották, éppúgy, mint tanárai. Különös géniusza, történelmi tudása teljesen ismeretlen maradt az iskolában, amit o egyébként egy csöppet sem sajnált.
Minden más tekintetben is kívül álltak az élet megszokott rendjén. Évának esetleg éjszaka kettokor eszébe jutott, hogy az elozo héten a Svábhegyen felejtette francia füzetét; akkor mind a ketten felkeltek, felöltöztek, felmentek a Svábhegyre, és ott csavarogtak reggelig. Tamás másnap királyi egykedvuséggel mulasztotta az iskolát, Éva gyártott neki bizonyítványt az öreg Ulpius aláírásával. Éva egyáltalán nem járt iskolába, és semmiféle elfoglaltsága nem volt, de olyan jól elszórakozott egyedül is, mint egy macska.
Akármikor be lehetett hozzájuk állítani, az ember sosem zavarta oket, tovább folytatták a maguk életét, mintha az ember ott se lenne. Éjszaka is szívesen látták az embert, de gimnazista koromban éjjel nem mehettem hozzájuk az otthoni fegyelem miatt, legfeljebb színház után, rövid idore - s folyton arról ábrándoztam, hogy milyen jó volna náluk aludni. Érettségi után gyakran maradtam ott éjszakára.
Késobb egy híres angol esszében olvastam, hogy a kelták alapvonása a lázadás a tények zsarnoksága ellen. Hát a két Ulpius ebbol a szempontból kelta volt. Mellesleg megjegyezve, Tamás is, meg én is orjöngtünk a keltákért, a Grál-mondáért és Parsivalért. Valószínuleg azért éreztem magam oly jól köztük, mert ilyen kelták voltak. Közöttük megtaláltam önmagam. Rájöttem, hogy miért éreztem magam a szüloi házban mindig szégyellni való idegennek. Mert ott a tények uralkodtak. Ulpiuséknál odahaza voltam. Mindennap odamentem, és minden szabad idomet náluk töltöttem.
Mikor bekerültem az Ulpius-ház atmoszférájába, állandó szégyenérzésem elmúlt, és elmúltak az ideges szimptómák is. Az örvénnyel akkor találkoztam utoljára, amikor Ulpius Tamás kihúzott belole. Senki sem nézett át többé a vállam fölött, és nem bámult rám éjszaka a sötétben. Nyugodtan aludtam, az élet megadta azt, amit vártam tole. Testileg is összeszedtem magam, az arcom kisimult. Ez volt életem legboldogabb idoszaka, és ha valami szag vagy világítás felkelti bennem az emlékét, most is átfut rajtam az az izgatott és szédelgos és távoli boldogság, az egyetlen boldogság, amit ismertem.
Ezt a boldogságot sem adták persze ingyen. Ahhoz, hogy otthon lehessek az Ulpius-házban, nekem is el kellett szakadnom a tények világától. Vagy-vagy: nem lehetett kétlaki életet folytatni. Én is leszoktam az újságolvasásról, és szakítottam intelligens barátaimmal. Lassanként engem is olyan hülyének tartottak, mint Tamást; nekem ez nagyon fájt, mert hiú voltam, és tudtam, hogy okos vagyok - de nem lehetett rajta segíteni. Az otthoniaktól teljesen elszakadtam; szüleimhez és testvéreimhez azzal a kimért udvariassággal beszéltem, amelyet Tamástól tanultam; azt a szakadást, ami akkor állt be közöttünk, azóta sem tudtam megszüntetni, bármennyit igyekeztem, és azóta is rossz a lelkiismeretem családommal szemben. Késobb azután ezt a távolságérzést engedelmességgel igyekeztem korrigálni, de az már más történet...
Az otthoniak megdöbbenve vették észre átalakulásomat. Aggodalmas családi tanácskozásra ültek össze nagybátyáméknál, és elhatározták, hogy nekem nore van szükségem. Nagybátyám nagy zavarban és számos jelképes kifejezést használva közölte is ezt velem. Érdeklodve hallgattam, de nem mutattam semmi hajlandóságot; annál kevésbé, mert akkor Tamás, Ervin, Szepetneki János meg én már megfogadtuk, hogy nohöz nem nyúlunk, mert mi leszünk az új Grál-lovagok. A no azután lassanként elmaradt, és szüleim tudomásul vették, hogy olyan vagyok, mint amilyen vagyok. Anyám, azt hiszem, mindmostanig óvatosan figyelmezteti a háztartási alkalmazottakat és az új ismerosöket, akik a házhoz jönnek, hogy vigyázzanak, mert én nem vagyok mindennapi ember. Pedig hát... hány éve már, hogy mikroszkóppal sem lehet bennem semmit sem kimutatni, ami nem volna mindennapi.
Nem is tudnám megmondani, mibol állt ez a változás, amit szüleim oly nyugtalanul észleltek. Igaz, hogy a két Ulpius minden tekintetben megkövetelte, hogy az ember alkalmazkodjék hozzájuk, és én szívesen, sot boldogan alkalmazkodtam is. Leszoktam a jó tanulásról. Revideáltam véleményeimet, és undorodtam egy csomó dologtól, ami addig tetszett nekem: a katonaságtól és a harctéri dicsoségtol, az osztálytársaimtól, a magyaros ételektol, mindentol, amire az iskolában azt mondhatták volna, hogy stramm" vagy „jó pofa". Abbahagytam a futballt, amit addig szenvedéllyel uztem; a vívás volt az egyetlen megengedett sport, azt annál nagyobb szorgalommal gyakoroltuk mind a hárman. Rengeteget olvastam, hogy Tamással lépést tartsak, bár ez nem esett nehezemre. Ebbol az idobol datálódik érdeklodésem a vallástörténet iránt, amirol azután késobb leszoktam, mint annyi másról, mikor megkomolyodtam.
És mégis rossz volt a lelkiismeretem a két Ulpiusszal szemben. Úgy éreztem, hogy becsapom oket. Mert ami nekik természetes szabadság volt, nekem nehéz, görcsös lázadás. Túlságosan is polgár vagyok, és túlságosan annak neveltek otthon, hiszen te tudod. Nekem nagy lélegzetet kellett vennem, és nagy elhatározásomba került, hogy a cigarettahamut a földre szórjam; a két Ulpius nem is tudta másképp elképzelni. Ha néha hosiesen rászántam magam, hogy Tamással együtt iskolát kerüljek, egész nap gyomorgörcseim voltak. Nekem olyan a természetem, hogy reggel korán felébredek, és éjszaka álmos vagyok, délben és vacsoraidoben vagyok a legéhesebb, szeretek tányérból enni, és nem szeretem a tésztával kezdeni, szeretem a rendet, és kimondhatatlanul félek a rendoröktol. Ezeket a tulajdonságaimat, egész rendszereto és lelkiismeretes polgári lényemet titkolnom kellett Ulpiusék elott. Ok ugyan tudtak róla, meg is volt a véleményük, de finomak voltak, és nem szóltak, nagylelkuen elnéztek másfelé, ha a rendesség vagy a takarékosság olykor-olykor kitört belolem.
Legnehezebb az volt, hogy részt kellett vennem a játékaikban. Belolem minden színész-hajlandóság messzemenoen hiányzik, legyozhetetlenül szégyenlos vagyok, és eleinte majd meghaltam, amikor rám adták a nagyapa vörös mellényét, hogy VI. Sándor pápa legyek egy folytatásos Borgia-drámában. Késobb megtanultam ezt is; de sosem tudtam olyan szép barokk szövegeket rögtönözni, mint ok. Ellenben kituno áldozatnak bizonyultam. Engem lehetett legjobban megmérgezni és olajba fozni. Sokszor én csak a tömeg voltam, amely Rettenetes Iván kegyetlenkedésének áldozatul esik, és egymás után huszonötször kellett hörögnöm és meghalnom, különbözo módokon. Különösen a hörgési technikámnak volt nagy sikere.
És azt is meg kell mondanom neked, bár nehezemre esik errol beszélnem, még ennyi bor után is, de a feleségemnek errol is kell tudnia: nagyon szerettem én lenni az áldozat. Már reggel arra gondoltam, és egész nap arra vártam, igen...
- Miért szerettél áldozat lenni? - kérdezte Erzsi.
- Hm... hát erotikus okokból, ha érted, hogy gondolom... igen. Késobb magam találtam ki azokat a történeteket, amelyekben kedvem szerint áldozat lehettem. Például ilyeneket (a mozi kezdte már akkor irányítani a fantáziát): hogy Éva mondjuk apacslány, akkoriban arról szóltak a filmek, elcsal engem egy apacstanyára, ott leitat, azután kirabolnak és megölnek. Vagy ugyanezt történelmibben: megjátszani Judit és Holofernes históriáját; azt nagyon szerettem. Vagy orosz tábornok vagyok, Éva kémno, elaltat, és ellopja a haditervet. Tamás esetleg nagyon ügyes szárnysegéd, aki üldözobe veszi Évát, és visszaszerzi a titkot, de Éva sokszor ot is ártalmatlanná tette, és az oroszok rettento veszteséget szenvedtek. Az ilyesmi ott alakult ki, játék közben. Érdekes, hogy ezek a játékok Tamásnak is nagyon tetszettek, és Évának is. Csak éppen hogy én mindig szégyelltem magam értük, és ma is nagyon szégyellem, amint beszélek róla, ok pedig nem. Éva szeretett az a no lenni, aki megcsalja, elárulja, megöli a férfiakat, Tamás meg én szerettünk az a férfi lenni, akit megcsalnak, elárulnak, megölnek vagy nagyon megaláznak...
Mihály elhallgatott és ivott. Erzsi egy ido múlva megkérdezte:
- Mondd, szerelmes voltál Ulpius Évába?
- Nem, nem gondolnám. Ha mindenáron azt akarod, hogy szerelmes voltam valakibe, akkor inkább Tamásba. Tamás volt az ideálom, Éva inkább csak ráadás és erotikus eszköz ezekben a játékokban. De azt sem szívesen mondanám, hogy szerelmes voltam Tamásba, mert a kifejezés félreértheto, még azt gondolnád, valami beteges homoerotikus kapcsolat volt közöttünk, pedig errol szó sem volt. A legjobb barátom volt, a szó nagy kamaszkori értelmében, és ami beteges volt a dologban, az, elobb mondtam, egészen más és mélyebb természetu volt.
- De mondd, Mihály... oly nehéz elképzelni... évekig folyton együtt voltatok, és semmiféle ártatlan flört nem fejlodött ki közted és Ulpius Éva közt?
- Nem, semmi.
- Hogy lehet az?
- Hogy?... csakugyan... Valószínuleg úgy, hogy annyira intimek voltunk, hogy nem flörtölhettünk, és nem lehettünk szerelmesek egymásba. A szerelemhez távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek egymáshoz. A közeledés persze csak illuzorikus, mert a szerelem valójában eltávolít. A szerelem polaritás - a két szerelmes a világ két ellenkezo töltésu pólusa...
- Nagyon okosakat mondasz, így késo éjszaka. Nem értem az egész helyzetet. Talán csúnya volt a lány?
- Csúnya? O volt a legszebb no, akit életemben láttam. Nem, ez sem pontos. O volt a szép no, és azóta is minden szépséget hozzá mérek. Minden késobbi szerelmem hozzá hasonlított valamiben, az egyiknek a lába, a másik úgy emelte fel a fejét, a harmadiknak a hangja a telefonban.
- Én is?
- Te is... igen.
- Miben hasonlítok hozzá?
Mihály elpirult és hallgatott.
- Mondd meg... nagyon kérlek.
- Hogy is mondjam... Állj fel, kérlek, és gyere ide mellém.
Erzsi odaállt Mihály széke mellé, Mihály átkarolta a derekát, és felnézett rá. Erzsi elmosolyodott.
- Most... ez az - mondta Mihály. - Mikor így felülrol mosolyogsz rám. Így mosolygott Éva is, mikor én voltam az áldozat.
Erzsi kivonta magát, és visszaült a helyére.
- Érdekes - mondta kedvetlenül. - Te valamit biztosan elhallgatsz. Nem baj. Nem tartom kötelességednek, hogy mindent elmondj. Én sem érzek semmi lelkiismeret-furdalást, hogy nem beszéltem neked a kamaszéveimrol. Nem is tartom fontosnak. De mondd... te abba a lányba szerelmes voltál. Ez csak kifejezés dolga. Minálunk ezt úgy hívják, hogy szerelem.
- Nem, mondom, hogy én nem voltam belé szerelmes. Csak a többiek.
- Milyen többiek?
- Éppen most akarok róluk beszélni. Éveken át nem volt más vendége az Ulpius-háznak, mint én. Mikor nyolcadikosok lettünk, megváltozott a helyzet. Akkor csatlakozott Ervin és Szepetneki János. Ok Évához jöttek, nem Tamáshoz, mint én. A dolog úgy történt, hogy az iskola abban az évben is színieloadást rendezett, mint minden évben, és minthogy mi voltunk a nyolcadikosok, mi vittük a foszerepet az egész ünnepélyen. Valami alkalmi színdarabról volt szó, ami nagyon szép volt, csak az volt a baj, hogy egy eléggé terjedelmes noi szerep volt benne. A fiúk elhozták erre a célra jégpályai és tánciskolai kis ideáljaikat, de a tanár, aki az eloadást rendezte, egy nagyon okos és a noket nagyon utáló, fiatal pap, egyiket sem találta alkalmasnak. Én valahogy szóvá tettem a dolgot Éva elott. Évának attól kezdve nem volt nyugta, úgy érezte, itt az alkalom, hogy színésznoi karrierjét elkezdje. Tamás persze hallani sem akart a dologról, hátborzongatóan nem elokelonek találta, hogy az iskolával ilyen közeli, úgyszólván családi nexusba kerüljön. De engem Éva addig terrorizált, amíg megemlítettem a dolgot az illeto tanárnak, aki engem nagyon szeretett, és megbízott, hogy hozzam el Évát. El is vittem. Éva csak kinyitotta a száját, és a tanár mindjárt azt mondta: - Maga fog játszani, maga és senki más. Úgyhogy még Évának állt feljebb, hivatkozott atyja szigorú és színházellenes világfelfogására, egy félóráig kérette magát, amíg végre beleegyezett.
Magáról az eloadásról most nem akarok persze beszélni, csak mellesleg jegyzem meg, hogy Évának egyáltalán nem volt sikere, az egybegyult szülok, köztük anyám is, úgy találták, hogy túlságosan merész, nem eléggé noies, kicsit közönséges, szóval valahogy olyan furcsa stb.; vagyis megérezték benne a lázadást, és anélkül, hogy Éva játékában vagy öltözködésében, vagy viselkedésében valami kifogásolható lett volna, fel voltak háborodva erkölcseikben. De a fiúk közt sem volt sikere, hiába volt annyival szebb, mint a jégpályai és tánciskolai kis ideálok. A fiúk elismerték, hogy nagyon szép, „de valahogy...", mondták, és vállat vontak. Ezekben a polgári fiúkban csírájában már megvolt szüleik magatartása a lázadóval szemben. Az elvarázsolt királykisasszonyt Évában csak Ervin és János ismerték fel, akik akkor már maguk is lázadók voltak.
Szepetneki Jánost ma láttad. Mindig ilyen volt. Az osztály legjobb szavalója volt, különösen mint Cyrano volt nagy az önképzokörben. Revolvert hordott magával, és kisebb korában hetente agyonlott néhány betörot, aki özvegy édesanyja titokzatos okmányait akarta elragadni. Szenzációs noügyei voltak már akkor is, mikor a többiek még csak odáig jutottak, hogy nagy igyekezettel ráléptek táncosnojük lábára. Nyaranta kint járt a harctéren, és hadnagyi rangig vitte. Új ruháit percek alatt elszakította, mert mindig éppen lezuhant valamirol. Legfobb ambíciója az volt, hogy bebizonyítsa nekem, hogy különb nálam. Ez azt hiszem, úgy keletkezett, hogy tizenhárom éves korunkban volt egy tanárunk, aki koponyavizsgálattal foglalkozott, és az én fejem dudorairól megállapította, hogy tehetséges vagyok, János fejérol viszont azt olvasta le, hogy nem tehetséges. Ezt sosem tudta kiheverni, sok évvel az érettségi után még könnyezve emlegette. Mindenben különb akart lenni nálam: futballban, tanulásban, intelligenciában. Mikor aztán mind a háromról leszoktam, zavarba jött, és nem tudta, mihez kezdjen. Azután beleszeretett Évába, mert azt hitte, hogy Éva szerelmes belém. Igen, ez volt Szepetneki János.
- És kicsoda Ervin?
- Ervin zsidó fiú volt, akkoriban katolizált, talán a paptanárok hatása alatt, de inkább belso útját követve, azt hiszem. Elozoleg, tizenhat éves korában, o volt a legintelligensebb az intelligens és beképzelt fiúk közt, a zsidó fiúk korábban érnek. Tamás nagyon utálta is ot intelligenciájáért, és egyenesen antiszemita lett, ha Ervinrol volt szó.
Ervintol hallottunk eloször freudizmusról, szocializmusról, március-körrol, o volt az elso közöttünk, akiben jelentkezett az a furcsa világ, ami késobb Károlyi-forradalom lett. Gyönyöru verseket írt, Ady Endre modorában.
Azután úgyszólván egyik napról a másikra megváltozott. Elzárkózott az osztálytársai elol, csak velem érintkezett, de a verseit, akkori eszemmel legalábbis, nem értettem, és az sem tetszett nekem, hogy hosszú, rím nélküli sorokat kezdett írni. Elvonult, olvasott, zongorázott, nemigen tudtunk róla. Azután egy nap a kápolnában láttuk, hogy o is az oltárhoz járul, a többi fiúval, áldozni. Innen tudtuk, hogy katolizált.
Hogy miért katolizált? Nyilván azért, mert a katolicizmus számára idegenszeru szépsége vonzotta. És vonzotta a hittételek és erkölcsi parancsok kérlelhetetlen szigorúsága. Azt hiszem, volt benne valami, ami az aszkézis felé vágyódott, mint ahogy más ember élvezetek után sóvárog. Szóval mindazok az okok, amikért más is meg szokott térni, és buzgó katolikus lesz. És azonkívül még valami, amit akkor még nem láttam ilyen tisztán. Ervin is, mint engem kivéve az Ulpius-házban mindenki, szerepjátszó természet volt. Ha most visszagondolok, kisdiák korától kezdve állandóan megjátszott valamit. Megjátszotta az intellektuelt és a forradalmárt. Nem volt közvetlen és természetes, mint ahogy illene lenni, távolról sem volt az. Minden szava és mozdulata stilizált volt. Régies szavakat használt, zárkózott volt, állandóan a nagy szereplehetoségeket kereste. De nem úgy játszott, mint az Ulpiusok, akik a következo pillanatban elfelejtkeztek szerepükrol, és másik játékba kezdtek: egész életével meg akart játszani egy szerepet, és a katolicizmusban megtalálta végre a nagy, méltó és nehéz szerepet. Többet azután nem is változtatott attitudöt, és a szerep befelé egyre mélyült.
Olyan buzgó katolikus volt, amilyenek zsidók szoktak néha lenni, akikben az évszázadok öröksége még nem koptatta el a katolicizmus nagy megrendüléseit. Nem úgy volt katolikus, mint az áhítatos és szegény sorsú osztálytársak, akik naponta áldoztak, kongregációba jártak, és egyházi pályára készültek. Azoknak a katolicizmusa alkalmazkodás volt, az övé lázadás, szembeszállás az egész hitetlen vagy közömbös világgal. Mindenrol katolikus véleménye volt, a könyvekrol, a háborúról, az osztálytársakról, a tízórai vajaszsemlérol. Sokkal intranzigensebb és dogmatikusabb volt, mint legszigorúbban vallásos tanáraink. „Aki kezét az eke szarvára tette, hátra ne tekintsen", ez a bibliai mondás volt a jelszava. Kikapcsolt az életébol mindent, ami nem volt egészen katolikus. Revolverrel orködött lelki üdvössége fölött.
Az egyetlen, amit régebbi életébol megtartott, a dohányzás szenvedélye volt. Nem emlékszem, hogy valaha cigaretta nélkül láttam volna.
Pedig nagyon sok megkísértésben volt része. Ervin rendkívül szerette a noket. O volt a szerelmes az osztályban, olyan komikusan egyoldalú beállításban, mint ahogy Szepetneki János volt a hazudozó. Szerelmeirol az egész osztály tudott, mert hiszen egész délután az illeto kislánnyal sétált a Gellérthegyen, és verseket írt hozzá. Az osztály tisztelte Ervin szerelmeit, mert érezte az intenzitást és a költoiséget. De mikor katolizált, természetesen a szerelemrol is lemondott. A fiúk akkor kezdtek nyilvánosházakba járni. Ervin undorral fordult el tolük. Pedig a többiek, azt hiszem, inkább csak heccbol és dicsekvésbol jártak a nokhöz - Ervin volt az egyetlen, aki már igazán tudta, mi a testi vágy.
Akkor ismerkedett meg Évával. Bizonyára Éva kezdett ki vele. Mert Ervin nagyon szép volt, elefántcsontszínu arcával, magas homlokával, izzó szemével. És áradt belole a különösség, a dac, a lázadás. És amellett kedves és finom volt. Én az egészrol már csak akkor vettem tudomást, amikor Ervin és János beállítottak az Ulpius-házba.
Az elso délután rettenetes volt. Tamás tartózkodó és fohercegi volt, csak idonként mondott valami egyáltalán nem odavaló dolgot, hogy megdöbbentse a burzsoákat. De Ervin és János nem döbbentek meg, mert nem voltak burzsoák. János beszélt egész délután, bálnavadászati tapasztalatairól és nagy üzleti terveirol a kókuszdió-termelés ügyesebb felhasználása körül. Ervin hallgatott, cigarettázott, és nézte Évát; Éva pedig egészen más volt, mint egyébkor. Nyafogott, kényeskedett, noies lett. A legrosszabbul én éreztem magam. Úgy éreztem magam, mint a kutya, aki azon veszi észre magát, hogy mától fogva két másik kutyával kell megosztania eddigi monopóliumát, hogy az asztal alatt ülhessen, mikor a család ebédel. Morogtam, de sírni szerettem volna.
Akkor ritkább vendég is lettem; igyekeztem olyankor jönni, amikor Ervin és János nincs ott. Különben is érettségi elott álltunk; komolyan neki kellett látnom, és azonkívül Tamásba is igyekeztem beleverni az elkerülhetetlen tudnivalókat. Valahogy meg is úsztuk az érettségit. Tamást sikerült eroszakkal odahurcolnom, pedig egyáltalán nem is akart aznap felkelni. És azután újra kezdodött a nagy élet az Ulpius-házban.
De eddigre minden jóra fordult. Az Ulpiusok voltak az erosebbek. Teljesen magukhoz asszimilálták Ervint és Jánost. Ervin engedett zordságából, valami nagyon kedves, bár affektált modort vett magára, úgy beszélt mindig, mintha idézojelben beszélne, hangsúlyozva, hogy nem azonosítja magát teljesen azzal, amit mond és tesz. János csendesebb és szentimentális lett.
Lassanként a játékhoz is visszatértünk, de a játék sokkal kidolgozottabb lett, János kalandori és Ervin költoi fantáziájával meggazdagodva. János természetesen kituno színésznek bizonyult. Állandóan túlszavalt és túlzokogott mindenkit (mert foképp reménytelen szerelmest szeretett játszani), úgyhogy meg kellett állni a játékban, és bevárni, amíg lecsillapodik. Ervin kedvenc szerepe a vadállat volt; kitunoen bevált mint az a bölény, amelyet Ursus (én) legyozök, és nagyon tehetséges unikornis volt. Hatalmas egyszarvával minden akadályt, függönyöket, lepedoket, miegymást szét tudott hasítani.
Ekkoriban az Ulpius-ház határai lassanként kitágultak. Kezdtünk nagyokat sétálni a budai hegyek közt, fürödni is jártunk, és azután az ivásra is rákaptunk. Az ötlet Jánosé volt, aki már évek óta mesélt kocsmai kalandokat. Rajta kívül Éva volt a legjobb ivó közöttünk, rajta szinte meg sem látszott, ha ivott, csak valahogy még Évább lett. Ervin az ivásba éppoly szenvedélyesen vetette bele magát, mint a dohányzásba. Nem akarok fajelméleti igazságokat mondani, de te is tudod, hogy furcsa dolog, ha egy zsidó sokat iszik. Ervin ivása éppolyan furcsa volt, mint katolicizmusa. Elkeseredett fejestugrás, és mintha nem is egyszeru magyar boroktól részegedett volna meg, hanem valami sokkal szörnyubb dologtól, hasistól vagy kokaintól. És egyúttal mindig mintha búcsúzott volna is: mintha éppen utoljára ivott volna, és egyáltalán utoljára csinált volna mindent ezen a világon. Én hamar megszoktam a bort, és életszükségletemmé vált az az érzelmi feloldódás, fegyelemlazulás, amit kivált belolem, de szörnyen szégyelltem odahaza másnapi katzenjammerjeimet, és mindig megfogadtam, hogy többé nem iszom. És azután újra ittam, és egyre növekedett bennem az a tudat, hogy gyenge vagyok, és az a veszendoségérzés, ami a legfontosabb érzésem volt az Ulpius-éveknek ebben a második felében. Úgy éreztem, hogy „vesztembe rohanok", különösen olyankor, amikor ittam. Úgy éreztem, hogy véglegesen kihullok abból, ami a rendes emberek rendes élete, és amit apám elvárna tolem. Ezt az érzést, minden szörnyu lelkiismeret-furdalásom dacára, nagyon szerettem. Ebben az idoben szinte bujdostam apám elol.
Tamás keveset ivott, és egyre hallgatagabb lett.
Ekkor kezdett hatni ránk Ervin vallásossága. Már kezdtük látni azt a világot, azt a realitást, ami elol mind ez ideig elhúzódtunk, és megrémültünk tole. Éreztük, hogy az ember szükségképpen bepiszkolódik, és áhítattal hallgattunk Ervinre, aki azt mondta, hogy ennek nem szabad bekövetkeznie. Mi is éppolyan szigorúan és dogmatikusan kezdtünk ítélkezni az egész mai élet fölött, mint Ervin. Egy idore o lett közöttünk a hegemón, mindenben orá hallgattunk, és János meg én igyekeztünk lefozni egymást áhítatos cselekedetekben. Mindennap új szegény szerencsétleneket fedeztünk fel, akiken segíteni kellett, és újabb halhatatlan nagy katolikus írókat, akiket meg kellett mentenünk a méltatlan feledéstol. Szent Tamás és Jacques Maritain, Chesterton és Canterburyi Szent Anzelm úgy röpködtek a szobában, mint a legyek. Templomba jártunk, és Jánosnak természetesen jelenései voltak. Egyszer Szent Domonkos benézett hajnal elott az ablakán, és felemelt mutatóujjal mondta: Tereád pedig egészen különösen vigyázunk. Azt hiszem, János és én ellenállhatatlanul komikusak lehettünk ebben az attitudben. A két Ulpius kevéssé vette ki részét a katolicizmusból.
Ez a periódus talán egy évig tarthatott, akkor következett be azután a dezintegráció. Nem lehetne pontosan megmondani, mivel kezdodött, de valahogy kezdett a mindennapi realitás beáradni, és ugyanakkor az enyészet is. Meghalt az Ulpius nagyapa. Hetekig szenvedett; fuldokolt és hörgött. Éva meglepo türelemmel ápolta, ott virrasztott éjszakánként az ágya mellett. Mikor késobb egyszer mondtam neki, hogy ez szép volt tole, szórakozottan mosolygott, és azt mondta, hogy nagyon érdekes nézni, mikor valaki meghal.
Azután apjuk elhatározta, hogy valaminek történnie kell a gyermekeivel, ez így nem mehet tovább. Évát sürgosen férjhez akarta adni. Leküldte egy gazdag vidéki nagynénjéhez, aki nagy házat vitt, hogy ott megyebálozzék, és nem tudom mit csináljon. Éva persze egy hét múlva visszajött nagyszeru történetekkel, és flegmatikusan vágta zsebre az apai pofonokat. Tamásnak nem volt ilyen szerencsés természete. Apja hivatalba adta. Rettenetes rágondolni, most is könnyes lesz a szemem, ha rágondolok, hogy szenvedhetett Tamás a hivatalban. A városházán dolgozott, normális kispolgárok között, akik nem tartották épelméjunek. A leheto legbutább, legsablonosabb munkákat bízták rá, mert nem tételezték fel róla, hogy meg tudna valamit csinálni, ami némi gondolkodást vagy önállóságot igényel. És talán igazuk is volt. A kollégák részérol rengeteg megaláztatásnak volt kitéve: nem mintha bántották volna, ellenkezoleg, sajnálták és kímélték. Tamás sosem panaszkodott nekünk, csak Évának néha; így tudom. Tamás csak elsápadt és elhallgatott, ha a hivatalát említettük.
Ekkor történt Tamás második öngyilkossága.
- A második? - kérdezte Erzsi.
- Igen. Az elsorol már elobb kellett volna beszélnem. Az tulajdonképpen fontosabb is volt és sokkal rettenetesebb. Még tizenhat éves korunkban történt, tehát barátságunk elején. Egy nap szokásom szerint beállítottam hozzájuk. Évát egyedül találtam, szokatlan elmélyedéssel rajzolgatott valamit. Azt mondta, hogy Tamás felment a padlásra, várjam meg, mindjárt lejön. Tamás akkoriban gyakran ment fel a padlásra kutató expedícióra, a régi ládák közt sok mindent talált, ami a régiségkedvelo fantáziáját foglalkoztatta, és amit játékainknál felhasználhattunk; különben is egy ilyen régi ház padlása nagyon romantikus hely. Nem voltam tehát meglepve, és türelmesen vártam. Éva, mondom, szokatlanul csendes volt.
Egyszer csak elsápadt, felugrott, és sikítva hívott, hogy menjünk fel a padlásra, nézzük meg, mi van Tamással. Nem tudtam, mirol van szó, de rémülete rám is átragadt. A padláson már meglehetosen sötét volt. Mondom, zegzugos, óriási, régi padlás volt, mindenfelé titokzatos deszkaajtók nyíltak, és a folyosón idonként ládák és deszkák álltak keresztbe, a fejemet is beütöttem alacsony gerendákba, és váratlan lépcsokön kellett fel- és lerohanni. De Éva habozás nélkül szaladt a sötétben, mint aki tudja, hogy hol lehet Tamás. A folyosó legvégén egy alacsony és nagyon hosszú fülke volt, és a végén egy kis, kerek ablak világossága látszott. Éva megtorpant, és sikoltva kapaszkodott belém. Az én fogam is vacogott, de már akkor is olyan voltam, hogy éppen a legnagyobb félelem tesz váratlanul bátorrá. Bementem a sötét fülkébe, magam után vonva a belém kapaszkodó Évát.
A kis, kerek ablak mellett ott lógott Tamás, vagy egy méter magasságban. Felakasztotta magát. - Még él, még él - sikította Éva, és egy kést nyomott a kezembe. Úgy látszik, nagyon jól tudta, hogy Tamás mire készül. Egy láda állt ott, nyilván Tamás erre állt fel, hogy a hurkot fent a gerendához erosítse. Felugrottam a ládára, elvágtam a kötelet, és a másik karommal átöleltem Tamást, és lassan leeresztettem Évának, aki kioldotta nyakán a kötelet.
Tamás nemsokára magához tért, csak pár perce lehetett, hogy felakasztotta magát, nem történt semmi baja.
- Miért árultál el? - kérdezte Évától. Éva nagyon szégyellte magát, és nem felelt.
Idovel azután óvatosan megkérdeztem, hogy miért tette ezt.
- Kíváncsi voltam, hogy milyen - mondta Tamás egykedvuen.
- És milyen? - kérdezte Éva tágranyílt szemu kíváncsisággal.
- Nagyon jó volt.
- Sajnálod, hogy levágtunk? - kérdeztem, most már én is némi lelkiismeret-furdalással.
- Nem. Ráérek. Majd egyszer máskor.
Tamás akkor még nem tudta elmagyarázni, hogy mirol van szó. De nem is kellett, megértettem úgyis; megértettem a játékainkból. Megjátszott tragédiáinkban állandóan öltünk és haltunk. Játékainkban csak errol volt szó. Tamást a meghalás állandóan foglalkoztatta. De értsd meg, ha ugyan meg lehet érteni: nem a halál, az enyészet, a megsemmisülés. Nem. Hanem a meghalás aktusa. Vannak emberek, akik „ellenállhatatlan kényszerbol" új és új gyilkosságokat követnek el, hogy élvezzék a gyilkosság izzó gyönyöruségét. Ilyen ellenállhatatlan kényszer vonzotta Tamást saját meghalásának végso nagy eksztázisa felé. Valószínuleg nem tudom neked megmagyarázni, Erzsi, az ilyesmit éppúgy nem lehet megmagyarázni, mint ahogy a botfülunek hiába magyarázod a zenét. Én megértettem Tamást. Évekig nem beszéltünk többet errol a dologról, csak tudtuk egymásról, hogy megértjük egymást.
Mikor húszévesek voltunk, akkor következett be a másik kísérlet, amiben már én is részt vettem. Ne ijedj meg, hiszen látod, hogy élek.
Akkoriban nagyon el voltam keseredve, foképp apám miatt. Az érettségi után beiratkoztam az egyetemre bölcsésznek. Apám több ízben megkérdezte, hogy mi akarok lenni, mire azt feleltem, hogy vallástörténész. - És mibol akarsz élni? - kérdezte apám. Erre a kérdésre nem tudtam felelni, és nem is akartam gondolkozni rajta. Tudtam, hogy apám azt akarja, hogy dolgozzam a vállalatnál. Egyetemi stúdiumaim ellen nem volt súlyosabb kifogása, mert úgy gondolta, hogy csak díszére fog válni a vállalatnak, ha az egyik beltag doktor lesz. Az egyetemet végeredményben én is csak úgy tekintettem, mint néhány évi haladékot. Idot nyerni, mielott felnott leszek.
Az életkedv ebben az idoben nem volt eros oldalam. A veszendoség-érzés egyre erosebb lett bennem, és akkoriban már a katolicizmus sem vigasztalt, sot csak növelte bennem gyengeségem tudatát. Nem voltam szerepjátszó természet, és akkor már tisztán láttam, hogy életem és lényem mennyire gyógyíthatatlanul távol áll a katolikus életideáltól.
Én voltam az elso, aki elhagytam a társaság katolicizmusát; ez is számos árulásaim egyike.
Szóval egy délután beállítottam Ulpiusékhoz, és hívtam Tamást, jöjjön sétálni, szép, tavaszias délután volt. Kijutottunk Óbudára, és beültünk egy üres kiskocsmába, egy Szent Flórián-szobor alá. Sokat ittam, és közben keseregtem apám miatt, kilátásaim miatt, az ifjúság egész rettenetes szomorúsága miatt.
- Miért iszol annyit? - kérdezte Tamás.
- Mert jó.
- Szeretsz szédülni?
- Hogyne.
- Szeretsz nem tudni magadról?
- Hogyne. Az egyetlen dolog, amit szeretek.
- Hát akkor... nem értlek. Képzeld el, mennyivel nagyobb élvezet lehet egészen meghalni.
Ezt én is beláttam. Részegen az ember sokkal logikusabban gondolkozik. Csak az az ellenvetésem volt, hogy nagyon irtózom minden fájdalomtól és eroszaktól. Nincs kedvem felakasztani vagy megölni magam, vagy beugrani a hideg Dunába.
- Nem is kell - mondta Tamás. - Van nálam harminc centigramm morfium, úgy tudom, az kettonknek is elég, bár egyedül is meg lehet halni tole. Tudniillik én úgyis meghalok a napokban, most már itt az ideje. De ha te is velem jössz, akkor még sokkal jobb. Természetesen nem akarlak befolyásolni. Csak úgy mondom. Ha éppen kedved van.
- Hol szerezted a morfiumot?
- Évától kaptam. Éva az orvostól kunyerálta ki, azt mondta, hogy nem tud aludni.
Mind a kettonkre nézve végzetesen nagy jelentosége volt annak, hogy a mérget Évától kaptuk. Ez is hozzátartozott a játékunkhoz, azokhoz a beteg játékokhoz, amelyeket Ervin és János csatlakozása óta kénytelenek voltunk erosen módosítani. Az eksztázis mindig az volt, hogy Éva által vagy Éváért halunk meg. Hogy Éva adta a mérget, végleg meggyozött arról, hogy be kell vennem. Meg is történt.
Nem is tudom elmondani, milyen egyszeru és magától értetodo volt akkor öngyilkosnak lenni. Részeg is voltam, és akkoriban az ital mindig valami hiszen úgyis minden mindegy" hangulatot váltott ki belolem. És aznap délután felszabadította bennem azt a leláncolt démont, amely, azt hiszem, minden ember tudata mélyén ott alszik, és a halál felé hívja. Gondold meg: meghalni sokkal könnyebb és természetesebb, mint életben maradni...
- Inkább meséld tovább - mondta Erzsi nyugtalanul.
- Kifizettük a bort, és sétálni mentünk, nagy, meghatott deruvel. Elmondtuk, mennyire szerettük egymást, és hogy ez a barátság volt a legszebb az életben. Egy ideig a Duna partján ültünk, ott kint Óbudán, a sínek mellett, a nap akkor ment le a Dunán. És vártuk a hatást. Egyelore nem éreztünk semmit.
Egyszerre csak ellenállhatatlan, sírós vágyat éreztem, hogy elbúcsúzzam Évától. Tamás eloször hallani sem akart róla, de azután gyozött benne az az érzés, ami Évához fuzte. Villamosra ültünk, majd a kis lépcsokön felrohantunk a Várba.
Most már tudom, hogy abban a pillanatban, amikor Évát látni akartam, már elárultam Tamást és az öngyilkosságot. Öntudatlanul arra számítottam, hogy ha visszamegyünk az emberek közé, majd már megmentenek valahogy. Tudat alatt nem volt kedvem meghalni. Fáradt voltam halálosan, olyan fáradt, amilyen az ember csak húszéves korában tud lenni, és én is vágyódtam a meghalás titkos, sötét mámora után, de amint a bor által okozott veszendoség-érzés oszlani kezdett, meghalni mégse volt kedvem...
Az Ulpius-házban ott ültek Ervin és János. Én jókedvuen eloadtam nekik, hogy fejenként tizenöt centigramm morfiumot vettünk be, és most rövidesen meg fogunk halni, de elobb még el akarunk búcsúzni. Tamás már egészen fehér volt és tántorgott, rajtam nem látszott semmi más, mint hogy sok bort ittam, és surun beszélek, mint a részegek. János azonnal elrohant, telefonált a mentoknek, bejelentette, hogy itt van két fiatalember, akik fejenként tizenöt centigramm morfiumot vettek be.
- Élnek még? - kérdezték a mentok.
János igenlo válaszára azt mondták, hogy azonnal hozzanak be minket. János és Ervin taxiba dugtak minket, és elvittek a Markó utcába. Én még mindig nem éreztem semmit.
Annál többet éreztem a mentoknél, akik irgalmatlanul kimosták a gyomromat, és elvették a kedvemet minden öngyilkosságtól. Egyébként nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy nem is volt az morfium, amivel megmérgeztük magunkat. Vagy Éva csapta be Tamást, vagy az orvos Évát. Tamás rosszulléte lehet autoszuggesztió is.
Évának és a fiúknak egész éjjel fenn kellett maradniuk és vigyázniuk, nehogy elaludjanak, mert a mentoknél azt mondták, hogy ha elalszunk, nem fogunk többet felébredni. Különös éjszaka volt. Nagyon nagy zavarban voltunk egymással szemben; én boldog is voltam, mert öngyilkos lettem, ami nagy szenzáció, és boldog voltam, mert életben maradtam; rendkívül kellemes fáradtságot éreztem. Mindnyájan nagyon szerettük egymást, az o virrasztásuk nagy, áldozatos baráti gesztus volt, és nagyszeruen illett akkori vallásos és baráti lelkesültségünkhöz. Meg voltunk mindnyájan rendülve, és Dosztojevszkij-ízu beszélgetéseket folytattunk, és egyik feketekávét a másik után ittuk. Jellegzetesen az az ifjúkori éjszaka volt, amire az ember felnott korában csak bizonyos émelygéssel tud visszatekinteni. De tudja Isten, úgy látszik, én már megöregedtem, mert nem érzek semmi émelygést, ha visszagondolok rá, csak nagy-nagy nosztalgiát.
Csak Tamás nem szólt egy szót sem, és hagyta, hogy hideg vizet öntsünk rá és csipkedjük, nehogy elaludjék. Tamás csakugyan rosszul volt, és azonkívül összetörte az, hogy megint nem sikerült. Ha én szóltam hozzá, elfordult, és nem felelt. Árulónak tartott. Azontúl nem is voltunk már igazán jó barátok. Ezt a történetet késobb sosem említette, oly kedves és udvarias volt, mint azelott, de tudom, hogy sosem bocsátott meg nekem. Úgy halt meg, hogy én már nem tartoztam hozzá...
Mihály itt elhallgatott, és tenyerébe hajtotta fejét. Aztán felkelt, és kibámult az ablakon a sötétbe. Majd visszajött, és szórakozott mosollyal simogatta Erzsi kezét.
- Még most is ennyire bánt? - kérdezte csendesen Erzsi.
- Nekem azóta sem volt egy barátom se - mondta Mihály.
Megint hallgattak. Erzsi azon tunodött, vajon Mihály csak boros szentimentalizmusból sajnálja így magát, vagy vajon csakugyan, akkor, az Ulpius-házban, valami megszakadt Mihályban, és azóta ilyen közönyös és távoli az emberekkel szemben?
- És mi volt Évával? - kérdezte végre.
- Éva akkoriban szerelmes volt Ervinbe.
- És ti nem voltatok féltékenyek?
- Nem, természetesnek találtuk. Ervin volt a hegemón, ot tartottuk magunk közül a legkülönbnek, úgy éreztük, az az igazság, hogy Éva ot szeresse. Én különben sem voltam szerelmes Évába, Jánosnál pedig igazán nem lehetett tudni. Akkoriban a társaság egy kicsit szét is hullott. Ervin és Éva mindinkább elegek voltak egymásnak, és keresték az alkalmat, hogy kettesben maradhassanak. Engem meg az egyetem és a vallástörténet kezdtek oszintén érdekelni. Tudományos ambíciók töltöttek el; az elso találkozás a tudománnyal olyan részegíto, mint a szerelem.
De hogy visszatérjek Ervinre és Évára... Éva akkoriban sokkal csendesebb lett, templomba járt, az Angol Kisasszonyokhoz, ahol valamikor iskoláslány volt. Már mondtam, hogy Ervinnek egészen különös diszpozíciója volt arra, hogy szerelmes legyen, a szerelem úgy hozzátartozott, mint Szepetnekihez a kalandorság. Meg tudtam érteni, hogy még Éva sem maradt hideg mellette.
Megható szerelem volt, költészettel, budai várral és húszévességgel átitatott szerelem, tudod, olyan, hogy mikor ketten végigmentek az utcán, szinte vártam, hogy az emberek tisztelettel félre fognak húzódni elolük, mint mikor a Szentséget viszik. Mi legalábbis így tiszteltük, határtalanul tiszteltük kettejük szerelmét. Valahogy az egész társaság értelme ebben teljesedett. És milyen rövid ideig tartott! Hogy mi történt közöttük, pontosan sose tudtam meg. Úgy látszik, Ervin megkérte Éva kezét, és az öreg Ulpius kidobta. János úgy tudta, hogy meg is pofozta. De Éva csak annál jobban szerette Ervint, és bizonyára szívesen a kedvese lett volna, de Ervin számára a hatodik parancs kérlelhetetlen valóság volt. Még sokkal sápadtabb és hallgatagabb lett, mint addig, az Ulpius-házhoz nem járt, én egyre ritkábban láttam; és Évában akkor mehetett végbe az a nagy változás, ami késobb olyan megmagyarázhatatlanná tette a számomra. És azután Ervin egy szép napon eltunt. Tamástól tudtam meg, hogy szerzetes lett. Tamás megsemmisítette a búcsúlevelet, amelyben Ervin tudatta vele elhatározását. Hogy o tudta-e Ervin szerzetesi nevét, és hogy hol, melyik szerzetben van, az titok, amit magával vitt a sírba. Talán csak Évának árulta el.
Ervin bizonyára nem azért lett szerzetes, mert Évát nem vehette feleségül. Hiszen elozoleg sokat beszélgettünk a szerzetesi életrol, és tudom, hogy Ervin vallásossága sokkal mélyebb volt, semhogy szerzetesnek ment volna a belso elhivatás valami határozott jele nélkül, pusztán kétségbeesésbol és romantikából. Bizonyára magasabb ujjmutatást látott abban is, hogy Évát nem vehette feleségül. De hogy ilyen hirtelen és menekülésszeruen ment el, abban nagy része lehetett annak, hogy Éva elol akart elmenekülni, az elol a kísértés elol, amit Éva jelentett a számára. Így, menekülve bár, és talán kissé József módjára, de mégis megtette, amirol annyit ábrándoztunk akkoriban: ifjúságát töretlen áldozatként ajánlotta fel Istennek.
- Csak azt nem értem - mondta Erzsi -, hogyha, amint mondod, annyira diszponálva volt a szerelemre, miért hozta meg ezt az áldozatot?
- Édes, a lélekben az ellentétek egymás mellett vannak. Nagy aszkéták nem hideg és szenvtelen emberekbol lesznek, hanem a legtüzesebbekbol, azokból, akiknek van mirol lemondaniuk. Ezért nem engedi meg az Egyház, hogy egy herélt pap legyen.
- És mit szólt mindehhez Éva?
- Éva magára maradt, és ettol kezdve nem lehetett vele bírni. Ebben az idoben Budapest a síberek és az entente-tisztek kezében volt. Éva, hogy, hogy nem, az entente-tisztek körébe került. Nyelveket tudott, és a viselkedésében volt valami nem magyaros-vidékies, hanem igazán világvárosi. Úgy tudom, nagyon népszeru volt. Ekkor lett, egyik napról a másikra, kis kamaszlányból gyönyöru nové. Ekkor került a szemébe, az addigi pajtásos és nyílt kifejezés helyett, az a másik tekintet: mindig úgy nézett, mintha közben valami távoli, halk hangokra figyelne.
Ebben az utolsó korszakban, Tamás és Ervin hegemóniája után, János hegemóniája következett. Évának ugyanis pénz kellett, hogy elegánsan jelenhessék meg az elegáns emberek között. Bár nagyon ügyesen tudott a semmibol eleganciát varrni magának, azért ahhoz a semmihez is kell egy kis pénz. Itt következett Szepetneki János szerepe. Mindig tudott Éva számára pénzt eloteremteni. Hogy honnan, azt o tudta. Sokszor éppen azokat az entente-tiszteket vágta meg, akikkel Éva táncolt. - Bekaszíroztam a társaságpénzt - mondta cinikusan. De akkor már mi is cinikusan beszéltünk, mert mindig a hegemón stílusához alkalmazkodtunk.
János aggálytalan módszerei nekem nagyon nem tetszettek. Nem tetszett például, hogy egy nap felkereste Reich urat, apám vállalatának öreg könyvelojét, és egy borzasztó bonyolult mesével, az én kártyaadósságomra és tervbe vett öngyilkosságomra hivatkozva, egy elég komoly összeget vágott ki belole. Késobb persze vállalnom kellett, hogy kártyaadósságot csináltam, holott soha életemben nem volt kártya a kezemben.
És különösen az nem tetszett, hogy ellopta az aranyórámat. Ez egy nagy mulatság alkalmával történt, valahol kint, egy akkor divatos nyári vendégloben, a nevére már nem is emlékszem. Sokan voltunk, Éva társasága, két-három külföldi tiszt, inflációs-gazdag fiatalemberek, furcsa nok, az akkori évek rendkívül merész ruháiba és viselkedésébe öltözve. Veszendoség-érzésemet már az is kiváltotta, hogy Tamás meg én ennyire nem nekünk való társaságba keveredtünk, emberek közé, akikkel semmi más közösségünk nem volt, mint éppen ez az érzés, hogy most már úgyis minden mindegy. Mert akkor a veszendoséget már nemcsak én éreztem, hanem az egész város is, a levegoben volt. Az embereknek rengeteg pénzük volt, és tudták, hogy hiába, egyik napról a másikra el fog veszni, a katasztrófa úgy lógott a kerthelyiség fölött, mint egy csillár.
Apokaliptikus idok voltak. Nem is tudom, józanok voltunk-e, amikor leültünk inni. Az emlékemben úgy él, mintha az elso pillanattól fogva részeg lettem volna. Tamás alig ivott, de ez az általános világvége-hangulat annyira megfelelt lelkiállapotának, hogy szokatlan otthonossággal mozgott az emberek és cigányok között. Tamással sokat beszéltem aznap éjjel, illetve szóban keveset, de iszonyú érzelmi perspektívája volt a szavaknak, amiket mondtunk, és újra nagyszeruen megértettük egymást, megértettük egymást a veszendoségben. És a furcsa lányokkal is jól megértettük egymást, legalábbis én úgy éreztem, hogy a keltákra és a halottszigetekre vonatkozó enyhe vallástörténeti fejtegetéseim élénk visszhangot váltanak ki abból a színinövendékbol, aki nagyobbára mellettem ült. Azután Évával félreültünk kettesben, és úgy udvaroltam neki, mintha nem is ismerném sovány és nagyszemu kamaszkora óta, és o is teljes noi komolysággal fogadta udvarlásomat, fél-mondatokkal és messzire nézve, akkori pózának teljes fényében.
Mikor világosodni kezdett, nagyon rosszul lettem, és hogy utána kissé kijózanodtam, észrevettem, hogy az aranyórám eltunt. Rettenetesen meg voltam döbbenve, kétségbeesésem eksztatikus volt. Meg kell értened: egy aranyóra elvesztése magában nem olyan nagy szerencsétlenség, még akkor sem, ha az ember húszéves, és más értéktárgya ezen a világon nincsen, mint az aranyórája. De mikor az ember húszéves, és hajnalban arra józanodik ki, hogy ellopták az aranyóráját, hajlandó arra, hogy a veszteségnek mélyen szimbolikus jelentoséget tulajdonítson. Az aranyórát apámtól kaptam, aki egyébként nem nagyon ajándékozó természetu ember. Mondom, egyetlen értéktárgyam volt, egyetlen szóba jöheto magántulajdonom, és szememben éppen vaskos és közönséges, nagyképu nyárspolgárisága által képviselte mindazt, amit annyira nem szerettem, de aminek az elvesztése, most hogy szimbolikus formában megjelent elottem, páni rémülettel töltött el. Az volt az érzésem, hogy most már végleg el vagyok jegyezve az alsó hatalmaknak, ellopták azt a lehetoséget, hogy valamikor mégis kijózanodjam, és visszatérjek a polgári világba.
Odatántorogtam Tamáshoz, közöltem vele, hogy ellopták az aranyórámat, mondtam, hogy telefonálok a rendorségre, és szólok a vendéglosnek, zárja le a kapukat, minden vendéget meg kell motozni. Tamás csillapított a maga módján:
- Nem érdemes. Hagyd. Persze hogy ellopták. Toled mindent el fognak lopni. Mindig te leszel az áldozat. Te azt szereted.
Csodálkozva néztem rá, de csakugyan nem szóltam senkinek sem az óra eltunésérol. Mialatt Tamásra bámultam, egyszerre tisztában voltam vele, hogy az órát csak Szepetneki János lophatta el. Az est folyamán volt valami átöltözési móka, Szepetneki meg én kicseréltük kabátunkat és nyakkendonket, valószínuleg mikor visszakaptam a kabátomat, az óra már nem volt benne. Keresni kezdtem Szepetneki Jánost, hogy kérdore vonjam, de már nem volt ott. Másnap és harmadnap se láttam.
És negyednap már nem kértem számon az órát. Átláttam, hogy ha csakugyan o vitte el, akkor azért vitte el, mert Évának pénzre volt szüksége. És valószínuleg Éva tudtával vitte el, hiszen az egész átöltözés-mókát Éva indítványozta - és az a jelenet, amikor kettesben ültem Évával, talán arra való volt, hogy ne vegyem mindjárt észre az óra eltunését. Mikor erre a lehetoségre rájöttem, bele is törodtem a dologba. Ha Éváért történt, jól történt. Akkor ez is hozzátartozik a játékhoz, a régi játékhoz az Ulpius-házban.
Attól kezdve szerelmes voltam Évába.
- De hiszen mostanig a leghatározottabban tagadtad, hogy valaha is szerelmes voltál belé - vetette közbe Erzsi.
- Persze. Igazam is volt. Csak jobb szó híján nevezem szerelemnek azt, amit Éva iránt éreztem. Ez az érzés semmiben sem hasonlított ahhoz, ahogy téged szeretlek, és ahogy egy-két elodödet szerettem, ne haragudj. Valahogy egészen a negatívuma annak. Téged azért szeretlek, mert hozzám tartozol, ot azért, mert nem tartozott hozzám - az, hogy téged szeretlek, önbizalmat és erot ad, az, hogy ot szerettem, megalázott és megsemmisített... persze ezek szónokias antitézisek csak. Akkor úgy éreztem, hogy a régi játék valósággá válik, és én lassan elpusztulok a nagy beteljesedésben. Elpusztulok Éva miatt, Éva által, úgy ahogy megjátszottuk kamaszkorunkban.
Mihály felkelt és nyugtalanul járkált a szobában. Most, most bántani kezdte, hogy így kiadta magát. Erzsinek... egy idegen nonek...
Erzsi megszólalt:
- Az elobb valami olyasmit mondtál, hogy azért nem lehettél szerelmes belé, mert túlságosan is ismertétek egymást, nem volt meg köztetek a szerelemhez szükséges távolság.
(Jól van, nem érti - gondolta Mihály. - Csak annyit ért belole, amennyit egészen primer féltékenysége fel tud fogni.)
- Jó, hogy ezt említed - mondta megnyugodva. - Addig az emlékezetes éjszakáig nem is volt távolság. Akkor fedeztem fel, amikor kettesben ott ültünk, mint egy hölgy és egy úr, hogy Éva már egészen más no, idegen, nagyszeru és gyönyöru no, ugyanakkor, amikor még a régi Éva is, elveszíthetetlenül hordja magában ifjúságom beteg és sötét édességét.
Egyébként Éva fütyült rám. Ritkán sikerült látnom, és akkor sem törodött velem. Nyugtalansága már valahogy patologikus volt. Különösen amióta megjelent a komoly kéro. Egy híres, gazdag, nem egészen fiatal régiséggyujto, aki egyszer-kétszer megfordult az Ulpius-házban, az öregnél, látta néha Évát, és régóta foglalkozott azzal a tervvel, hogy feleségül veszi. Az öreg Ulpius kijelentette Évának, hogy semmiféle tiltakozást nem fogad el. Éva már eleget élt a nyakán. Menjen férjhez, vagy menjen a fenébe. Éva kéthónapi haladékot kért. Az öreg, a volegény kérésére, beleegyezett.
Minél kevesebbet törodött velem Éva, annál erosebb lett bennem az az érzés, amire jobb híján azt mondtam, hogy szerelem. Úgy látszik, egészen különös hajlandóságom volt akkoriban a reménytelenségre: ácsorogni éjszaka a kapuja elott, hogy meglessem, amint neveto és hangos kísérettel hazajön; elhanyagolni tanulmányaimat; minden pénzemet elkölteni hülye ajándékokra, amiket észre sem vesz jóformán; nyálasan ellágyulni, és férfiatlanul jelenetezni, ha találkozom vele - ez volt az én formám, akkor éltem igazán, semmi, ami öröm azóta jött, nem ment olyan igaz mélységekbe, mint az a fájdalom, az a boldog gyalázat, hogy el kell vesznem miatta, és o nem is törodik velem. Vajon úgy hívják ezt, hogy szerelem?
(Miért mondom el ezt, miért mondom... megint sokat ittam. De egyszer el kellett mondanom, és Erzsi úgy sem érti.)
Közben végéhez közeledett az Évának adott haladék. Az öreg Ulpius néha bedobbant a szobába, és rettenetes jeleneteket csinált. Ekkoriban már sosem volt józan. A volegény is megjelent, osz hajjal és bocsánatkéro mosollyal. Éva még egy hetet kért. Hogy egy hétre nyugodtan elutazhassék Tamással, és elbúcsúzhassanak egymástól. Valahonnan pénze is volt az utazásra.
El is utaztak, Hallstattba. Késo osz volt, nem volt ott rajtuk kívül egy lélek sem. Az ilyen régi történelmi fürdohelyeknél semmi sem halálosabb. Mert hogy egy vár vagy egy székesegyház nagyon öreg, teljesen idoszerutlen, és itt-ott omladozik, az természetes, az a dolga. De mikor egy olyan hely mutatja a mulandóságot, ami a pillanatnyi örömök számára készült, például egy kávéház vagy egy gyógysétány... annál nincs rettenetesebb.
- Jó - mondta Erzsi -, meséld tovább. Mi történt az Ulpiusokkal?
- Édes, azért haboztam és filozofáltam, mert innen kezdve nem tudom, hogy mi történt velük. Soha többé nem láttam oket. Ulpius Tamás Hallstattban megmérgezte magát. Ezúttal sikerült.
- És mi történt Évával?
- Hogy Évának mi része volt Tamás halálában? Talán semmi. Nem tudhatom. Nem jött többet vissza. Azt mondják, Tamás halála után értejött egy magasrangú idegen katonatiszt, és elvitte.
Talán találkozhattam volna még vele. A következo években egyszer-kétszer lett volna alkalmam. János néha felbukkant, homályos célzásokat tett, hogy esetleg meg tudja csinálni, hogy láthassam Évát, és szívesen látná, ha szolgálatait honorálnám. De én akkor már nem akartam találkozni Évával; ezért mondta az elobb János, hogy én vagyok az oka, hogy elszakadtam ifjúságomtól, holott csak a kezemet kellett volna kinyújtanom... Igaza van. Mikor Tamás meghalt, azt hittem, megbolondulok - és azután elhatároztam, hogy megváltozom, kirántom magam ebbol a buvöletbol, nem akarok úgy járni, mint Tamás, én rendes ember leszek. Otthagytam az egyetemet, kitanultam az apám szakmáját, kimentem külföldre, hogy jobban értsek a dolgokhoz, azután hazamentem, és igyekeztem olyan lenni, mint más ember.
Ami pedig az Ulpius-házhoz tartozott - nemhiába éreztem olyan veszendonek -, minden elpusztult, nem maradt belole semmi. Az öreg Ulpius nem élt azután soká. Agyonütötték, amint egyszer hazafelé tartott részegen egy külvárosi kocsmából. A házat már elobb megvette egy Munk nevu gazdag ember, apám egy üzletbarátja. Voltam is egyszer náluk, borzasztó... Gyönyöruen berendezték, úgyhogy sokkal régibb, mint igazából. Az udvar közepén egy valódi flórenci kút áll. A nagyapa szobájából altdeutsch ebédlo lett, tölgyfaburkolattal. És a mi szobánk... Istenem, valami osmagyar vendéglonek vagy micsodának rendezték be, tulipános ládákkal, köcsögökkel és mütyürkékkel. Tamás szobáját! Ez a mulandóság... Szent Isten, milyen késo van! Ne haragudj, édes, de egyszer el kellett mondanom... akármilyen szamárságnak hangzik esetleg, így kívülrol... na most lefekszem.
- Mihály... azt ígérted, hogy elmondod, hogyan halt meg Ulpius Tamás. És nem mondtad el, sem azt, hogy miért halt meg.
- Nem mondtam el, hogy hogyan halt meg, mert nem tudom. És hogy miért halt meg? Hm. Hát talán életunt volt, nem? Az életet nagyon meg lehet unni, nem?
- Nem. De aludjunk. Nagyon késo van már.




5

Firenzével nem volt szerencséjük. Egész ottlétük alatt esett. Álldogáltak esoköpenyben a Dóm elott, és Mihály egyszerre elnevette magát. Hirtelen megértette a Dóm egész tragikumát. Hogy itt áll páratlan szépségében, és senki se veszi komolyan. Idegenforgalmi és mutörténeti nevezetesség lett, és senki sem gondolná róla, senki sem hiszi már el neki, hogy azért van itt, hogy Isten és a város dicsoségét hirdesse.
Felmentek Fiesoléba, és nézték, amint egy zivatar fontoskodó gyorsasággal, futólépésben jött a hegyeken át, hogy még idejében utolérje oket. Bemenekültek a kolostorba, és megnézték a sok keleti ócskaságot, amit a jámbor barátok a századok folyamán misszióikból hazahoztak. Mihály hosszasan elgyönyörködött egy kínai képsorozatban, amelyrol csak egy ido múlva tudta megállapítani, hogy mit is ábrázol. Mindegyik kép felso részén egy dühös és riasztó kínai trónolt, elotte egy nagy könyv. Arcát különösen ijesztové tette az, hogy haja kétoldalt a halántéka fölött felfelé borzadott. A képek alsó részében pedig mindenféle hátborzongató dolog történt: valami kellemetlen folyadékba dobáltak be embereket vasvillákkal, némelyiknek éppen a lábát furészelték, egyiknek nagy gonddal húzták ki éppen kötél alakú beleit, és egy helyt egy automobilszeru szerkezet, amelyet egy halántékán felfelé fésült szörnyeteg hajtott, nekiment egy tömegnek, és a gépezet orrán elhelyezett forgó bárdok feltrancsírozták az embereket.
Ráeszmélt, hogy ez az Utolsó Ítélet, ahogy egy kínai keresztény látja. Micsoda szakértelem és tárgyilagosság!
Szédülni kezdett, és kiment a térre. A táj, amely olyan csodálatos volt a vonatból nézve, Bologna és Firenze közt, most ázott és ellenszenves volt, mint egy no, aki sírt, és lemállott arcáról a festék.
Mikor leértek, Mihály elment a fopostára; ide címeztették leveleiket, amióta Velencét elhagyták. Az egyik neki címzett borítékon megismerte Pataki Zoltánnak, Erzsi elso férjének az írását. Talán olyasmi van benne, amit Erzsinek nem kellene elolvasnia, gondolta, és leült a levéllel egy kávéház elé. Íme, a férfi-szolidaritás, gondolta mosolyogva.
A levél így szólt:

Kedves Mihály,
jól tudom, kissé émelygos dolog, hogy hosszú és barátságos levelet írok neked, miután „elcsábítottad és megszöktetted" a feleségemet, de te sosem voltál a konvenciók embere, és ezért talán nem is fogsz megütodni rajta, ha én, bár mindig vén konformistának neveztél, ez egyszer szintén nem törodöm a viselkedésünket irányító szabályokkal. Írok neked, mert másképp nem volnék nyugodt. Írok neked, mert oszintén megvallva, nem tudom, miért ne írnék, hiszen azzal mind a ketten tisztában vagyunk, hogy nem haragszom rád. A látszatot csak tartsuk meg a világ elott, mert Erzsi önérzetének bizonyára jobban esik az a romantikus beállítás, hogy mi miatta halálos ellenségek vagyunk, de magunk közt, Mihályom, tudod jól, hogy mindig nagyra becsültelek, és ezen nem változtat az a tény, hogy elcsábítottad és megszöktetted a feleségemet. Nem mintha ez a „tetted" nem tört volna teljesen össze, hiszen azt sem kell tagadnom elotted - de persze ez is maradjon közöttünk -, hogy mennyire imádom most is Erzsit. De tisztában vagyok vele, hogy te nem tehetsz semmirol. Általában nem hiszem, ne haragudj, hogy te tehetnél valamirol ezen a világon.
És éppen ezért írok neked. Oszintén megvallva, egy kicsit aggódom Erzsiért. Látod, annyi éven át megszoktam, hogy gondoskodjam róla, hogy állandóan evidenciában tartsam, hogy ellássam mindennel, amire szüksége van, és foképp amire nincs szüksége, hogy vigyázzak, vajon elég melegen öltözött-e fel, ha elmegy este: most nem tudok errol az aggódásról leszokni, egyik napról a másikra. Ez az aggodalom az a kapcsolat, ami annyira Erzsihez fuz. Bevallom neked, nemrég olyan hülye álmom volt: azt álmodtam, hogy Erzsi nagyon is kihajolt az ablakon, és ha nem fogom meg, még kiesik. És akkor jutott eszembe, hogy nem vagyok biztos benne, vajon te észrevennéd-e, ha Erzsi nagyon kihajolna az ablakon, hiszen olyan szórakozott és befelé fordult ember vagy. Ezért gondoltam, megkérlek néhány dologra, hogy különösen vigyázzál, felírtam mindent egy cédulára, ahogy eszembe jutott. Ne haragudj, de letagadhatatlan tény, hogy sokkal régebben ismerem Erzsit, mint te, és ez bizonyos jogokat ad.
1. Vigyázz, hogy Erzsi egyék. Erzsi (talán te is rájöttél már) nagyon fél a hízástól, ez a félelem néha pánikszeruen jön rá, ilyenkor napokig nem eszik, és utána súlyos savbántalmai vannak, ami viszont az idegeinek tesz rosszat. Arra gondoltam, talán evésre fogja ihletni ot, hogy neked unberufen olyan jó étvágyad van. Én, sajnos, öreg gyomorbajos vagyok, és nem tudtam jó példával elöljárni.
2. Vigyázz a manikurös nokre. Ha utazás közben Erzsi manikuröztetni akar, vállald magadra, hogy gondoskodsz manikurösnorol, és csak a legjobb céget vedd igénybe. A szálloda portásától kérj információt. Erzsi rendkívül érzékeny ebben, és már többször elofordult, hogy a manikurösno ügyetlensége miatt meggyult az ujja. Amit bizonyára te sem szeretnél.
3. Ne hagyd, hogy Erzsi korán keljen fel. Tudom, hogy utazás közben eros a kísértés az ilyesmire, mikor utoljára Olaszországban voltunk, magam is beleestem ebbe a hibába, mert az olasz városközti autóbuszok nagyon korán indulnak. Hagyd a fenébe az autóbuszokat. Erzsi késon alszik el, és késon ébred. A korai felkelés nagyon rosszat tesz neki, napokig nem tudja kiheverni.
4. Ne engedd, hogy scampit, frutti di marét vagy más vízi szörnyet egyék, mert attól kiütést kap.
5. Nagyon kényes dolog, nem is tudom, hogy írjam meg. Talán fel kellene tételeznem, hogy te is tisztában vagy ezzel, de nem tudom, az ilyen elvont és filozofikus természetu ember tisztában szokott-e lenni ilyesmivel, a noi természet mérhetetlen törékenységével, és hogy mennyire uralkodnak rajta bizonyos testi dolgok. Arra kérlek, jól jegyezd meg magadnak Erzsi dátumait. Egy héttel a dolog bekövetkezése elott légy elnézo és türelmes a végletekig. Erzsi ilyenkor nem egészen beszámítható. Keresi a civakodást. Legokosabb, ha csakugyan civakodsz vele, az levezeti az ingerültségét. De ne veszekedj komolyan. Gondold meg, hogy csak egy fiziológiai folyamatról vagy mirol van szó. Ne ragadtasd e1 magad, ne mondj olyasmit, amit késobb megbánnál, és foképp ne engedd, hogy Erzsi mondjon olyant, mert késobb nagyon megbánja, és az rosszat tesz az idegeinek.
Ne haragudj. Még ezer dologról kellene írni, ezer apróságról, amire vigyáznod kellene - ezek csak a legfontosabbak -, de így nem jut eszembe, nekem nincs semmi fantáziám. Mégis, mit tagadjuk, nagyon aggódom, nemcsak azért, mert Erzsit ismerem, hanem elsosorban azért, mert téged ismerlek. Kérlek, ne érts félre. Ha én no lennék, és kettonk közül választanom kellett volna, habozás nélkül téged választottalak volna, és Erzsi bizonyára éppen azt szereti benned, hogy olyan vagy, amilyen vagy, olyan végtelenül távoli és elvont, hogy senkihez és semmihez közöd nincs, és mint ha egy átutazó idegen, egy Mars-lakó lennél ezen a földön; hogy semmit sem tudsz pontosan megjegyezni, hogy senkire sem tudsz komolyan haragudni, hogy nem tudsz odafigyelni, ha mások beszélnek, hogy inkább csak jóakaratból és udvariasságból csinálsz néha úgy, mintha te is ember volnál. Mondom, mindez igen szép, és én is nagyon tudnám értékelni, ha no volnék, csak az aggaszt, hogy most mégis Erzsi férje is vagy. És Erzsi ahhoz szokott, hogy férje minden tekintetben gondoskodjék róla, a széltol is óvja, hogy neki semmire se kelljen gondolnia, csak a szellemi, a lelki életére és nem utolsósorban a testápolásra. Erzsi luxusno természettol fogva, otthon annak nevelték, én annak tiszteltem - és nem tudom, temelletted nem kell-e majd szembenéznie olyan realitásokkal, amelyeket apja meg én gondosan ellepleztünk elole.
Még egy kényes kérdést kell itt érintenem. Jól tudom, hogy te, illetve kedves édesapád, akinek a vállalatánál muködsz, jómódú emberek vagytok, és feleséged nem fog semmiben sem hiányt szenvedni. Azért néha mégis aggódom, mert tudom, hogy Erzsi mennyire el van kényeztetve, és félek, hogy az ilyen elvont ember, mint te, nem számol kelloképpen Erzsi igényeivel. Te magad, tudom, kedvesen, bohémesen igénytelen természet vagy, mindig igen szolid életet éltél, más életnívón, mint amihez Erzsi hozzászokott. Mármost egyikteknek alkalmazkodni kell a másik életstandardjához. Ha Erzsi alkalmazkodik a tiédhez, ez elobb-utóbb meg fogja bosszulni magát, mert déclassée-nak fogja érezni magát abban a pillanatban, amint régi miliojével érintkezésbe jön. Mit tudom én, Olaszországban találkozhattok egy barátnojével, aki felhúzza az orrát, amikor meghallja, hogy egy nem egészen elsorangú hotelben laktok. A másik lehetoség az, hogy te alkalmazkodsz az o standardjához; ez meg elobb-utóbb anyagi következményekkel fog járni, mert - ne haragudj - én valószínuleg jobban ismerem vállalatotok teherbíró képességét, mint te, aki olyan elvont ember vagy, és amellett négyen vagytok testvérek, és kedves édesapád kissé konzervatív, meglehetosen szigorú felfogású úriember, inkább a tartalékolásnak, mint a jövedelem felélésének a híve... szóval, hogy rövid legyek, nem vagy abban a helyzetben, hogy Erzsi szokott életstandardját a te oldaladon fenntarthassa. Minthogy pedig nekem nagyon fekszik, hogy Erzsinek mindene meglegyen, nagyon kérlek, ne vedd rossz néven, ha kijelentem neked, hogy szükség esetén feltétlenül rendelkezésedre állok, ha parancsolod, hosszúlejáratú kölcsön formájában is. Bevallom oszintén, legszívesebben állandó havi összeget fizetnék, de tudom, hogy ez szemtelenség lenne. De ennyit mindenesetre tudomásodra kell hoznom: ha bármikor szükséged volna, csak fordulj hozzám.
Kérlek, ne haragudj rám. Egyszeru üzletember vagyok, más dolgom itt nincs, mint hogy pénzt keressek, és ezt hál' istennek alaposan meg is teszem. Azt hiszem, méltányos, ha szeretném a pénzemet azokra kiadni, akikre kedvem van, hát nem?
Tehát még egyszer, nichts für ungut. Érezd jól magad, szeretettel köszönt igaz tisztelod,
Zoltán

Mihályt a levél mélységesen kihozta a sodrából. Nagyon émelyítette Pataki férfiatlan „jósága", ami tulajdonképpen nem is jóság, csak férfiatlanság, de ha jóság, akkor sem sokkal rokonszenvesebb, mert Mihálynak nem volt valami nagy véleménye a jóságról. És ez az udvariasság! Hiába, Pataki csak kereskedosegéd maradt, akárhogy meg is gazdagodott.
De mindez Pataki Zoltán dolga, és az o baja, ha még mindig szerelmes Erzsibe, aki igazán gyalázatosan viselkedett vele szemben. Nem ez hozta ki a sodrából, hanem a levélnek orá és Erzsire vonatkozó részei.
Eloször is az anyagiak. Mihály a „gazdasági szükségszeruséget" mérhetetlenül tisztelte. Talán éppen azért, mert neki oly kevés érzéke volt hozzá. Ha valaki azt mondta neki: „anyagi okok arra kényszerítenek, hogy így meg így cselekedjem", Mihály mindjárt elhallgatott, és minden aljasságot igazolva látott. Éppen ezért rendkívül nyugtalanította a dolognak az az aspektusa, ami elotte már régebben is felmerült, de Erzsi mindig tréfásan elütötte, hogy ti. Erzsi anyagilag nagyon rosszul járt vele, azelott egy gazdag ember felesége volt, most pedig egy polgári közepesé - ez elobb-utóbb meg fogja bosszulni magát, amit a józan és anyagiakban oly otthonos Pataki Zoltán máris tisztán lát.
Hirtelen egy csomó dolog jutott eszébe, ami már eddig is, nászútjukon is, kiélezte a kettejük életstandardja közt levo különbséget. Itt volt mindjárt, hogy ne menjünk messzire, a szálloda, amelyben most laktak. Mihály, miután Velencében és Ravennában látta, hogy Erzsi mennyivel jobban tud olaszul, mint o és mennyivel ügyesebben beszél a portásokkal, akiktol o úgyis iszonyodott, Firenzében már teljesen Erzsire bízta a szálloda- és egyéb földi gondokat. Erre Erzsi minden további nélkül az Arno-part egyik régi, de igen drága kis szállodájában vett ki szobát, azzal a megokolással, hogy ha már az ember Firenzében van, akkor feltétlenül az Arno partján kell lakni. A szoba ára - Mihály homályosan érezte, mert lusta volt számolni - egyáltalán nem állt arányban az összeggel, amit olaszországi tartózkodásukra szántak, jóval drágább volt, mint velencei szobájuk, és ez egy pillanatra belenyilallott Mihály takarékossághoz szokott szívébe. De azután undorral uzte el magától ezt a kicsinyes érzést. - Végre is nászúton vagyunk - mondta magában, és többet nem gondolt rá. De most, hogy elolvasta Pataki levelét, ez is elotte állt mint szimptóma.
De a legnagyobb baj nem az anyagiak voltak, hanem az erkölcsiek... Mihály, amikor félévi kínos töprengés után arra a határozatra jutott, hogy Erzsit, akivel akkor már egy éve viszonya volt, elválasztja az urától, és feleségül veszi, azért szánta el magát erre a következményteljes lépésre, hogy „mindent jóvátegyen", továbbá, hogy komoly házassága révén végleg bevonuljon a felnott, komoly emberek sorába, hogy egyenrangú fél legyen például éppen Pataki Zoltánnal. Éppen ezért megfogadta, hogy minden erejébol igyekezni fog jó férj lenni. El akarta feledtetni Erzsivel, milyen jó férjet hagy el a kedvéért, és különben is, „mindent jóvá akart tenni", kamaszkorára visszamenoleg. Pataki levele most meggyozte vállalkozása reménytelenségérol. Olyan jó férj sohasem tud lenni, mint Pataki Zoltán, aki íme hutlen és távollevo feleségét is, a távolságon át is, több gonddal és hozzáértéssel tudja megvédelmezni, mint o, aki itt van vele, és a védelmezo szerepére annyira alkalmatlan, hogy még a szálloda- és egyéb földi gondokat is Erzsi nyakába varrja, azzal a nagyon is átlátszó ürüggyel, hogy Erzsi jobban tud olaszul.
- Talán igaza van Patakinak - gondolta -, hogy nagyon is elvont és befelé fordult természet vagyok. Persze ez szimplifikáció, az ember sosem ilyen megfogalmazható, de annyi biztos, hogy rendkívül ügyetlen és inkompetens vagyok a világ dolgaiban, egyáltalában nem vagyok az a férfi, akinek nyugodt felsoségében megbízhat egy asszony. Márpedig Erzsi az a no, aki szereti teljesen rábízni magát valakire, szereti tudni, hogy valakihez feltétlenül odatartozik: nem az anyáskodó asszonyok közül való - talán ezért is nincs gyereke -, hanem azok közül, akik a szeretojük gyermeke szeretnének lenni. Istenem, milyen szerencsétlen lesz elobb-utóbb mellettem, aki, azt hiszem, még tábornok is könnyebben lehetnék, mint hogy apaszerepet játsszak, ez az a humánum, ami teljesen hiányzik belolem, többek közt. Nem bírom, ha valaki függ tolem, akárha kiszolgáló személyzet formájában, azért csináltam mindent egyedül legénykoromban. Nem bírom elviselni a felelosséget, és rendszerint meggyulölöm azokat, akik várnak tolem valamit...
- Orület ez az egész, orület Erzsi számára, hiszen száz ember közül kilencvenkilenccel jobban járt volna, mint velem, minden átlagos, normális ember jobb férj lett volna, mint én, és most nem a magam szempontjából nézem, hanem tisztán az övébol. Miért nem gondoltam minderre, mielott megnosültem, vagyis inkább hogy lehet az, hogy Erzsi, aki olyan bölcs, nem gondolta meg jobban a dolgot?
De Erzsi persze nem gondolhatta meg, mert Erzsi szerelmes volt Mihályba, és vele szemben nem volt bölcs, nem ismerte fel Mihály hibáit, úgy látszik, mindmáig nem ismerte fel. De ez csak az érzékek játéka; Erzsi egészen nyers, gátlástalan étvággyal kívánja a szerelmi boldogságot, amit Pataki oldalán nem talált meg, de hátha egyszer jóllakik, mert az ilyen érzéki szenvedély nem szokott túlságosan sokáig tartani...
Mikor hosszas bolyongás után visszatért a szállodába, már elkerülhetetlennek látta, hogy Erzsi egyszer elhagyja ot, mégpedig rettenetes krízisek és gyötrelmek után, csúnya férfi-ügyek után, „a nevét is meghurcolva", ahogy az ilyesmit nevezik. Bizonyos fokig bele is nyugodott az elkerülhetetlenbe, és amikor vacsorához ültek, kissé már úgy nézett Erzsire, mint múltjának egy szép darabjára, és ünnepélyes meghatottság fogta el. Múlt és jelen mindig különös játékot játszottak Mihályban, egymást színezve, ízesítve. Szeretett képzeletben visszahelyezkedni múltjának egy pontjába, és annak a szemszögébol átcsoportosítani mostani életét, például: mit szóltam volna Firenzéhez, ha tizenhat éves koromban járok itt - és ez a visszahelyezés a jelen pillanatnak mindig gazdagabb érzelmi tartalmat adott. De lehetett fordítva is: a jelenbol múltat csinálni; - milyen szép emlék lesz tíz év múlva, hogy egyszer Firenzében jártam Erzsivel... milyen tartalma lesz ennek az emléknek, érzelmi uszálya, amit ma még nem is sejtek.
Ünnepi érzését hatalmas ünnepi étrend összeállításában és drága bor rendelésében fejezte ki. Erzsi ismerte Mihályt, tudta, hogy a nagy vacsora nagy hangulatot jelent, és igyekezett o is felemelkedni a szituációhoz. A beszélgetést ügyesen úgy irányította, egy-két kérdést téve fel Firenze történetére vonatkozólag, hogy Mihály gondolatait történelmi irányba terelje, mert tudta, hogy Mihályt a történelmi asszociációk a bornál is jobban és ünnepélyesebben átlelkesítik, sot ez az egyetlen dolog, ami Mihályt közönyébol kiragadja. Mihály csakugyan lelkes, színes és adataiban megbízhatatlan magyarázatokat adott, majd csillogó szemmel azt próbálta elemezni, mit jelent a számára, mennyi csodát és eksztázist, maga ez a szó: Toszkána. Mert ennek a földnek nincs egy darabja sem, amit történelmi hadseregek, császárok és francia királyok nagyszeru kosztümös csapatai ne tapostak volna, itt minden ösvény valami nagyon fontos helyre vezet, és Firenze egy utcájára több történelem esik, mint odahaza hét vármegyére.
Erzsi gyönyörködve hallgatta. Toszkána történelmisége ugyan pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelte, de nagyon szerette Mihályt, amint így áttüzesedett; szerette, hogy éppen ilyenkor, történelmi révedezéseiben, tehát amikor a legtávolabb járt az emberek itteni és mostani világától, ilyenkor felengedett közönye, és o is olyan volt, mint egy ember. A rokonszenv Erzsiben csakhamar erosebb érzésekbe ment át, és örömmel gondolt az este várható folytatására, annál is inkább, mert elozo este Mihály rosszkedvu volt, és mihelyt lefeküdt, elaludt vagy legalábbis úgy tett.
Tudta, hogy Mihály áttüzesedett hangulatát a történelemrol milyen könnyen magára irányíthatja. Elég volt, hogy rátette kezét Mihály kezére, és erosen Mihály szemébe nézett: Mihály elfelejtette Toszkánát, és bortól kipirult arca egészen elsápadt a hirtelen rátöro megkívánástól. Azután udvarolni és hízelegni kezdett, mintha most küzdene eloször Erzsi szerelméért.
- Milyen különös - gondolta Erzsi -, egy évi intimitás után még mindig olyan hangon udvarol nekem, olyan belso nyugtalansággal, mint hogyha egészen bizonytalan volna, hogy meghallgatom-e. Sot minél inkább megkíván, annál távolibban, annál választékosabb modorban udvarol, mintegy kidekorálja a vágyát ezzel, megadja neki a kello tiszteletet - és a legnagyobb közelség, a test közelsége sem hozza közelebb. Csak akkor tud szeretni, ha távolságot érez közöttünk.
Így is volt. Mihály vágya a távoli Erzsinek szólt, annak, akirol tudta, hogy majd elhagyja ot, és aki már inkább úgy élt benne, mint egy szép emlék. Azért is ivott annyit, hogy megorizze magában ezt a hangulatot, hogy elhitesse magával, hogy nem Erzsivel van együtt, hanem Erzsi emlékével, Erzsivel mint történelemmel.
De közben Erzsi is ivott, és rá a bor mindig erosen hatott, hangos lett, jókedvu és igen-igen türelmetlen. Mihálynak eléggé új volt ez az Erzsi, mert házasságuk elott ritkán volt Erzsinek alkalma, hogy Mihály jelenlétében nyilvánosság elott ennyire szabadon viselkedjék. Mihály ezt az Erzsit igen vonzónak találta, és mindketten siettek fel szobájukba.
Ezen az éjszakán, mikor Erzsi új Erzsi volt és egyben történelmi, emlék-Erzsi is, és amikor Pataki Zoltán levele és az Ulpiusok körülötte kerengo emléke mélyen megrendítette, Mihály megfeledkezett régebben tett fogadalmáról, és házaséletébe olyan elemeket vitt bele, amiket Erzsitol mindig távol akart tartani. A szerelemnek bizonyos kamaszos, fiatal fiúk és szuz lányok közt divatozó módjára gondolunk, amellyel a gyönyört kerülo úton meg lehet szerezni és minden felelosség nélkül. Vannak emberek, akik mint Mihály, ezt a felelotlen gyönyört jobban szeretik a teljes komolyságú és szinte hivatalos jellegu élvezeteknél. De Mihály önmaga elott is mérhetetlenül szégyellte ezt a hajlandóságot, mert tisztában volt kamaszosságával, kamaszkori kötöttségével, és mikor Erzsivel, igazán komoly, felnott szerelmével intimitásba került, elhatározta, hogy Erzsivel mindig csak a hivatalos szerelmi formák közt fog érintkezni, mint ahogy illik két komoly, felnott szerelmeshez.
Ez a firenzei éjszaka volt az elso és egyetlen kivétel. Erzsi csodálkozva, de szívesen fogadta és viszonozta Mihály szokatlan gyengédségeit, nem értette a dolgot, és nem értette utána Mihály éktelen rosszkedvét és szégyenkezését sem.
- Miért? - kérdezte -, hiszen nagyon jó volt így is, és különben is szeretlek.
És elaludt. Most Mihály volt az, aki nagyon sokáig nem tudott elaludni. Úgy érezte, most végleg és faktikusan beismerte házassága csodjét és összeomlását. Beismerte, hogy még a házasságban sem tud felnott lenni, és ami a legszörnyubb, arra kellett ráeszmélnie, hogy Erzsi soha ekkora gyönyöruséget nem okozott neki, mint most, amikor nem úgy szerette, mint felnott és szenvedélyes szeretojét, hanem mint egy fejletlen kamaszlányt, egy tavaszi kiránduláson talán.
És ekkor Mihály kikelt az ágyából. Miután meggyozodött róla, hogy Erzsi alszik, a toalettasztalhoz lépett, amelyen Erzsi retikülje feküdt. Megkereste benne a csekkeket - mert Erzsi volt a pénztáros. Megtalálta a Nemzeti Bank két líra-csekkjét, mindegyik egyforma összegrol szólt, az egyik az o nevére, a másik Erzsiére. Kivette a saját csekkjét, és helyébe egy ugyanolyan alakú papirost csempészett be, a csekket pedig nagy gonddal eltette a tárcájába és visszafeküdt.




6

Másnap reggel továbbutaztak Róma felé. A vonat kiszaladt Firenzébol, és bent volt a toszkán tájban, zöld és tavaszias dombok között. Lassan haladt, minden állomáson tíz percet állt, az utasok kiszálltak, és délszaki kényelmességgel szállingóztak vissza, mikor indulni készült, és közben beszélgettek és nevettek.
- Nézd meg - mondta Mihály -, mennyivel több dolgot lát az ember, ha itt kinéz az ablakon, mint ha más országban néz ki. Nem tudom, hogy csinálják, a horizont nagyobb itt, vagy a tárgyak kisebbek, de fogadok, hogy az ember ötször annyi falut, várost, erdot, folyót, eget és felhot lát itt, mintha, mondjuk, Ausztriában nézne ki a vonatablakon.
- Igaz - mondta Erzsi. Álmos volt, és idegesítette már Mihály olasz-rajongása. - Ausztria mégis szebb. Oda kellett volna menni.
- Ausztriába?! - kiáltotta Mihály. Úgy megsértodött, hogy nem is folytatta.
- Tedd el a passzusodat - mondta Erzsi. - Megint kint felejtetted az asztalon.
A vonat megállt Cortonában. Mihály, mikor meglátta a kis hegyi várost, úgy érezte, hogy valamikor már sok ilyent látott, és most a viszontlátás boldogságát élvezi.
- Miért érzem úgy, mintha ifjúkorom egy részét hegyi városokban töltöttem volna, mondd?
De Erzsi nem mondott semmit erre vonatkozólag.
- Unom már ezt a sok utazást - azt mondta. - Szeretnék már Capriban lenni. Ott majd kipihenem magam.
- Ugyan, Capri! Sokkal érdekesebb volna kiszállni itt Cortonában. Vagy akárhol. Programon kívül. A következo állomás például Arezzo, Arezzo! Fantasztikus, hogy Arezzo csakugyan a világon van, és nem Dante találta ki, amikor tornászait összehasonlította az ördögökkel, akik trombitát csináltak alfelükbol. Gyere, szálljunk ki Arezzóban.
- Jön eszembe. Szálljak ki, mert Dante ilyen disznóságokat ír? Arezzo poros kis fészek, biztosan van benne egy dóm a XIII. századból, egy Palazzo Communale, a Duce arcképe minden sarkon és megfelelo nemzeti feliratok, sok kávéház és egy Stella d'Italia nevu szálloda. Nem vagyok rá kíváncsi. Unom. Szeretnék már Capriban lenni.
- Érdekes. Talán azért, mert te már sokszor voltál Olaszországban, már nem ájulsz el, ha egy Fra Angelico képet vagy egy Bel Paese sajtot látsz. Én meg úgy érzem, hogy halálos vétket követek el minden állomásnál, ahol nem szállok ki. Nincs frivolabb dolog, mint vonaton utazni. Gyalog kellene menni, vagy legalábbis postakocsin, mint Goethe. Hátborzongató, hogy voltam Toszkánában, meg nem is. Hogy íme, elutaztam Arezzo mellett, és hogy arra van valahol Siena, és én nem mentem oda. Ki tudja, eljutok-e még valaha Sienába, ha most nem megyek el?
- Mondd már. Otthon sosem árultad el, hogy ilyen sznob vagy. Mi baj lesz abból, hogy nem nézted meg a sienai primitíveket?
- Ki kíváncsi a sienai primitívekre?
- Hát mit akarsz csinálni Sienában?
- Mit tudom én. Ha tudnám, talán már nem is izgatna. De ha kimondom ezt a szót, Siena, az az érzésem, hogy ott megláthatnék valamit, amitol minden rendbe jönne.
- Bolond vagy, az a baj.
- Lehet. És éhes is vagyok. Van nálad valami?
- Mihály, rettenetes, mennyit eszel, amióta Olaszországban vagyunk. Hiszen most reggeliztél.
A vonat egy Terontola nevu állomáshoz ért.
- Itt leszállok, és megiszom egy kávét.
- Ne szállj te, te nem vagy olasz. Még elmegy a vonat.
- Dehogy megy el, minden állomáson negyedórát áll. Szervusz, Isten veled.
- Szervusz, majom. Aztán írjál.
Mihály leszállt, megrendelte a kávét, és mialatt az eszpresszógép cseppenként kisisteregte magából a nagyszeru, forró italt, beszélgetni kezdett egy bennszülöttel, Perugia nevezetességeirol. Azután megitta a kávét.
- Jöjjön gyorsan - mondta a bennszülött. - A vonat már indul.
Csakugyan, mire kiértek, a vonat fele már kint volt az állomásról. Csak éppen hogy fel tudott kapaszkodni az utolsó kocsira. Ez régimódi, harmadosztályos kocsi volt, nem volt rajta folyosó, minden kupé külön világ volt.
- Nem baj, majd a legközelebbi állomáson eloreszaladok - gondolta.
- Most megy eloször Perugiába? - kérdezte a barátságos bennszülött.
- Perugiába? Nem megyek én Perugiába. Sajnos nem.
- Akkor bizonyára továbbutazik Anconáig. Nem jól teszi. Szálljon ki Perugiában; nagyon régi város.
- De én Rómába utazom - mondta Mihály.
- Rómába? Az úr tréfál.
- Mit csinálok? - kérdezte Mihály abban a hiszemben, hogy rosszul érti az olasz szót.
- Tréfál - kiáltotta az olasz. - Ez a vonat nem megy Rómába. Nana, maga nagyon vicces ember - mondta megfelelo olasz kifejezéssel.
- Már miért ne menne ez a vonat Rómába? Firenzében szálltam fel rá a feleségemmel, ki volt írva, hogy Rómába megy.
- De ez nem az a vonat - mondta az olasz olyan gyönyöruséggel, mintha élete legjobb tréfáját hallaná. - A római vonat már elobb elment. Ez a Perugia-Ancona-i vonat. Terontolában van a szétágazás. Óriási! És a signore nyugodtan utazik Róma felé!
- Szenzációs - mondta Mihály, és tanácstalanul nézett ki az ablakon, a Trasimeno-tóra, hátha ott valami megoldás evez feléje.
Mikor éjszaka magához vette csekkjét és passzusát, arra gondolt - persze nem egész komolyan -, hogy útközben esetleg úgy alakulhat, hogy elszakadnak egymástól. Mikor Terontolában kiszállt, megint átfutott fején, hogy hagyja Erzsit továbbmenni a vonattal. De most, hogy csakugyan megtörtént, meglepodött, és zavarban volt. De mindenesetre - megtörtént!
- És most mit fog csinálni? - sürgette az olasz.
- Kiszállok a legközelebbi állomáson.
- De ez gyorsvonat. Perugiáig nem áll meg.
- Hát majd Perugiában szállok ki.
- Ugye mindjárt mondtam, hogy Perugiába utazik. Nem baj, megéri. Nagyon régi város. És nézze meg a környékét is.
- Jó - gondolta Mihály. - Én Perugiába utazom. De mit csinál majd Erzsi? Valószínuleg továbbutazik Rómába, és ott vár a következo vonatra. De az is lehet, hogy már a következo állomáson kiszáll. Esetleg visszamegy Terontolába. Akkor sem fog megtalálni. Az nehezen fog eszébe jutni, hogy én a perugiai vonattal utaztam el.
Igen, ez nehezen fog eszébe jutni. Ha most Perugiában kiszáll, egészen biztos, hogy egy-két napig senki sem fogja megtalálni. Tovább is eltart, ha nem marad Perugiában, hanem valami valószínutlen útvonalon elutazik onnét is.
- Még szerencse, hogy a passzusom nálam van. Poggyász? Majd veszek magamnak inget és miegymást, a fehérnemu Olaszországban jó és olcsó, úgyis akartam venni. És a pénz... hogy is állunk a pénzzel?
Elovette tárcáját, és megtalálta benne a Nemzeti Bank líracsekkjét.
- Igaz, hiszen tegnap éjjel... Majd Perugiában eszkomtáltatom, ott biztosan van olyan bank, ahol elfogadják. Igen.
Behúzódott a sarokba, és mélyen elaludt. A barátságos olasz keltette fel, mikor megérkeztek Perugiába.

II. rész

A bujdosó




          Tigris, tigris, éjszakánk
          Erdejében sárga láng...
          William Blake
              (Ford.: Szabó Lorinc)

1

Az a nagy umbriai síkság, amelynek egyik sarkában egy sziklaasztalon áll Perugia, a másik sarkában, az irdatlan Subacio-hegynek támaszkodva, Assisi fehérlik, néhány nap alatt virágba borult. Mindenfelé viruló gyümölcsfák árasztották az évszak átható ujjongását, és különös, csavart ágú eperfák, halvány, olasz-zöld olajfák és azok a lila virágú, nagy fák, amelyeknek a nevét senki sem tudta Mihálynak megmondani. Nappal a gyalogló akár ingujjban járhatott, az éjszakák még huvösek voltak, de nem kellemetlenül.
Mihály gyalog érkezett Spellóból Assisibe, felment a város legmagasabb pontjára, a Roccára, meghallgatta egy szép és bölcs olasz kisfiú történelmi magyarázatait, leült az osi várrom egy falára, órák hosszat nézte az umbriai tájat, és boldog volt.
- Umbria egészen más, mint Toszkána - gondolta -, parasztabb, osebb, szentebb, és mintha egy árnyalattal zordonabb is volna.
- A franciskánus föld. Csupa hegyi város. Nálunk az emberek mindig a völgyekbe építkeztek, a hegyek alá, itt pedig fel a hegyre, a síkság fölé. Vajon miféle osi ellenség képe élt az alapítók idegzetében, micsoda iszonyat elol menekültek mindig felfelé, a meredek sziklák oltalmába? Ahol a síkságból egy domb nott ki, oda mindjárt várost építettek.
- És itt minden hely város. Spello például otthon nyomorult kis falu volna - itt mégis szabályos város, katedrálissal és kávéházzal, sokkal inkább város, mint például Szolnok vagy Hatvan. És bizonyára egy nagy festo született benne, vagy egy nagy csatát vesztettek el mellette.
- Az olasz táj nem olyan csak-barátságos, csak-édes, mint ahogy elképzeltem. Itt Umbriában nem. Van itt valami kietlen, valami sötét és érdes, mint a babérfa - és éppen ez az érdes Olaszország a vonzó. Talán a nagy, kopár hegyek teszik. Sose hittem volna, hogy Olaszországban ennyi kopár és magas hegy van. A Subasión még foltokban áll a hó.
Letört egy ágat arról a fáról, aminek nem tudta a nevét, és jókedvuen, felvirágozva lement a városkába. A Piazzán, az osi Minerva-templommal szemközt, ami az elso antik templom volt, amelyet Goethe itáliai útjában látott, leült egy kis kávéház elé, vermutot rendelt, és megkérdezte a kiszolgáló kisasszonyt, hogy hogyan hívják ezt a fát.
- Salsifraga - mondta a kisasszony selypítve és némi habozás után. - Salsifraga - ismételte bizonytalanul. - Legalábbis nálunk, ott fenn, Milánóban, így hívják. De itt mindennek más neve van - tette hozzá megvetéssel.
- Fenét salsifraga - gondolta Mihály. - Salsifraga a kövirózsa lehet. Mondjuk, hogy ez a Júdásfa.
De ettol eltekintve nagyon jól érezte magát. Az umbriai síkság boldogságot árasztott magából, szerény és franciskánus boldogságot. Úgy érezte, mint annyiszor álmában, hogy a fontos dolgok nem itt történnek, hanem máshol, talán ott fenn, Milánóban, ahonnan jött bús számuzöttként ez a selypíto kisasszony, vagy ott, ahol Erzsi van... de most az is boldogsággal töltötte el, hogy nem kell ott lennie, ahol a fontos dolgok történnek, hanem egészen máshol lehet, az Isten háta mögött.
Assisiba jövet abban reménykedett, hogy itt talán megtalálja Ervint. Hiszen ifjúkorukban, amikor Ervin volt a hegemón, elolvastak mindent, amit Assisi nagy szentjérol el lehetett olvasni. Ervin bizonyára ferencesrendi szerzetes lett. De Ervint nem találta meg, és ifjúkori áhítatát sem tudták felidézni a franciskánus templomok, még a Santa Maria degli Angeli sem, amelynek belsejében áll a Portiuncula, ahol meghalt a szent. Nem maradt itt éjszakára, mert attól félt, hogy az ilyen idegenforgalmi középpontban inkább rátalálnak, akik keresik. Továbbutazott, és estére Spoletóba ért.
Itt megvacsorázott, de a bor sehogy sem ízlett, ezek az olasz vörösborok hajlamosak arra, hogy idonként spirituszízük legyen vagy hagymaszaguk, tudja Isten miért, mikor máskor éppolyan megokolatlanul egészen nagyszeruek. Még rosszkedvubb lett, mikor a fizetésnél megállapította, hogy Perugiában felvett pénze minden takarékossága ellenére is el fog egyszer fogyni, és nem tudja, hogy akkor mihez fog kezdeni. A külso világ, amelyrol oly boldogan megfeledkezett Perugiában és a síkságon, itt kezdett megint beszivárogni.
Olcsó szobát bérelt egy olcsó albergóban - nagy választék ezen a kis helyen amúgy sem volt -, és vacsora elott még egy kis sétára indult Spoleto sikátoraiban. A holdat felhok fedték, sötét volt, és a fekete város sikátorai fojtogatóan szukültek össze körülötte, nem olyan öleloen, mint Velence rózsaszín utcácskái. Valahogy egy olyan városrészbe ért, ahol lépésrol lépésre sötétebbek és fenyegetobbek lettek az utcák, a szabadlépcsok egyre sejtelmesebb ajtók felé vezettek, embert már nemigen lehetett látni, az utat is elvesztette - és akkor egyszerre kétségtelenné vált, hogy valaki jön utána.
Megfordult: az utcasarkon éppen most kanyarodott be az illeto, egy nagyon magas, sötétruhás alak. Mihályt megnevezhetetlen félelem fogta el, és hirtelen besietett egy sikátorba, amely minden eddiginél szukebb és sötétebb volt.
De ez a sikátor zsákutca volt, Mihálynak vissza kellett fordulnia, és addigra az idegen ott állt már a szuk utca bejáratánál. Mihály tétovázva közeledett feléje néhány lépést, de amikor jobban látta az idegent, rémülten megállt. Az idegen rövid, fekete, kerek köpenyt hordott, mint amilyent a múlt században volt szokás, és afölött fehér selyemsált, és öreg, különösen gyurött, puha szortelen arcán valami leírhatatlan mosolyt. A karját kissé széttárta Mihály felé, és vékony, herélt hangon azt sipította:
- Zacomo! - vagy valami hasonló nevet.
- Nem én vagyok - mondta Mihály, és ezt az idegen is belátta, és suru bocsánatkérések közt távozott. Mihály most már látta, hogy a leírhatatlan mosoly az öreg arcán egyszeruen hülye volt.
De Mihályt nem nyugtatta meg, hogy kalandja teljesen értelmetlen félelmen alapult, és meglehetos komikusan végzodött, sot szimbólum-látó hajlandóságával ebbol az ostoba epizódból is azt a következtetést vonta le, hogy üldözik, nyomon követik. Páni félelemben kereste meg a fogadójába visszavezeto utat, felsietett szobájába, bezárta, és egy ládával eltorlaszolta az ajtót. A szoba így is félelmes maradt. Eloször is túlságosan nagy volt egy ember számára, másodszor is Mihály még nem bírt megbarátkozni azzal, hogy Olaszországban kopadló van a kisebb szállodákban - úgy érezte magát, mintha gyermekkorában a konyhába számuzték volna, ami mindenesetre szörnyu büntetés lett volna, igaz, hogy nem is fordulhatott elo. Harmadszor a szoba a hegyi város szélén állott, és ablaka alatt egy kétszáz méter magas sziklafal ment egyenesen le. És teljesen érthetetlen módon az ablak mellett egy üveges ajtó is volt a falba vágva. Valamikor talán erkélyre nyílhatott, de az erkélyt még a történelmi idokben lebonthatták, vagy leszakadt magától fásultságában, csak az ajtó maradt meg, és most kifelé nyílt az urbe, kétszáz méter magasságban. Öngyilkosjelöltek számára ez a szoba biztos halál lett volna, ennek az ajtónak nem tudtak volna ellenállni. És mindehhez ráadásul a rengeteg falon csak egy kép lógott, valami képeslapból kivágott illusztráció, egy rendkívül ronda no, a kilencszázas évek divatja szerint öltözve és revolverrel a kezében.
Mihály megállapította, hogy aludt már megnyugtatóbb környezetben is, de a környezetnél is inkább nyugtalanította, hogy az útlevele lent volt a zordon és egyben sunyiképu házigazdánál, aki nem volt hajlandó belemenni Mihály ravasz indítványába, hogy majd o maga kitölti a bejelentolapot, minthogy passzusa érthetetlen idegen nyelven van írva. A fogadós ragaszkodott ahhoz, hogy Mihály útlevele nála maradjon, amíg Mihály a fogadóban tartózkodik. Úgy látszik, rossz tapasztalatai lehettek. A fogadó egészben véve olyan volt, hogy fel lehetett tételezni, hogy gazdájának a legsötétebb tapasztalatok jutottak osztályrészül. Nappal valószínuleg csak lecsúszott vigécek járnak erre, gondolta Mihály, és éjszaka lótolvajok szellemei kártyáznak röhögve a sala da pranzónak mondott, konyhaszagú étkezohelyen...
De akárhogy is és akárkinek is a kezében, az útlevél ellene irányuló fegyver, kiszolgáltatja nevét üldözoinek, és útlevele hátrahagyásával megszökni éppoly kellemetlen lenne, mint alsónadrágban szaladni el, ahogy álmainkban szoktunk. Mihály szorongva feküdt le a kétes tisztaságú ágyba, nem sokat aludt, alvás, félálom és szorongó ébrenlét teljesen összefolytak abban az egységes éjszakai érzésben, hogy nyomon követik.
Kora hajnalban felkelt, leosont, hosszú harc után felverte a fogadóst, kifizette a számlát, és visszaszerezve útlevelét, kisietett a pályaudvarra. Egy álmos asszony kávét is fozött neki a bárpult mellett, azután egy ido múlva álmos olasz munkások érkeztek. Mihály szorongása nem akart megszunni. Folyton attól tartott, hogy elfogják, gyanakodott minden katona- vagy rendorszeru jelenségre, mindaddig, amíg a vonat végre be nem futott. Megkönnyebbülten lélegzett fel, készült, hogy eldobja cigarettáját és felszálljon.
Ekkor egy nagyon fiatal és feltunoen jóképu kis fasiszta lépett hozzá, és megkérte, hogy ne dobja még el a cigarettáját, elobb adjon neki tüzet.
- Ecco - mondta Mihály, és nyújtotta cigarettáját. Nem gondolt semmi rosszra. Különben is már ott volt a vonat.
- Ön külföldi - mondta a kis fasiszta. - Megismerem arról, ahogy azt mondta: ecco. Nekem ilyen fülem van.
- Bravo - mondta Mihály olaszul.
- Maga magyar! - ragyogott fel a kis fasiszta.
- Si, si - mondta Mihály mosolyogva.
A fasiszta ebben a pillanatban karon ragadta, olyan erovel, amilyent Mihály igazán nem nézett volna ki ebbol a kis emberbol.
- Ó! Maga az az úr, akit egész Olaszországban keresnek! Ecco! Itt a fényképe! - mondta, egy papírt húzva elo a másik kezével. - A felesége keresi!
Mihály kirántotta karját, névjegyet vett elo, arra gyorsan ráfirkálta: Jól vagyok, ne keressetek, és egy tízlírással együtt átadta a kis fasisztának.
- Ecco! Ezt a sürgönyt küldje el a feleségemnek. A rivederci!
Megint kiszakította magát a fasiszta kezébol, aki közben megint megragadta volt, felugrott az induló vonatra, és becsapta maga mögött az ajtót.
A kis vonat Norciába ment, fel a hegyek közé. Mikor kiszállt, már a Sibillini-hegyek álltak elotte, kétezer méternél magasabb ormaikkal és jobbra a Gran Sasso, Olaszország legmagasabb hegycsoportja.
Mihályt a rémület az ormokra hajtotta, mint egykor a városépíto olaszokat. Ott fent a havas és jeges vadonban nem fogják megtalálni. Most már nem Erzsire gondolt, sot úgy érezte, hogy Erzsit, személy szerint, a sürgönnyel ügyesen leszerelte. De Erzsi csak egy volt a sok közül, és nem is annyira az emberek üldözték, mint inkább az intézmények és az évek riasztó terrorhada.
Mert íme, mi volt az élete, az utóbbi tizenöt év alatt? Otthon és külföldön tanulta a mesterséget, nem a saját mesterségét, hanem családjának, apjának, cégének a mesterségét, ami nem érdekelte, azután beállt a vállalathoz, azután igyekezett megtanulni azokat az élvezeteket, amelyek egy vállalat beltagjához illettek, megtanult bridzsezni, síelni és autót vezetni, igyekezett a vállalat beltagjához illo szerelmi kalandokba bonyolódni, végül is megtalálta Erzsit, akivel kapcsolatban azután úri társaságokban annyit beszéltek róla, amennyi pletyka csak kijár egy elokelo cég fiatal beltagjának, és végre beltaghoz méltóan meg is házasodott, szép, okos, gazdag és elozetes viszonyuk által nevezetessé vált not vett el. Ki tudja, talán már csak egy év kell, és csakugyan beltag lesz, az attitudök befelé kérgesednek, az ember eloször N. N., aki történetesen mérnök, és idovel már mérnök, akit történetesen N. N.-nek hívnak.
Gyalog vágott neki a hegyeknek. Kis hegyi falvak körül csavargott; a lakosság megnyugtatóan viselkedett, nem üldözték. Elfogadták, mint orült turistát. De ha egy polgárember találkozott volna vele bolyongásának harmadik vagy negyedik napján, bizonyára nem tartotta volna turistának, csak orültnek. Nem borotválkozott már, és nem mosdott, nem aludt levetkozve, csak menekült. És belsejében is minden összekavarodott, itt a kegyetlen hegyek szikár vonalai közt, az emberentúli magányban és elhagyatottságban. A cél leghalványabb gondolatárnya sem bukkant fel tudatában, csak azt tudta, hogy nincs visszatérés. A sok üldözo személy és dolog, az évek és az intézmények vizionáló agyában mind valami konkrét szörnyetegszeru formát öltöttek, az atyai gyárat úgy érzékelte, mint egy óriási, ütésre emelt acélrudat, de még azt is látni tudta, hogy lassan megöregszik, valahogy saját testének lassú, de látható elváltozási processzusaiban, mintha a bore összezsugorodott volna, olyan tempóban, mint ahogy az órán a nagymutató halad. Mindezek már az idegláz delíriumos tünetei voltak.
Az orvosok késobb megállapították, hogy az idegláz kimerültség eredménye volt. Nem is lehet csodálni: hiszen Mihály tizenöt évig egyfolytában megeroltette magát. Megeroltette magát, hogy más legyen, mint amilyen, hogy sohasem a saját hajlandóságai szerint éljen, hanem úgy, ahogy elvárják tole. Utolsó és leghosiesebb megeroltetése házassága volt. Azután az utazási izgalom és az a csodálatos megoldódási folyamat, amit az olasz táj idézett fel benne, és az, hogy egész nászútján úgyszólván egyfolytában ivott, és sosem aludta ki magát, mind elosegítették az összeomlást. És foképp ez: amíg az ember jár, nem veszi észre, hogy milyen fáradt, csak akkor, amikor leül. Mihályon is csak attól kezdve hatalmasodott el tizenöt év kumulálódott fáradtsága, hogy Terontolában akaratlanul, de nem szándéktalanul, a másik vonatra szállt, a másik vonatra, ami Erzsitol egyre távolabbra vitte, a magány és önmaga felé.
Valamelyik este egy nagyobbfajta hegyi városba érkezett. Ekkor már olyan irreális lélekállapotban volt, hogy a város neve után nem is érdeklodött, annál kevésbé, mert már aznap délben észrevette, hogy egyetlenegy olasz szó sem jut eszébe. Így nekünk sem kell a városka nevét feljegyeznünk. A város piazzáján barátságosabb képu albergo állt, ide betért, és igen jó, normális étvággyal megvacsorázott,